A magánember közepe

Nézve időnként a parlamenti eseményeket, a tévévitákat, hallgatva időnként a kortesbeszédeket, rádiójegyzeteket, az ember rendkívül furcsa helyzetbe kerül. Nem arra figyel, amit mondanak, nem is arra, hogy mekkora hangerővel, s még csak arra sem, hogy kik ellen szól ez vagy az a beszéd, hanem hogy az illető szónok most éppen milyen minőségben beszél.

Közember-e avagy csak magán.

A kérdés persze mindig utólag dől el. Általában, ha az illető szónok már kellően kiforrott képtelenséggel rukkol elő a dobogó tetejéről, akkor másnapra egész biztos, hogy pártja magánemberré avatja őt, miképpen akkor is, ha a szónok véletlenül a levegőbe lő beszéd közben, vagy hirtelen felindulásból levelet ír Bodor Pálnak. Általában elmondható, hogy sikerült a magánember intézményét közüggyé tenni, amennyiben, ha valaki például mond egy jó nagy sarkos marhaságot, de akkorát, hogy a kupola is le akar ugrani a Ház tetejéről, nem a marhaság lesz kiigazítva, hanem az illetőt gyorsan kinevezik magánembernek.

Kikérem magamnak.

Ha magánénekes volnék, föl is jelenteném az urakat.

Nekem ugyanis a magánember intézménye valóságos szentség. Olyan országot szeretnék, amelyben a magánember szentségét csakugyan szentségként tisztelik, nemcsak az állam, hanem az összes közember. Békiben hagynak, a szavakat, fogalmakat nem forgatják ki önmagukból, példának okáért olyan kifejezéseket mint magánemberi megnyilvánulás, nem a hülyeség vagy meggondolatlanság szinonimájaként használják.

Valamit vegyünk észre!

Ha én író vagyok, és mondok valamit, és erre a pártom és kormányom azt mondja, hogy ez az írói munkásságom része, tehát amit írtam, azt magánemberként írtam, akkor én őket otthagyom. Mert milyen írónak tartanak, ha nem azonosulnak a nyilvánosság előtt a szereplésemmel, gondolataimmal? Szar írónak. Akkor nekem ők nem kellenek. S egyáltalán: ha rám azt mondják, hogy M. G. újságírónak, vezérigazgatónak vagy miniszternek hülye, akkor én lehet, hogy megsértődöm, truccolok, kikérem magamnak az egész világot, de nem vagyok igazán megbántva. Tudniillik ez még nem olyan nagy sértés. Megbántva, sőt megalázva akkor vagyok mélységesen, ha a hülyeségeimet a magánemberi mivoltamnak tudják be. Mondjuk azt nyilatkozzák a szélrózsa minden irányába, hogy ez az M. G. magánemberként teljesen hülye, vezérigazgatónak, külügyminiszternek, frakcióvezetőnek viszont elmegy, ami mellesleg az urak kormány- és pártalakítási képességeiről is egy szép kis bizonyítvány.

A kormány a saját farkába harap.

Mindez persze bonyolultabb annál, semmint, hogy ép ésszel fel tudjuk fogni. Itt ugyanis nemcsak a hülyeségről meg a szájtépésről, meg a szélsőséges megnyilvánulások tömkelegéről van szó Az esetek többségében ugyanis nem feltétlenül égbekiáltó marhaságot vagy pökhendi fenyegetést beszél ez vagy az, hanem (figyelem, ellenzék! ne háborodj fel!) némi igazságot is kimond. Ami persze lehet, hogy csak részigazság, ám ez még nem derülhetett ki, vagy pedig már kiderült, de a hatalom még nem akarta deklarálni ezt a vélt vagy valós igazságot, hát inkább előfutárnak, próbababának használta ki egy-egy emberét, mindjárt magánembernek lefokozva szerencsétlent.

A magánemberkedés kölcsönös.

Figyelem, ellenzék, megint: a külügyminiszter-ügyben felfújtál te is (mindannyian fel vagyunk fújva), pedig a te tudásoddal, tehetségeddel egy magán-külügyminisztert elegánsan, úgymond csokornyakkendősen, magánemberileg lehetett volna az őrületbe kergetni. S még egyszer, figyelem, ellenzék: midőn mi torgyánozunk, mert Torgyán torgyánkodik, egy pillanatra se felejtsük, hogy némi igazságot ő is kimond, ámbátor lehet, sőt, biztos, hogy nem is tud róla.

Semmi se fehér és semmi se fekete.

Csak a magánember, ha bekenik cipőkrémmel.

Márpedig ez történik most. Mindazonáltal nem az a kérdés, hogy lehet-e egy miniszter magánember, hogyne lehetne. Baj akkor jön a lakosság fejére, ha a magánemberi megnyilvánulásai (a velőtrázó ordítások, a levél- és képeslapírás, de épp így a karitatív rohamok is) közüggyé válnak. A király kifújja az orrát, és egy egész nép veszi ezt üzenetnek, sőt kötelességének, érzi, hogy ő is ezt tegye, mire merő egy trombitálás lesz az ország, az pedig már a vég. Nekünk emlékeznünk kell oly időkre, midőn a politikusban a köz- és magánember sikeresen összeforrott. Kádár János (és ez nem olcsó viccelődés) azt mondta sorsfordító, válságos időkben, hogy a krumplileves az legyen krumplileves. Ez ideológiai tétellé vált, gondolati non plus ultrá-vá. Állítom, hogy magánemberként csakugyan rajongott a krumplilevesért, de mert ő közmagánemberként funkcionált, anélkül, hogy akarta volna, mégiscsak az egész népet akarta rávenni a krumplileves fogyasztására. Mindez beláthatatlan következményekkel járhat egy népre nézve.

Épp ezért: érti-e az új hatalom (mert egy hatalom először is hatalom, és csak utána jó vagy rossz hatalom), hogy teljesen mindegy, magánemberként közemberek, vagy közemberként magánemberek, a megnyilvánulásukból komoly földmozgás lehet.

Amire az urak vágynak legkevésbé.

Hagyjuk békibe a magánembert!

Vegyék észre a T. kormánypártok és a velük szemben ülők, hogy csakugyan önmaguk farkába harapnak magánközügyeikkel. Magánemberként ordítanak, és az ordítástól közemberként lesznek idegesek. Akkor közemberként ordítanak, amitől magánemberként lesznek idegesek. Az alanyt közemberként mondják, de az állítmányt már magánemberként, a jelzőkről én most nem beszélek.

A magánember nyugalomra vágy.

Van az uraknak fogalmuk arról, hogy mennyi ember fél ebben az országban? Olyanok is, akikről ezt álmukban se gondolnák. Olyanok is, akik sohasem voltak kommunisták, nem álltak sem itt, sem pedig ott, csak voltak, s valami csoda, őserő folytán még mindig vannak, léteznek, s ha módjuk lesz rá, lesznek is.

Nem a Parlament, s nem is a székházak az ország közepe. (Megengedem: nem is Pusztavacs, de erről most ne nyissunk vitát.)

Épp ezért, aki fél, és magánemberként fél, az okkal fél. Ha itten most mint valami frottírköpenyt, naponta, sőt óránként lehet cserélgetni a magánemberi és közemberi köntöst, akkor abból nagy átöltözések lesznek ugyan, ám egyre több hibával. S eljöhet a nap, amikor legközebb magánembereink már annyira össze lesznek zavarodva, hogy körbemutatva népükön egyszer csak elkiáltják magukat: én vagyok a köz.

Onnantól pediglen a folytatás eléggé magán- és közismert.