Élet és Irodalom,

XXXV. évfolyam, 12. szám, 1991. március 22.

MEGYESI GUSZTÁV

Láttam egy embert, a híd alatt igyekezett hazafelé és magában tapsolt. Nem volt ez az ember részeg, nem énekelt vidám vagy obszcén nótákat, a szája se mozgott, csak csendesen ütögette a tenyerét, s mereven maga elé nézett. Tán a városból érkezett, a város valamelyik forgalmas pontjáról, ahol valakik valamiért tiltakoztak vagy épp ellentiltakoztak, felhevült szónok mondta a magáét lelkes tapsot aratva a publikum körében. Esetleg csak lejött kiszellőztetni a fejét ez az ember, egész délután parlamentet nézett a tévében, csupa tapsoló embert; úgy ötpercenként hangzik fel az ország házában a jellegzetes tapshang: nem dübörgő taps ez, nem ütemes, lélegzetelállító, inkább oly hangú taps ez, mint mikor valaki lavór vizet zuttyint valami bádoglemezre.

Ha én odamentem volna ehhez az emberhez, hogy tessék mondani mit tapsol, hadd tapsoljak én is, biztos, hogy nem tudott volna mit mondani. Nézett volna rám értetlenül, érdekes-e, hogy mit tapsol. Akármit. Tapsolni jó. Úristen, mondtam volna erre, lehet, hogy minden őrültség, ami a politikai élet házaiba szorult, mégiscsak kiszabadult, s köznépi reflexszé válik itt a szemünk előtt?

Fut egy darab a bábszínházban, Piroska és a három kismalac a címe. Amiből már sejthető, hogy ez egy kérdéses darab. Akár valami koalíció, vagy efféle, több meséből lett összefűzve, ami önmagában még nem minősítés. Sőt. A kellő írói gondosságnak és emberismeretnek köszönhetően a szerepek eléggé árnyaltak, ami annyit tesz, hogy a farkas nem feltétlenül csak gonosz, nem is az erdő barma, épp ellenkezőleg. IQ-szintje elég magas, ezenfelül vannak kifejezetten emberi pillanatai is, néha pedig meglepően progresszív dolgokat mond. És ugyanígy, fordítva is: a három kismalac — különösen a középső — badarságot badarságra halmoz, emellett a legnagyobbikon diktátori hajlam jegyei mutatkoznak; az ember azt hinné normális körülmények között, hogy a darab végére ezek fogják itt megenni a nagymamát.

Normális körülmények között.

De miért pont a bábszínházat kerülte volna el az abnormalitás?

Teljesen mindegy ugyanis, hogy a darab kulcsjelenetei során a farkas okosat mond-e vagy sem, őszintén feltárja-e a problémáit vagy szemrebbenés nélkül hazudik, amint megjelenik a színen, a publikum egy emberként pfujol és unszimpátiát gyakorol. Ezzel szemben a három kismalac bármilyen hülyeségre készül is az erdő közepén, visítva tapsol a közönség. Amelyről csak mellékesen jegyzem meg, hogy nem feltétlenül csupa gyerekből áll; egy bábszínházi közönség többségét felnőttek teszik ki (válóperen elmeszelt vasárnapi apák, bábszínházba kényszerített nagypapák, Erna néni stb.), ezek is mind gondolkodás nélkül malacpártiak, nézőtéri forgatókönyv.

Akár, mondjuk, a T. Házban — írhatnám.

De nem írom, mert nem ez a lényeg. Itt mostan nem kónyamalac, balázsmalac, antallmalac van kimondva (mint ahogyan nem is hackfarkas, ivánfarkas, fideszfarkas, egyébiránt vigyázat! semmi pejoratív értelmezés, a kismalacok aranyosak), hanem sokkal lényegesebb. Az tudniillik, hogy teljesen mindegy, mi a darab, miről szól, miféle cselekmény szövődik benne, ki mit mond, ki miképp változik át, csakis a jelmez, a paróka, az eleve elrendeltség határozza meg, ki mellé áll a közönség. Érdemes végignézni egy parlamenti ülést, de nem elsősorban a szónokokat, hanem a mögöttük ülőket. A „mögött ülők” buta arcát, amint gondolkodás nélkül tapsolnak, pfujolnak vagy épp derűre fakadnak a szónok szava nyomán. Teljesen mindegy, mit mond és hogyan érvel a szónok, már előre bizsereg a tenyér, s taps lesz a vége. Teljesen mindegy, hogy a kormányfő ki tud-e préselni magából valami frappáns és ironikus választ vagy sem, biztos, hogy leghűbb emberei már előre fölnyerítenek, milyen humoros lesz a gazdánk. Birkaszellem. Ha teszem azt, én ellenzéki képviselőként szót kérnék és dörgedelmes hangon ordítanám, hogy éljen a kormány, s az egész koalíció, akkor Kónya frakcióvezető gondolkodás nélkül visszautasítaná felszólalásom, mert erre van beprogramozva, erre az egy srófra képes járni az agya.

Nagy színjáték folyik az ország első házában.

