Élet és Irodalom,
XXXV. évfolyam, 16. szám, 1991. április 19.
MEGYESI GUSZTÁV
Megfigyelhető a magyar sajtóban, hogy rendszeres időközönként — mondjuk mindig telihold idején —, midőn épp nincs valami politikai botrány, Für-ügy, Zwack-ügy, ilyesfélék, felröppen az a hír, hogy Aczél Györgyöt megkörnyékezték, tenné már közzé azok nevét, akik forró, baráti sorokkal dedikálták neki könyveiket, mi több, ajándékként még a művük eredeti kéziratait is odaajándékozták.
Sőt, az összes neki címzett levelet, miegyebet közzé kellene tenni.
Igen érdekes dolgok derülnének ki, mindenesetre kissé megpezsdülne az irodalmi élet, volnának nagy röhögések.
Ám Aczél György hajthatatlan. Esze ágában sincs közzé tenni megannyi levelet, tonnányi kéziratot és forró, baráti sorokat, ami egyrészt etikai-erkölcsi normák meglétére utal, másrészt pedig bölcsességre, már amolyan alapon, hogy amíg nem teszek közzé semmit, amíg birtokolom a titkot, addig, akárhogy is nem akarjátok, fontos ember maradok, ti pedig kissé tovább is függőségben.
De tegyük fel, hogy Aczél György minden dedikációt, neki írt köszönő, és békét és erőt és egészséget kívánó sort közzétesz. Mi van akkor? Akkor bizony jó kis botrány van, zaftos botrány, sarazás, gyanakvás, hamiskás mosoly és nem kevés elképedés, csalódás, rádöbbenés, hogy áhá, tehát ő is dedikált, sőt, odaajándékozta a kéziratát is, pedig őróla aztán tényleg nem gondoltam volna. Csupa gyerekes reakció, földindulás. Volna nagy siker, ováció és tiltakozás, hogy egy darab Für-ügy és egy darab Zwack-ügy között mégse unatkozzon az ember, egy korabeli, de különben jelentéktelen gesztus seggnyalássá minősülne, minden udvarias ajánló sor borzasztó jellemrajzzá dagadna, s ha csak egy napra, vagy mondjuk hétre is, de kifordulna magából a világ, minden átrendeződne.
S éppen ez az. Hogy a dolog kifordulna önmagából. Infantilisan, egyúttal balkániasan. Egy szimpla dedikáció kihízna önmagából, már nem a dedikáció tartozna az irodalomhoz, hanem a dedikációhoz mérnénk az irodalmat, az ajánló sorok sorolnák be az írót és költőt a nagy Rendbe, az Új Rendbe, hogy ki ő és hol a helye. Óriásból válna törpe, s végül is ki járna jól? Kinek használ az efféle butaság? A középszernek. Mondjuk egy olyan középszerű írónak, aki egyetlen kötetet se dedikált. Ő most halovány mosollyal konstatálná, hogy feljebb került a rangsorban, minthogy tiszta maradt, és tényleg, ő bizony nem hódolt be.
Egyébiránt én szállnék legelőbb is a magasba, minthogy én aztán tényleg nem dedikáltam semmit, igaz, nem is volt mit, meg nem is vagyok író.
Ezek aztán az igen fontos dolgok!
Hogy min bír múlni az irodalom.
De akkor már, ha ennyire muszáj, ha ennyire fontosak ezek a dolgok, miért nem a másik oldala fontos ennek a dedikálási problematikának?
Hogy mondjuk, mi volnánk az egykori kultúrpolitikus, és most mi ülnénk a szobánkban egészen megnyugodva, hiszen szekrényünk dugig teli van köszönő levéllel, ajánlott, forró sorokkal. Ha mi volnánk az egykori kultúrpolitikus, nekünk is gazdag gyűjteményünk volna, milliókat érő. Elsősorban is rangos szerzők kézirataiból állna ez a gyűjtemény, ezek ám a komoly értékek, s időt állók. Klasszikus ajándékozta őket, még akkor, midőn még nem volt klasszikus, hanyagul, nagyvonalúan. Persze, amilyen szerencsénk nekünk van, midőn mi volnánk kultúrpolitikusok, éppen nem volna egyetlen igazi írónk sem, csak csupa közepes, így aztán bukásunk, leköszönésünk után az a sok tőlük ajándékba kapott kézirat szart se érne. Ez nem lenne így jó. Épp ezért volna annyi eszünk, hogy jövőnk békéje érdekében csupa közepes íróból csinálnánk nagy kaliberűt, kitüntetett írót nagy medálokkal, a kiadók által pedig (ezek a kezünkben vannak), favorizálnánk csöppet; volna ám egy-két éven belül a sok közepesből sok óriásunk, azoknak mindjárt nem érne szart a kéziratuk, forró, meleg ajánló soraik, s mindjárt volnánk mi is megnyugodva a jövőre nézvést, bukottságunkban is csupa érték venne körül. Mosolyognánk is a világra kissé fölényesen, le vagytok ti ejtve a magasból.
Ha már nyilvánosságra hozunk kodni ajánló sorokkal, legalább ilyesmikkel szarakodjunk.
