Édes csodavárás

Írta az újság, hogy egy szaratovi kisfiú példátlan szaglóképesség birtokában van. Bármit bármilyen vastag csomagolásban is tesznek eléje, a szag alapján azonosítja a tárgyat. Legutóbb a szobájában ülve észlelt gázszagot az utca túlsó végiben, s csakugyan az utca végiben megrepedt egy gázcső, a kisfiú megmentette egy alvó öregasszony életét.

A tudomány értetlenül áll.

Magam a kanálhajlító kisfiúkat várom leginkább, ők este tíz után mutatkoznak a tévében, s annyira kisfiúk, hogy hárman-négyen se töltik ki a képernyőt. Két számmal nagyobb a pulóverük, lapátfülük van és a körmük le van rágva. Nagyokat kuncognak, amikor felszólítják őket a produkcióra, akkor aztán összedörzsölik tenyerüket, majd az asztalon fekvő kanál elé állnak, mire az meghajlik. A kulcs is meghajlik, s egyáltalán minden, ami a kezükbe kerül, persze, csak ha ők is úgy akarják.

Parafenomének, vagy effélék.

A kisfiúkban az nyűgöz le leginkább, hogy természetesek. Magától értetődőn, mondhatni teljes felszabadultságban hajlítják a kanalakat, nem érezni rajtuk semmi emelkedettséget, gőgöt, még ünnepélyességet, titokzatosságot se olvashatni le arcukról. Az a legszebb — de hát ezért kisfiúk —, hogy félsz sincs bennük, ami pedig lehetne. A törvényt ugyanis, amely kanalakat hajlít, senki sem ismeri. A világ egyetlen parafenoménjének sincs igazolt tétele arról, hogy mi ez az egész, mitől van, s ennek miért sikerül, annak meg miért nem. Következésképpen a kanálhajlítást oktatni se lehet, bevonni pedig valami közösségi áramkörbe, kollektív bölcsesség ernyője alá, végképp nem; mindenféle kiválasztás lehetetlen. Bárki, illetve senki. Nincs kézben a kanál, mégis hajlik. Ez veszélyes lehet. Az újság azt is megírta, hogy egy őrvezető — szintén parafenomén — azzal szórakozott a laktanyában, hogy az alakulat kutyáját mágikus erővel újra és újra a falnak ugrasztotta. Ugyanez a parafenomén csak ránézett a századosára, kicsit megszuggerálta, mire az nyomban rosszul lett, szíve majd kiugrott a helyéről.

De most semmi Mario és a varázslózás.

Csak a csoda. Amelynek lázában ég az ország, s amely előtt kalapot emel. De ne feledjük: olyan törvény előtt emelünk kalapot, amelyet nem ismerünk, mibenlétéről, mozgatórugóiról, így kimeneteléről is — fogalmunk sincs.

De azért mégiscsak törvény, a kanál hajlik, jó ebben hinni.

*

Lehet-e egy nem felismert törvénybe kapaszkodni?

Tud-e nekünk reményt adni jövőre, jelenre nézve?

Mi tud nekünk itt és most reményt adni, mibe kapaszkodhatunk?

Jó publicisztikai kérdések.

Én éppen most jövök a Flórián térről, ami persze csak publicisztikai fogás, hiszen valójában tegnap este jöttem a Flórián térről (amikor ezt írom, már hajnal van), és a Flórián téri centrum előtt ott kapart és kapar most is a fél város. Az összes ismerősöm, minden lemenőm és felmenőm, meghitt barátom és ismeretlen szomszédom. Ezt az amerikai sorsjegyet kaparják, ami elárasztotta a várost, és amelyen nyerni lehet, de csak kaparás után. Tíz- és húszforintossal kaparják az emberek a sorsjegyet, de leginkább a tíz körmükkel, mégpediglen erejük teljes megfeszítésével, és tökéletes koncentráltságban, egészen magukba szállva. Mert itt nyerni lehet és kell is. A tizenötmillió szelvényből majdnem hetvenöt sorsjegy százezer forint nyereményt ígér, ennyivel már neki lehet vágni karácsonyi bevásárlásos időknek. A kaparás lenyűgöző, egészen magával ragadó. Mindamellett látványos. Egymás nyakába, gallérjába kaparja a tömeg a sorsjegyeket, bíbor színű csillámok szállingóznak a levegőben, hull a csillám égre-földre, ráhull a városra és teljesen beborítja. Hazafele a metrón csak a fogantyúba kapaszkodó ujjakat kell megfigyelni, a kapaszkodó ujjak végén, a körmök alatt vagy az ujjbegyen megbújva bíbor színű csillámok; mindannyian belekeveredtünk. De ami a legelgondolkodtatóbb: immáron értelmetlenné válik megkülönböztetni a kisnyugdíjas ujját a kalapos középosztálybeliétől, a finom bőrkesztyűsét az olajos, körműétől, mert a kaparás egyetemes és életbe vágó.

Játékos nemzet vagyunk, írta valaki; elég nagy marhaságot írt.

Íme a jelen, s íme a jövő, mondhatnám, mert ez itten egy publicisztika. Egy publicisztikának pedig el kell hajolnia, meg kell részegednie az efféle látványtól, ellenállhatatlan vágyat kell merítenie a csillámokból, s világgá-országgá kiáltania, te tetted ezt, király.

