Az utca embere

Vasárnap este, amint azt több millió tévénéző is láthatta (de lehet, hogy csak pár százezer), a belpolitikai magazin riportere többtucatnyi embert szólított le a pesti utcán, hogy megkérdezze tőlük, mi volt az a második bécsi döntés.

Egyetlen nyugdíjas kivételével senki se adott helyes választ, bár meg kell mondani, a nyugdíjas felelete is éppen csak elérte az elégségest, minthogy nem tudta megmondani a visszacsatolt területek százalékos arányát és Észak-Erdély akkori lélekszámát.

Szomorú, szomorú, vonta le a tanulságot a műsorvezető riporter, bólintsunk most mi is szomorúan. Annál is inkább, mert volt olyan gimnazista lány, aki arra a kérdésre, hogy igazságos volt-e a bécsi döntés, azt felelte, nem mondom meg, egy másik fiatalember pedig nem is akart válaszolni a kérdésre. hagyjá’ má’ mondta sárga trikóban a riporternek, s ha a riporter nem kap észbe, és nem húzza vissza a fiút karjánál fogva a kamera elé, soha nem tudjuk meg, hogy a fiú nem tud semmit.

Mindenesetre az utca emberének se könnyű.

Bármely kapualjból, bármely hirdetőoszlop mögül mint valami zsák zuhanhat elénk valaki a kérdéseivel, és mi nem tudunk válaszolni, a próbababa is kiugorhat a kirakatból és tetten éri nemtudásunk.

Kérdés azonban, hogy szabad-e ilyen utcaemberes, körkérdéses riportokból következtetéseket levonni?

Az a pár ember a lakosság-e?

Válaszuk nemzettudat-e?

*

Tegyük fel. hogy élünk néhányan ebben az országban, akik ha véletlenül is, de tudjuk, mi volt az a bécsi döntés, ezenfelül pedig a szerencse szálainak isten kegyelméből való összesodrása által kötélidegzetűek maradtunk ezekben az időkben is. Tudással a fejünkben kilépünk a kapun, hogy eljussunk mondjuk a Flórián téren álló áruházba irkát, címkét, taneszközöket vásárolandó az ottani ápiszban, amely, ha minden igaz, már kinyitott nyári szabadsága után. Ez persze nem biztos, épp ezért bizonytalanság van bennünk, érdemes-e egyáltalán a Flóriánba mennünk, átkelni a roppant aluljárórendszeren, de aztán mégis átmegyünk, és akkor a romoknál (római kori romok) egy torzó mögül, a korabeli légiókat vízzel ellátó, tehát vízvezeték árkából elénk ugrik egy szőke férfi teljesen bepúderozott arccal, hosszúkás mikrofont dug az orrunk alá, de úgy, hogy majd’ kiüti a szemünk, s már mormogja is gépiesen kérdését, hogy mivoltbécsbe, mivoltbécsbe, miazhogynemtudja, miazhogynemtudja.

Mit fog tenni ilyenkor az ember?

Az egyik eset, hogy történelmi ismereteitől és nemzettudatától függetlenül egyszerűen visszalöki a vízvezeték árkába az eléje tolakodót, minthogy régi reflex szerint azt hiszi, hogy a karóráját akarja lecsatolni, vagy pediglen buzeráns.

A másik eset, hogy felderül arcunk a kérdésre, magunkhoz húzzuk a riportert, hátát meglapogatjuk, de jó, hogy kérdi ezt a Bécset, épp ezen filóztam én is, tudja mit, holnap is ráér az ápisz. Pokrócot terítünk a kövezetre, másokat is invitálunk, mi több, magunk is segítünk a riporternek embereket fogdosni, egészen addig, míg mindannyian ott nem ülünk a pokrócon.

*

A kilencvenes években élünk, a propaganda kőkorszaki. Le fogja járatni legszentebb fogalmainkat.

