Élet és Irodalom,

XXXV. évfolyam, 19. szám, 1991. május 10.

MEGYESI GUSZTÁV

Amint az ismeretes, június 30-án este nyolc órakor az utolsó orosz katona is elhagyja az ország területét, és a tervek szerint ebből az alkalomból egy órán át fognak zúgni az ország harangjai, így jelezvén, hogy végre, függetlenek, szabadok, szuverének leszünk.

Hány harang van az országban?

És mit szólnak mindehhez a harangozók?

Nagyon attól tartok, hogy itt még komoly viták fognak kialakulni, komoly félreértésekkel, holott egy bő kisebbségtől eltekintve mindenki örül, hogy végre hazamennek. Igen ám, de egy óra harangozás az mégiscsak egy óra harangozás. Már most hallani harangozoktól (én egy Rudi nevűvel beszéltem), hogy egy órán át képtelenség azonos ritmusban és erővel mozgatni a köteleket. Ahol viszont elektromos harang van, ott a biztosíték nem bír el nemhogy hatvan, de még három perc terhelést sem. Másfelől, mégpedig mifelőlünk nézve, egy ilyen hosszú ideig tartó harangzúgás, mondjuk fél óra elteltével, már nem kizárólag csak a szabadság érzetét kelti az emberben, főleg, ha templomtér közelében lakik.

Az az igazság, hogy a június harmincadikai fő ünnepség mellett (rendező: Koltay Gábor), elég volna tízpercnyi harangozás is, de az legyen dinamikus. Ám az a furcsa, és ránk nézve sorsszerű helyzet alakult ki, hogy muszáj egy órán át harangozni. A történelmi tények szerint ugyanis 1945-ben a néhai zirci apáttól éppen egyórányi harangzúgást kért a szovjet parancsnokság, így szándékozván demonstrálni az „elhozott szabadságot”. Ám az apát úr azt felelte a kérésre, hogy elég lesz fel óra is, majd akkor harangozunk egy órán át, ha az utolsó idegen katona is elhagyta az országot. Ebből adódóan kerülünk most újra egy lehetetlen szituációba: június 30-án este úgy leszünk országosan szabadok, függetlenek és szuverének, hogy épp az országos szabadság, függetlenség és szuverenitás első óráját nem magunkhoz, a magunk szabad akaratához, hanem egy kurva orosz tiszt hajdani passziójához fogjuk igazítani.

Ha az a tiszt annak idején fél napi harangozást kér, akkor most megbolondulunk a zúgástól. Igaz, ha csak tíz percet, akkor most semmi probléma.

*

Felvetődik a kérdés: miféle magyar ember vagyok én, hogy fenntartásaim vannak a harangozással. Tán még sajnálom is, hogy kimennek, voltaképpen én egy orosz bérenc vagyok, megbúvó, alattomos bolsevista.

Igen jó felvetés, és egészen korszerű. A harangozáshoz tartozik. Én úgy veszem észre, hogy az utóbbi időben a harangozás elveszítette egyik fő funkcióját, tudniillik, hogy információval szolgáljon. Egy harangzúgásnak ugyanis nemcsak az a feladata, hogy szép legyen, lélekig hatoló, hanem, hogy közölje, most van dél, vagy most kezdődik a mise, temetés. Ezekben a „bonyolult időkben” viszont egyetlen célja maradt a harangozásnak, az, hogy világgá zúgja azt, amit egyébiránt már mindenki tud és mindenki természetesnek vesz. Észrevehető, hogy minél „bonyolultabbak” az idők, minél inkább késik a rendszerváltás, minél rosszabbul és bizonytalanabbul mennek a dolgok, annál erősebben zúgják a harangok, hogy szabadok vagyunk, magyarok vagyunk, parlamentünk és kormányunk legitim, s egyáltalán: hogy ez az új rendszer már nem a régi rendszer. Legszentebb fogalmaink (mint haza, magyarság, Isten) válnak aprópénzzé, az embert nap nap után arra kényszerítik, hogy mérlegre tegye azt, ami egyébiránt nem mérlegre való, mert a világ legtermészetesebb dolga.

