Búcsú a térdzoknitól

Nem mintha fontos volna, de én a múlt héten többször is átmentem az Árpád hídon (magánügyek, kenyérvásárlás, puszta érdeklődés), s péntek déltájt is átmentem, amikor a belügyminiszter még rendcsinálást ígért a rádióban. Valamint amikor vasárnap délután nem ígért védelmet a tüntetőknek az ellentüntetők ellenében.

Ijesztő, ha rendőrök gyülekeznek egy hídon. Akkor fél picit az ember, s mint éjféli erdőúton, fütyülni kezd, magabiztosságot erőltetve ábrázatára. Pedig egyetlen támasza: de jó, hogy minden szerette otthon van, s hogy vannak barátai, ha valami történne. Ám szeretném megjegyezni, s éppen az eljövendő normálisabb hétvégekre gondolva, hogy az se leányálom, az se kifejezetten megnyugtató, ha ugyanezek a rendőrök a hídon a kritikus óra kritikus percében, amikor áll, és nagyon áll minden, kiröhögik a saját belügyminiszterüket. És nem valami átállás, ilyesféle meggondolásból, hanem csak úgy, spontán, ahogy Hofin szokott röhögni a nép. Akkor az ember megkérdezi: Mi van itt, és mi lesz? Félelmet, szorongást okoz ez is, csak másfélét, mint ha ezek a rendőrök nem röhögtek volna. Persze és hál’ isten — s jaj, nehogy félreértsenek — sokkal jobb, ha a hatalmát tekintve ott és akkor az ország legelső embere nem parancsot osztogat, hanem mondjuk kimászik az ablakpárkányra, s ott mindenféle kunsztokat végez, tréfával üti el az időt.

De azért, mégis. Ha ott, vasárnap este valami kitör.

Engem nem is a három napon át tartó tehetetlenség, a kisstílűség döbbentett meg, hanem a Kossuth téri vasárnap délután fogadása. Hogy a kormány legelső embere a legelső arra járó csoportot a népnek hitte, a többségnek, legalábbis döntően széles rétegnek, pusztán azon az alapon, hogy maga a tér is széles. Ha mondjuk egy eszkimó misszionáriusokból álló csoport verődik össze, akkor az is a nép lett volna, akik a többség akaratával jöttek. Aminek egyetlen bizonyítéka az a puszta tény, hogy tudják a belügyminiszter keresztnevét, s pár csokor gerbera is van náluk.

Bárki többség lehet, ha úgy adódik.

Semmi gyakorlati érzékük, uraim, s ez még rendben is volna.

Ám a gondolkodás se stimmel. A fogalmi gondolkodás. Hogy csak nép van, népre való hivatkozás, meg a „mi pártunk”, ami a legerősebb, a „mi kormányunk”, amit a nép választott.

De épp ez az. Azon a vasárnap délután nyilvánvalóvá vált: itt a fogalmi gondolkodással is baj van. Néppel, nemzettel, hazával, országgal, Istennel dobálóznak, mint valami labdával, az ország Házából hordóügy, pártok kardcsörtetése, mindenféle jelzős szerkezetű őrültség (törpe minoritás, ilyesmi) zúdul a lakosságra, alaposan megideologizálva, felfújva, betüzelve.

Uraim, minden urak! Ezen a hétvégén, bármily feszültség is volt utakon, hídfőknél, egyetlen egyszer sem hangzott el Isten, nép, haza fogalma, az utcákon senki se váltotta aprópénzre saját méltóságát, hitét, hovatartozását, senki nem énekelte a Himnuszt honfitársai ellenében, csak mikor a párturak szólítottak. Mint ahogy vegyék észre (itt is, ott is), hogy nem volt kommunistázás és zsidózás és zsidó túlérzékenykedés és cigányozás és parasztozás, és hordó vádak se hangzottak el, és nem volt pártozás sem, pediglen MDF-es gépkocsik álltak a torlaszokban, s fideszes is káromolta a blokádot, és nem Antall lemondása járt az emberek fejében és nem Kónya és nem Csurka, mindez nem volt fontos, mint ahogy nem is az, még torgyánozás se folyt, se pro, se kontra, pedig ő tiszteletbeli taxis, tehát nyilván velük állt végig.

Ha már ugye ez egy taxisforradalom volt, ahogy Csurka mondta volt vasárnap hajnalán.

Mindegy. Mindez elmaradt, minthogy annak a szűk elitnek, amit ma hatalomnak hívunk, a fogalmakkal való dobálózását, a tehetetlenséget és gondolattalanságot pótló maszlagét nem ették meg az emberek.

A lakosság felnőtt — ahogy ezt az urak szokták mondani —, bár én ezt szégyellve írom le, minthogy szégyellni való, ha valakinek egyáltalán eszébe jut lakosság, nép elé jelzőt iktatni.

A nép nem ugrott a népnek.

Hanem hogy mi lesz azután?

Mert midőn példának okáért egy ország külügyminisztere azért nem kíván Moszkvába utazni, mert akkor illik ott megnézni a mauzóleumot is, ami pediglen kommunista ugye, s egyébként is azok ott oroszok, nem pedig Párizs, akkor az a külügyminiszter külügyminiszter-e. Nem biztos, és én akkor öt sajnálni fogom. És őszinte szívvel fogom sajnálni, mert akkor egy ilyen külügyminiszter ivaréretten is gyerek maradt, gyerekes, ami nem elítélés most, csak jelzés, és hát magamnak is az, mert gyerekes leszek én is, ha gyerekes dolgokon füstölgők.

És elnézést kérek azért is, hogy én a tévékészülék előtt ülve mondtam pár szót az egyezkedés különféle pillanataiban az ipari, pénzügyi tárcára. Ma már úgy látom őket. mint kedves térdzoknis hallgatókat az iskolában, mintha Rabár vizsgázna Rabárnál, és képtelen volna nála átmenni. Az ipari minisztert tudom legjobban megérteni: egy tárgyalás kritikus pillanatában, van úgy, hogy az embernek ki kell mennie, mi több, éhes. És ez nem lenézés, hanem sajnálat, amire nem válasz az, hogy ezt az egészet „még nekünk is tanulni kell”.

És az sem, hogy „más tán jobbat tudna”?

Gyerekes demagógia.

Mert a Ház, ahol ülnek, s ültek három napon át, mégiscsak Ház.

Lehet benne pukedlizni, ablakban bravúroskodni, megsértődni, kikérni magunknak mindent, amit csak lehet, ám vannak pillanatok, kritikus helyzetek, amikor nem gubbaszthatunk gerleként az ablakpárkányon, hanem felül kell emelkednünk önmagunkon, s még az elénk táruló látványon is, mert az ország nem transzparensek és zászlók összessége, mint ahogy nem is a taxiké, kamionoké, annál sokkal több: egyszóval férfiként kell viselkednünk.

Már csak azért is, mert valamitől mégiscsak kormány egy kormány, valamitől többnek kell lennie annál, mint ha nem volna az.

Vannak továbbá helyzetek, amikor az ember akkor is hazugul tesz és beszél, midőn nem akarja, sőt, midőn minden szava külön-külön igaz, ám együtt összeállva hazug az egész mondandó. Ettől a hazugság szótól pedig ne féljenek: az eleddig még az urak által is legitimnek tartott Értelmező Szótár szerint az hazudik, aki tudatosan valótlant állít, illetve színlel valamit.

Nem állítható a kormányról, hogy tudatos, viszont az első igazán kritikus helyzetben saját magát színlelte.

Próbáljanak az urak legalább valami pantallót húzni.