Csupa jószándékú komédiás, parókában, álszakállban, ami még nem volna nagy baj, ám tízmillió ember bolondítása lehet a végkifejlet. Mert nem igaz, hogy az ülésteremben érdemi vita folyik, nem igaz, hogy ez a gondolatok parlamentje. Teljesen fölösleges odalenni azzal, hogy mily hasznosak ezek a viták, s mily demokratikusak. Itt van példának okáért a kárpótlási törvény. Menjenek ki a győztes urak az utcára, kopogjanak be házakba, hajoljanak be a kerítéseken, tudja-e valaki is, mi ez a törvény. Mi lesz benne. Nem úgy általában, hanem tényszerűen. S mi lesz ennek a következménye. Hogy mit, hol, mikor és ki kap és főleg vissza-e. Kik gazdagodnak meg ebből (is), hogyan csoportosul át a társadalom, és kinek a kárára. A kormány se tudja. De nem is erről szól a mese. A mese kizárólag arról szól, hogy ki kit győzött le, sikerült-e a másik felet megsemmisíteni, ha pedig sikerült, akkor zúghat a taps, felhangzik a lónyerítés, lám milyen erősek vagyunk.

S kinn az utcán sem az a kérdés, hogy mit fogadtak el, mi is ez az egész egyáltalán, hanem, hogy na, elfogadták vagy sem.

Ha viszont ez így van, s mindenre lehet tapsolni, vagy épp pfujolni, kizárólag a szereposztástól függően, akkor itt nem sok jónak nézünk elibe. Akkor itt hamarosan tényleg egy idióta kezébe kerülhetnek a dolgok, akkor itt a legvadabb szélsőség lesz programmá emelve, a legdiktatórikusabb módszer pedig demokratikusnak kikiáltva.

Ha én — teszem azt — egy nap fejkendőt és pruszlikot öltök magamra, tehát úgy ahogy van, idős asszonynak öltözöm, hogy ezzel is kifejezzem, választóim többségével azonosulok, és belekiabálok a világba valami egetverő butaságot (mondjuk hogy ne csak a földet, hanem az éveket is adjuk vissza az embereknek, jóváírva minden személyi igazolványban negyven esztendőt, plusz kapjon mindenki egy gyárkéményt is, amit oda szúr le, ahova akar, lényeg, hogy újraépítse az ipari szektort), és ezt a butaságot oly erővel kiabálom, hogy beleremeg az épület, biztos, hogy lesz minimum öt ember, aki szunnyadásából hirtelen felébredve meg fog tapsolni engem, mégpedig viharosan, őserővel. Hisz’ én közéjük tartozom. Ez a taps gyönyörű lesz a fülemnek, én ebből a tapsból arra a következtetésre fogok jutni, hogy lám, van foganatja, sőt, bázisa is annak, amit mondok, tehát feltétlen igazam van.

Megfigyelhető, hogy minél nagyobb hülyeséget, ésszerűtlenséget, valótlanságot állít valaki, annál büszkébb.

Próbáljuk ki magunk is: álljunk fel egy hokedlire az utcán, s ordítozzunk valami képtelenséget az utca emberének. Ha nem lesz belőle népi mozgalom öt percen belül, akkor a következők történhetnek: megtapsolnak, kifütyülnek, netán ügyet sem vetve ránk, hazamennek.

Utóbbi két esetben se fogunk kudarcot érezni.

Logikus: ezek itt azért fütyültek ki, mert ellenségek. Direkt erre játszanak. Ha hazamennek, akkor viszont azért mennek haza, mert félre vannak vezetve; negyven év nem múlik el nyomtalanul. Plusz a liberálisok aknamunkája, (másik oldalon: a populisták aknamunkája). Ha pediglen nagyon hazamennek (tehát ránk se hederítenek), akkor biztos azért mennek haza, mert annyira hatásosan szerepeltünk, hogy meg akarnak nézni felvételről is a tévében, épp kezdődik az összefoglaló.

Mindösszesen: a saját hülyeségem, amit a világba ordítottam, soha nem látott magasságokba emel, ahonnan ráadásul nincs is visszazuhanás.

Szélsőségesnek lenni, a legbiztosabb siker.

Ellenfeleim ráadásul tehetetlenek. A szélsőséget ugyanis nem lehet demokratikus úton legyőzni, a szélsőséget csak diktatórikus eszközök segítségével lehet háttérbe szorítani. Ez pedig megint az én malmomra hajtja a vizet. Igen elgondolkodtató a jövőre nézve, hogy a kisgazdapárt megbuktatott frakcióvezetője még soha nem kapott akkora tapsot, mint mikor hét elején megbukott. Ha nem is az egész közvélemény, de jelentős rétegek (városlakók is!) egy kicsit torgyán-pártiak lettek hét elején, rövid időre elfelejtve mi az, amit egyébként a képviselő képvisel. Pusztán azért, mert a másik oldalon a demokrácia zászlaját lobogtatva diktátori, de legalábbis gusztustalan módszerekkel lépett fel a miniszterelnök. Az pedig veszélyes, nagyon veszélyes. Ennél már csak az veszélyesebb, hogy nekünk miféle dolgok közül kell választanunk, miféle történések váltják ki indulatainkat, szimpátiánkat, egyik oldalról a másikra tologatva. Emitt szélsőség, amott diktátori veszély, (de legalábbis tekintélyuralmi jegyek), mert diktátorrá válni nem csupán elhatározás kérdése, sokszor észre se venni és már azzá is váltunk.

Tán épp a szélsőség tett bennünket diktátorrá, mi viszont a szélsőséget szélsőséggé egymást gerjesztve, indukálva, egyébiránt viharos tapsok közepette.