Ezekből legalább kijön annyi, hogy mi is volt az az átkos rendszer, hogyan csinálta meg és tartotta fenn önnönmagát, boldog-boldogtalant magával rántva, hírbe hozva.
Ezekből valami több jöhet ki, mint szimpla listákból, hogy ki dedikált és ki nem.
*
Ha már nyilvánosságra hozunk valamit, hát akkor hozzuk nyilvánosságra a nyilvánosságot.
Ez nem szójáték, vagy afféle szóból vaskarika.
Megfigyelhető, hogy minél több a botrány, a Für-ügy, a Zwack-ügy, a kisgazda meg mindenféle ügy, csupa ügyefogyott ügy, annál kevésbé lepődik meg a közvélemény. Miért is kellene meglepődnie? Ezek a botrányok voltaképp semmiféle új információt nem hordoznak, mondhatni, szinte nem mondanak semmit. Semmi olyan újat, ami ne lett volna már eddig is bennünk. Látensen, nem is nagyon megbújva, a világ összes információja bennünk van, az épp esedékes botrányhírek legfeljebb mozgósítják őket, jé, mondja az ember, hát tényleg. Megint valami stikli, melléfogás, gyerekesség, megint kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel. Gondolhattuk volna. S gondoltuk is, csak az épp esedékes információ hiányzott hozzá, hogy kimondjuk. Mert mi mást tesz a nyilvánosság, mint hogy a külön-külön tudottat közös élménnyé teszi? Egy kicsit persze megnyugtat is, tatán még önbizalmat is ad.
Ha valakire otthon rászakad a padlás, az egy hír. De az információ elsődleges tartalma nem az, hogy valakire valami rászakadt, hanem az, hogy nem rám szakadt, pedig rám is szakadhatott volna. De nem, és ez jó. Ez megnyugtató. De ezen felül mit mond egy ilyen hír olyat, amivel kezdeni is lehet valamit? Mikor mindenhol, bármi bármikor szakadhat. Ez már bennünk van, ezt tudjuk.
Ám a nyilvánosság mégiscsak fontos, mi több, éltető erő. A kérdés csak az, hogy hol a határ. Van-e egyáltalán határ?
Mi volna, ha mi mindent közzétennénk? Mi volna, ha legrejtettebb titkaink, gondolataink is nyilvánosságot kapnának?
Volna kis kellemetlenség, de végül is mi változna? Az égvilágon semmi. Azt én pontosan tudom, hogy például műholdak nézhetnek be az ablakomon, ha akarják, láthatják, mit művelek én otthon, hogy húzom fel a nadrágom, hogy turkálom az orrom, a fürdőszoba mélyén miként tisztálkodom. És én tudom, hogy ők tudják, látják, ám ettől én még lényegében ugyanúgy fogom továbbra is felhúzni a nadrágom, és teszem intim teendőim ugyanúgy, mint eddig. Hát ha ennyire akarjátok látni, lássátok. Ha ez nektek információ, ha ezzel tudtok valamit kezdeni, ha ezekből ti következtetéseket tudtok levonni!
Az, hogy itt most Für-ügyek és Zwack-ügyek vannak és Aczél-lista volna a sikerkönyv, az a dolog természetéből adódik. Mint egy fürdőszoba jelenet, midőn lehúzzuk a nadrágot, hogy nahát most megmondanánk, de ehhez elébb le kell vetkezni. A levetett ruha pediglen szennyes, csak erről nem modoros dolog beszélni. Nem épp ízléses, s nem is etikus, hiszen intim a szféra. Mint egy dedikálás. A politikának is megvan az intim szférája, pláne, hogy a politika a szennyesgyártás művészete; kérettetik hát részéről a fürdőszobába nem bekukkantani. De miért ne? Ha nincs bekukkantás (ami egyébként nem sok újjal, lényegessel szolgál), akkor egy politikai fürdőzés is könnyen elmaradhat. Sőt, nemcsak a fürdőzés, de maga a szennyesváltás is. Így bekukkantván legalább van valami kényszer a bentlévőre nézve, hogy ne hónapos alsóban járjon, hogy akkor cseréljen gatyát, amikor kell.
Amikor piszkos.
Persze, hogy fel van fújva a Zwack-ügy.
Sőt, az egész Zwack-ügy a legtöbbünk számára, úgy ahogy van, unalmas, legalább annyira érdektelen, mint önmagában egy kecskeszakáll. Semmi újra rá nem ébreszt. De higiéniai okokból kifejezetten hasznos, sőt, kívánatos, mert talán egyszer rájön az urakra a mosdáskényszer. Mondhatnám összegezve: a nyilvánosságban nem az a fontos, hogy információt hordoz, oszt szét és kínál, hanem, hogy kényszerít, valamire rávesz. Az egyedüli lehetséges kontroll, s ily értelemben társadalmi mozgatórugó.
Éljen a korlátlan nyilvánosság.
Más értelemben viszont vigyázzatok intim szféráitokban is magatokra írók, mert elég egy hanyag, rutinszerű dedikáció, s egy életre foglyok vagytok.