Látták Önök Galán Andrea nyolcesztendős szlovákiai magyar kislányt augusztus huszadika előestéjén, ugyancsak a tévében? Ő az a kislány, aki a szlovák–magyar konfliktusról oly elragadóan és szabatosan beszélt, megmutatva a két nép egymáshoz közeledésének és együttélésének egyetlen helyes útját.

Bár minden leányunk ilyen volna!

De tessék mondani: normális dolog egy nyolcéves kislánytól azt kérdezni, hogy milyenek a szlovákok? És normális dolog az, ha egy nyolcéves kislány szinte disszertáció szintű választ tud adni erre a kérdésre? Továbbá: a kilencvenes évekhez, egy új, leendő Magyarországhoz illő dolog az, ha a tévéhíradótól kezdve színes képeslapokon át a buzgó bulvárlapokig arról szól a riport, hogy az Antallok milyen rendes földbirtokosok voltak a török időkben és utána is, mennyi mindent tettek a népért? Hogy ők már akkor is, következésképp tehát ma is? Mit bizonyít ez? Ha teszem azt — én bízom Antall miniszterelnök úr legendás humorérzékében, tehát nem orrol meg rám —, a miniszterelnök szépapja a falu réme lett volna (nőügyek, erdő- és iskolakerülés, pénze megérése), akkor ebből a mai kormányfőre nézve mi az isten következne?

Mi ez a kinek a kicsodája mi volt?

Mi áll emögött?

Úgy érzem, nem vagyok kommunista. De azért itt eltelt pár évtized, volt az amilyen volt, bármily rossz és embertelen is, de volt, mi pedig benne. Se kereszt, se csillag, se ősi Föld, s ilyesmi, nem ugorhat át teret, időt

Nosztalgia?

„A nosztalgiákat valószínűleg mindenféle politika megpróbálja kamatoztatni a maga javára. Más itt a veszély, éspedig az a furcsa hit, miszerint a dolgok ott folytathatók, ahol valamikor abbamaradtak. Sokan úgy tesznek, mintha fél évszázad vagy harminc esztendő egyszerűen törölhető lenne, s most mindent ott lehetne folytatni, ahol ’38-ban, ’45-ben vagy 1956. november 3-án abbamaradt. Pedig… a keresztény ma bizonyosan nem ugyanazt jelenti, mint akkor, és ugyanígy a nemzeti rendnek kell formálódnia, akkor tehát először is definiálnia kellene, hogy mit ért keresztényen, mit ért nemzetin. Ez azonban legfeljebb szónoki frázisok szintjén történik.”

Ezek Vekerdi László szavai a Társadalmi Szemle legújabb számából, mégpedig a kereszténynemzeti kurzus esélyeit taglaló beszélgetésből; azért másoltam ide, mert épp kéznél voltak.

*

Az az érdekes, hogy az utca embere sohasem kérdez vissza, pedig éppenséggel visszakérdezhetne, ráadásul kérdései a kérdező kérdései lennének.

Ön egy bécsi döntést hogy ültet át a mába?

Mi az, hogy keresztény, mi az, hogy nemzeti?

Ön miből gondolja, hogy magyarabb nálam, aki különben szintén magyar vagyok?

Ön miből gondolja, hogy csak maga gondol határon túli magyarokra?

Mivel bizonyította ön — a szavakon kívül —, hogy magyarabb nálunk, magyaroknál?

Mi itt és most a magyarság kritériuma?

Nem veszedelmes-e már az is önmagában, ha kritériumok vannak?

Bizony, szomorú az, ha az utca embere nem tudja, ráadásul nem is akarja megmondani, hogy mi volt az a bécsi döntés, s mi a véleménye róla.

Ennél már csak az volna veszedelmesebb, ha valamiféle expresszkampány és propaganda nyomán úgy fél év múlva egy ilyen kérdésre már kórusban, katonás fegyelemmel és előrenéző, acélos tekintettel zengené tér és utca a helyes választ.