Szeretném megjegyezni, hogy tavaly tavasszal, öt perc alatt megszoktam azt, hogy elmúlt a régi. Tavaly ilyen tájt két perc alatt kiharangoztam magamból az oroszokat, ki az egész régi rendszert, s mert nem ajándéknak tekintem a szabadságot, a demokráciát, a szabad vallásgyakorlást, a függetlenséget, az emberi jogok érvényre jutását, vagy mondjuk egy kormány legitimitását, nem is fogom szakadatlanul ünnepelni. Erőből megharangozni. S nem fogok újra és újra a régihez, az abnormálishoz mérni, hogy az milyen szar volt, és ahhoz képest menynyivel jobb most. Hanem, mint hal úszkálnék a vízben, felszabadultan, magától értetődően.

De még ma is egy orosz tiszt pressziózik negyvenötből.

Van abban valami mélységesen elkeserítő, hogy a régi még menynyire nem múlt el. Nemrég a parlamentben két tetőtől talpig demokrata politikus (Haraszti Miklós és Antall József) vitatkozott arról, hogy kézivezérli-e a kormány a rádiót vagy sem. Az most mindegy, hogy kinek volt igaza, és miért, most a lényeg csak az, hogy a vitában tizennégy alkalommal hangzott el Lázár György neve, mint hivatkozási alap.

Ki az a Lázár György? — kellene kérdeznünk normális körülmények között, ehelyett még mindig Lázár-rendeletek között élünk; mint üdére valami erdőben bolyong köztünk a régi politikusok szelleme.

*

Itt most emelkedett viták folynak Nemzeti Színházról, tévé kettes csatornáról, sajtóról, miegyébről. Mi lesz még ezután? Kik jönnek és mivel jönnek, mit húznak holnap az urak? Ezek igen jó viták, megokosodik tőlük az ember. Csak hát például a Nemzeti Színház kapcsán már minden szóba került, már az új direktor is eleve meg vagyon ítélve, illetve másfelől a mennybe vagyon menesztve, már megvan a program, hogy ez a színház tizenötmillió magyar színháza lesz, sőt, már részleteket is tudunk, mármint, hogy magyar színházként magyar darabokat fognak bemutatni magyar rendezővel és magyar színészekkel a magyar közönségnek. Csak egyetlen dolog nem került még szóba, mint kritérium, hogy azok a darabok darabok, hadd ne mondjam, a színház múltjához méltó darabok legyenek.

Hogy az esztétikai, művészi szempont is mérce.

Merthogy egy dráma nem feltétlenül jó attól, hogy magyar. Hogy nemzeti. Hogy határon túl élő magyar írta.

Miképpen itt nem arra megy ki a játék a sajtóban sem, hogy a sok napilap mellett legyen még egy jó és színvonalas, hanem, hogy legyen egy kormánypárti is. Sőt, elkövetkezett a pillanat, amikor legjobb humoristánk (nekem legalábbis) bejelentette, hogy ő ezentúl kormánypárti humort űz. Ellen-ellenzékit.

Milyen egy kormánypárti geg?

*

Látható, hogy most már végképp nem vagyok magyar. Vagy ha az vagyok, akkor már kellőképpen bele is bolondultam, s azért nem értem az egészet.

Nekem például magyar volt az anyám és apám, ami már csak azért is érdekes, mert az ő anyjuk és apjuk is magyar volt. Mindez persze még nem jelent semmi különöset, ám az én szüleim és nagyszüleim — hogy a dolog bonyolultabb legyen — annak ellenére, hogy magyarok voltak, magyarul beszéltek. S engem is valami érthetetlen okból kifolyólag magyarul tanítottak. Mi, dacára annak, hogy Magyarországon éltünk, magyarul érintkeztünk. Míg élek, nem felejtem el, hogy mikor nagyapáméknál aludtam, és reggel felébredtem, akkor a nagyapám mindig magyarul üdvözölt, fölemelve fejét a vánkosból, és nem angolszász nyelven. Egyszerű, sallangmentes magyar nyelven azt mondta, „hát te már nem vagy? Nem gondoltam volna”.

