Tizedelve

Az ausztráliai szép úszónapok után (öt világbajnoki cím!) újabb nagy jelentőségű sportesemény dobogtathatja meg a magyar szíveket.

Amint arról a Sportplusz című hetilap beszámolt, január 21-én, hétfőn délben a Központi Sportiskola edzőtermében egyik válogatott ökölvívónk lép a ringbe amatőr kihívójával szemben — aki egyébként százkilós ember, Sittkirály a beceneve, nemrég szabadult —, hogy gyakorlatilag puszta kézzel az utolsó vérig megküzdjenek egymással. A mérkőzést a hírek szerint hazai milliomosok szponzorálják, akik nem is nagy túlzással, a mérkőző felek gazdái, minthogy a két fiú a szolgálatukban áll, azaz: gorillák.

Nincs ebben semmi új.

Hasonló gladiátorküzdelmek már évek óta folynak hazánkban, török kamionosok főnökei szervezték az első viadalokat, kedvenc testőreiket ugrasztották össze hatalmas fogadások mellett. Most már a hazai sportkedvelő gazdák is szívesen rendeznek hasonló eseményeket, a fiúk erősek, ügyesek és ambiciózusak, a közönség hálás, a pénz pedig forog. És nincs ebben semmi maffiózós, alvilágos, ne is tessék fintorogni, nemrég például egyenesen a kanadai követségtől keresték meg az egyik szakemberünket, hogy segítsen összehozni egy ilyen viadalt.

Persze, a mi gyönyörű, hamvas lelkünk, hogy mit szólunk mindehhez.

S egyáltalán: ehhez az egészhez.

Nem vált-e anakronisztikussá a mi gyönyörű, hamvas lelkünk, hadd ne mondjam, morálunk, erkölcsi érzékenységünk?

*

Most már mindennap olvasni, hogy a vezérigazgató úr nem fizet. Nem folyósítja a bért, a honoráriumot, a prémiumot, a szerződési díjat, egyáltalán semmit se folyósít, mert nincs pénz. Teljesen mindegy, hogy ki a vezérigazgató, s hogy hol vezérigazgató, a lényeg, hogy korszerűen viselkedik. Itt a vállalatok, cégek se fizetnek egymásnak, sőt, az országok se, az elvégzett munka, a teljesített szerződés, az egy nagy aktívum itt, passzívum ott, mert rózsaszín papír, kitöltött munkalap bezárt pénztárablak előtt.

Mint mondtam már: avíttá, ráadásul ésszerűtlenné is vált a mi lelkületünk, ez az egész privát és tudománytalan érzékenység, ami ebben az országban van. A vezérigazgató úr nem fizet. De arról még senki se hallott ebben a nagy átalakulásos világban, hogy ő maga se vette fel a fizetését, hogy kiállt volna a tanácsterem végibe, bejelentendő: addig nem is akarja felvenni a fizetését, amíg rendbe nem hozza vállalata szénáját. Mert hát ismerni amerikai csodamenedzsert példának okáért, aki miután átment rendbe hozni egy veszteséges autógyárat, évi egy dollár fizetést kért csak, mondván, míg élre nem tör a cég, nincs erkölcsi alapja a pénztárhoz menni.

Számít mindez? Nem számít. Efféle gesztusoktól nem sokat változik a világ, mert ugye végül is egy struktúrának kellene megváltoznia, normális, ép ésszel működő gépezetté kellene formálni vállalatot, minden rendű és rangú céget, ágazatot, egy egész gazdaságot. Valami jelét adni az épeszűségnek. Mégis eszébe jut mindez az embernek, talán nem is oktalanul, s nem is csak indulatból. Talán csak azért, mert ebben a nagy átrendeződésben, újraleosztásban már túl sokan képzelik magukat amerikai menedzsernek, nagy stratégának, mindamellett rafinált üzletembernek, kiváló gazdának, mondhatnám úrnak, de nagy Ú betűvel.

*

Itt most csakugyan urak születnek.

Egy tévévitában mondták, mégpedig komoly és csakugyan tekintélyes szakemberek, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korát éljük. Most szedi meg magát az, aki megszedheti, és aki most nem szedi meg magát, az már nagy valószínűséggel nem is fogja. Az ország lakossága enyhén szólva tovább polarizálódik, a becslések szerint a lakosság egytizede gazdag lesz (szépen mondva: tehetős), kilenctizede pedig elszegényedik (szépen mondva: a megélhetési küszöb közelében él, illetve átesik rajta, visszazuhanva oda, ahonnét valamikori őse jött). Mármost ebből az is következik, hogy tőke és pénz birtokában ennek az egytizednek lesz lehetősége hazát menteni, szépre, jóra fordítani a világot, ezáltal fölhúzni magával a kilenctizedet is.

Na most a pénz. Ami nemcsak forog, de forgat is, alaposan, körbe-körbe. Ha pénz, akkor hát legyen pénz, ha ez a világ rendje. De itt hatalom és pénz birtokában egyre többen nem hogy amerikai csodamenedzsernek, de már egyenesen gróf Széchenyi Istvánnak képzelik magukat, sőt, elvárják, hogy annak is nézze őket e kilenctized. Ami egy zárt osztályon még nem volna tragédia, sőt, társadalmi szempontból kifejezetten hasznos lenne, gyarapodnának ez irányú ismereteink. Ám itt ez a bizonyos egytized egyrészt nem írta még meg azt a bizonyos pár művet, kultúrája, nyitottsága egyáltalán nem bizonyított, s még az se biztos, hogy ért mondjuk a lovakhoz, vagy a finom selymekhez, a gőzhajóról nem is szólva. Ez az egytized ráadásul nem is valamiféle eredeti tőkefelhalmozás produktuma. Mert hogy nem fedezett fel semmiféle Újvilágot, onnan haza nem hajózott kincsekkel megrakodva, de még egy alaszkai aranyásás folyamata is távol áll tőle. Ami nem bűn, csak tény, mint ahogy az is, hogy ez a születő egytized nem egy normális üzleti, polgári ép észre épített világ terméke, hanem az esetlegességé.