Ez maradt.

A kaparás.

S csakugyan: a statisztikai hivatal ma még nyilvánosságra nem hozott adatai szerint ikszmillió felnőtt magyar állampolgár kötött kompromisszumot ádvent idejére egy másik, hozzá közel álló felnőtt magyar állampolgárral, hogy ezúttal mellőzik a karácsonyi ajándékok vásárlását, kizárólag csak a gyerekeknek vásárolnak, de nekik is szerényebbet, mint tavaly, hacsak valami csoda nem jön.

Egyébiránt pedig már jó ideje, hogy különben hiú és büszke, és nehéz időkben is tartásos emberek nem nézik, hogy nézik-e őket, amikor a szemeteskuka meg a lomtalanító helyek közelében ólálkodnak.

De miért kell mindennek publicisztikának lennie?

*

A legjobb, mikor elektromérnököt lát az ember a tévében. Előtte a világ. Jó szakma, komoly kilátásokkal; elektromérnöki tudással felvértezve már lehet valamire jutni. Ráadásul az elektromérnök bivalyerős ember. De most egy ormótlan magas széken ül, villanykijelzők között és erősen kínlódik, haja megtapad gyönyörű, magas homlokán, arca sápadt, beesett. Azt a kérdést kapta a kvízmestertől, hogy mi a különbség a suba és a guba között. No de erre nem volt felkészülve, nem is tud rá megválaszolni rendesen. Próbálkozik persze (itt most minden eldőlhet), s azt feleli vívódva-bocsánatkérően, hogy a guba az egy derékig érő viselet. A műsorvezető sajnálkozva mosolyog, mert a guba éppen hogy nem derékig, hanem egyenesen a földig ér, de azért megadja a három pontot. Ez fordulópont az elektromérnök életében. Innentől új időszámítást vezet be, innentől kezdve gyönyörű a világ, mint a gyerek, toppant, suhint is örömében, öröme pedig nemcsak felhőtlen, de jogos is, egy hatalmas fagylaltgépet nyert, most már bármi jöhet, innen már nincs tovább.

— Mit fog vele csinálni? — kérdi a műsorvezető ünnepélyesen.

— Azt hiszem, fagylaltot készítünk majd vele — feleli az elektromérnök nem kevésbé ünnepélyesen, s ez a pillanat bennünket is rabul ejt, megint kivált egy közülünk, ez legalább sínen van már, így esélyünk, hogy egyszer majd mi is, tetemes százalékponttal megnőtt.

*

Ha komolyan vesszük ezeket a kisfiúkat, akkor tudnunk kell, hogy itt új dimenziók jönnek. Itt átértékelődik tér és idő, távolság, perc és óra, egymáshoz való viszony. Ami volt és ami van, más értelmet kell hogy nyerjen. Itt példának okáért egy taxisblokád kellett ahhoz, hogy rájöjjön az ország, létezik ugyanebben az országban egy másik ország is, egy másik Rend, amely a technika s mindenféle csoda folytán kommunikálni, érintkezni, élni tud egymással, a hivatalos, bejegyzett Magyarországtól függetlenül. Húsz éve élünk rádiós taxik között, de húsz éven át senki nem gondolt minderre.

Valami mélységes mély nem-tudás birtokában vagyunk.

Kanálhajlítás szempontjából ez a mi világunk a régi. A régi törvényből indul ki, a régit kutatja, s azt hosszabbítaná jövővé, legfeljebb ellenkező irányba (de: irányba!), ettől aztán persze, hogy semmi se hajlik.

De hála az égnek, jönnek ezek a kisfiúk, s nem lehet őket megállítani. Kérdéseinket nem értik, s nem is próbálják megérteni, valamit tudnak, amit mi nem tudunk, kezükben hajlik a hajlíthatatlan, s kulcsok tollainak apró fogai rendeződnek át, ha úgy akarják. Gyertek csak kisfiúk, már holnapra nőjetek nagyra, kiáltanám legszívesebben a szélrózsa minden irányába, csak hát ma még ma van, s ahhoz, hogy valami legyen, el kell tenni magunkat holnapra.

De hogyan?

Mert nem lehet éjjel-nappal kaparni, idegen számok után sóhajtozni, más mérlegen mérni életünket, csillámosan hálálkodni egy-egy szerencsés szám után.

*

A kanál meg… de hisz én megpróbáltam. Már napok óta ültem a konyhában kanalaink fölött, s néztem mindet ájtatos tekintettel, újabb és újabb bizsergések futottak át rajtam, és én, ha lehet, még inkább koncentráltam, minden adva volt és anyám is halkan és suttogva beszélt és lábujjhegyen járt körülöttem, de aztán nem bírván tovább, egy hajnali órán csöndes szóval megfogta a vállam:

— Áruld mar el, mit szeretnél?

— Ezeket mind meghajlítani — mondtam tükrösödő tekintettel, az asztalra mutatva, majd kissé szerényebben hozzátettem: — Legalább egyet, ezt a legócskábbat.

— Hát miért nem szóltál? — nézett rám csodálkozva anyám, s kicsit fellélegezve is, hogy ez minden, amit akarnék, majd finom ujjai közé fogva, egészen görbére hajlította a kanalat, téssék, ezt akartad.

Olyan nincs, hogy valahogy át ne mentsük magunkat holnapra.