Én ezen soha nem voltam meglepve. Az lett volna a baj, ha mi ilyeneken meglepődünk, sőt, ünnepelni kezdünk, mert akkor soha nem léptünk volna ötről a hatra. Mármost azt kiegészítésül el kell mondani, hogy a nagyapám (aki magyar volt) se igen szerette a Reggeli csúcs-ot, és még a 168 órát se hallgatta. Ám soha nem az volt a kifogása egy ilyen Reggeli csúcs-csal, hogy teli van „hello everybody”-val, hanem kerek perec elárulta, hogy „én már sohasem fogom megérteni a fémzenét”. A 168 órát meg egyáltalán nem a liberalizmusa, meg nemzetietlensége okából nem hallgatta, hanem mert adásidőben inkább a barátaihoz ment biliárdozni.

Természetes állapot.

Mármost ebből a természetes állapotból akarnak folyton-folyvást kibillenteni.

Már az is lehetetlenség, hogy miféle alternatíva elé állítanak. Hogy vagy ilyenek legyünk, vagy pedig amolyanok. Hogy először dugjuk össze amink van, s közös akarattal mélyítsük el magyarságunkat, s mikor ez megvan, akkor mehetünk az Európa-vonathoz, s azzal Európába. Az alternatíva másik ága, hogy épp ellenkezőleg: először üljünk vonatra, s menjünk Európába, ott szedjük meg magunkat, s mikor már európaiak vagyunk magunk is, akkor kezdjünk el magyarságtudatot mélyíteni.

Na most én úgy gondolom, hogy ez normális, szabadon élő embernek nem alternatíva. Ez egy marhaság. Márcsak azért is, mert Európához nem csatlakozni kell, hanem magunkba szívni észrevétlenül, magától értetődőn; Európa bennünk épül elsősorban, a gondolatainkban, a reflexeinkben. Továbbá: minthogy nekem erdélyi és felvidéki rokonaim voltak és vannak, az ő magyarságuk, helyzetük, létük nem kizárólag magyar ügy számomra, hanem éppúgy családi, rokoni is. Én Barabást és Ignácot midőn vendégül látom (unokatestvérek) vagy csomagot küldök nekik, akkor őket látom magam előtt, nem pediglen csak a magyart. Hogyan is másképp? Midőn felvidéki magyar rokonunk idegen lányt vitt feleségül a házukba (egy Filka nevű nőt), akkor az ab ovo egyenrangú családtag lett (a Miso felesége), persze már az elején súlyos kritikákat kapott, de nem azért mert szlovák, hanem mert „állandóan truccol, és felőle nyugodtan szaladhat a konyha”. S még továbbá: midőn volt szerencsém egy ízben Amerikában járnom a nagybátyámnál (miként most Csoóri Sándornak Spéter Erzsébetnél), a legantipatikusabb ember egy magyar volt, nem szerettem vele lenni.

Mármost én magyar vagyok vagy nem? Ha nem, akkor miféle fajzat vagyok? De ha mégis meg van nekem engedve, hogy magyar legyek, akkor ezt miért kell kiharangozni? Az ember ne dicsekedjen a hovatartozásával, a nyelvével, a szabadságával, az Istenével. Kérném is szépen, hogy az én Európámat, az én magyarságomat, az én Istenemet, az én hazámat hagyják meg nekem. Még akkor is, ha a harangszó szükségszerű, hiszen hangja elfödi a bajt, betakarja a nincset.

*

Az alapkérdés ugyanis, ha magyarok vagyunk, ha nem, mégiscsak az: — Lesz-e harang? — Mert amikor a püspök úr majd ránk kérdez, hogy „miért nem harangoznak itten”, akkor ezer ok közül nehogy az legyen a legfőbb: nincs harang.