Hagyjuk most az ügyeskedőket, szélhámosokat, a szerencséseket. De hagyjuk most Petrenkót is, a Pintér Műveket, a híres feltalálókat. Velük példálózni épp annyit tenne, mint amennyit tett annak idején Burgerttal, Horváth Edével példálózni, hogy lám lehet, lám érdemes, ez a helyes út, nem volna itt semmi baj, ha még több Edénk lenne. Azért ide írom nyomatékkal: ez a leendő, sőt már alapjaiban kiformált egytized nem gonosz és megátalkodott gazemberekből áll, s nem is hülyékből, korlátoltakból, s még csak nem is feltétlenül bunkókból, csak éppen mint réteg, nem természetesen, nem egy normálisan működő társadalom törvényéből alakul ki.

Szél hozta, s szél viszi… de épp ez az, amitől félek. Ez az egytized egyre jobban ki van téve demagógiának, provokációnak, holnapra ki lesz nevezve minden bajok fő okozójának. Már most elég csak megnézni a butikok bezúzott kirakatait, a Mazdák, BMW-k szétvagdalt gumijait, a rablások most már fékevesztett dühvel párosulnak, egy jól menő elektronikai boltból már nemcsak az elektronikát pakolják ki profi módon, hanem oda is szarnak a pult elé; ujjlenyomat nem marad, csak a szar, nesze, te szemét.

Logikus és viszonylag ép ésszel ezt a tizedet is féltenünk kellene, mert ezzel a tizeddel magunkat féltenénk elsősorban. Mert ugye, ha ezt az egytizedet a szél ahogy hozta, el is vinné (mellesleg az már vihar volna), akkor az ország kilenc tizede tíz tizeddé válna, egységes, nagy semmivé.

*

A baj csak az, s épp ez okoz reménytelenséget, hogy nem jó az egytized kezében lenni. Az ember nem tudhatja, mivé és hová forgatja őt az egytized pénze. Biztos, hogy tehetséges mind? Biztos, hogy oda kerül most a tőke, a pénz, ahová való? Nem találjuk-e magunkat hamarosan egy aréna kellős közepén, egyetlen szál ágyékkötőre vetkezve (gladiátorfelszerelésre nem futná), vérben forgó szemmel nézve hasonszőrű társunkra, jól összeugrasztva vele, ám azzal a jóleső érzéssel, hogy nekünk is drukkolnak, ránk is fogadtak, s nem is kis téttel, mert bíznak bennünk, erősek, strammok vagyunk, megérjük pénzünket?

Ez a reménytelen esetlegesség. Hogy nem tudni a kalapos úrról, miért épp őneki lett kalapja. Hogy nem tudni a nagyfuvarosról, az új gyártulajdonosról, a leendő nagygazdáról, hogy miért épp ő áll ott, ahol áll. minek okán lett az, aki, honnan a testőrsége, kis hadserege. Hiszen minden oly véletlenszerű, ravasz. Itt még se piac, se normális társadalmi mozgás, az új bankokban nem biztos, hogy a legjobb bankárok ülnek, itt mindenki kft.-igazgató lassan, de milyen?, újságot nem biztos, hogy a legjobb szerkesztő jegyez szerkesztőként, hiszen amikor laphoz jutott, nem ezen múlt. Itt még a politika se politika, hiszen a pártok, politikusok is oly véletlenszerűek, miképpen a győzelmek se igazi győzelmek, persze, hogy akkor a vesztések is értelemszerűen elviselhetetlenek.

Itt most nagy alapítványok is vannak. Mert az egytized bőkezű is, és nemzetmentő. Na most annyi forintom talán még volna, talán még egy százassal több is. De azt se tudni, kinek a kezébe kerülne a fizetésem, mire használnák fel, és minek alapján, főképpen pedig hogyan. Sok okos ember még nem okos kuratórium, mint ahogy eljöhet az idő. amikor az menti meg majd a kultúrát, ha a Maecenas nem mecénáskodik.

Ezért sem árt kellő tisztelettel, illő alázattal fogadni a hirtelen jött társadalmi előrelépést. A tizedelés mégiscsak tizedelés. Bárhová repítette is a szél, bárhány testőr verekszik, izzad is az emberért, magunkról azért az egytizedbe kerülvén ne Ford, Rockefeller, Rotschild jusson az eszünkbe, mert ez modortalan dolog. Ha politikusok volnánk vagy effélék, ne igen ejtsük ki Churchill nevét, a legkevésbé pedig Széchenyiét. Ennyi Széchenyi azért mégse legyen egy országban. Miként ennyi Róbert bácsi se akarjon levest osztani, mert az ingyen leves épp oly megalázó kilenctizednyi országnak, mint amikor nincs leves, vagy mint amikor le volt zárva a Lánchíd, Hitelről, Világról pediglen egyetlen szó sem eshetett.

Amikor csak Stádium volt.

Ami most is van, csak kérdés hova fajul.

*

Ami pedig azt a hétfői mérkőzést illeti, hát az abszolúte nyitott rendezvény, nem valamiféle zárt körű úri huncutság. Ahogy az újság közzétette, a rendezők mindenkit szeretettel várnak, bárki nyugodtan, bármekkora tétben fogadhat, amivel egyébként nem kis szolgálatot tenne, ugyanis az összegekből maguk a gladiátorok is részesülnek.