Tizenhárom Ferrari

Múlt szombaton, úgy fél tíz tájt, a magyarországi Forma–1 futam előestéjén tizenhárom, vadonatúj, tűzpiros Ferrari sportkocsi jelent meg az óbudai Fő téren, valamennyi a Postakocsi étterem elé gurult. Nem is gurulás volt az, vagy valami egyszerű megállás, besorolás az étterem előtti térre, hanem méltóságteljes landolás; tizenhárom Ferrari csakis szelek szárnyán tud érkezni, mind-mind maga a lebegés.

A sógorommal éppen kiléptünk anyám házának kapuján, hogy egy készülő kimérésbe igyekezzünk, amikor a kocsik megérkeztek. Tizenhárom Ferrari az mégiscsak tizenhárom Ferrari, ez már új minőség, és nemcsak az, de játék önmagunkkal is. Elébb csak a nagy rábámulás, rögzítése minden apró részletnek, a forma, a fény, a vonalak, megfigyelése a hanyag ajtónyitásnak, akkor néhány estélyi ruha megjelenése a nyíló ajtókban, s még inkább a bermudáké (a bermudák fölött zakó és csokornyakkendő!), akkor a ruganyos, játékos léptek az étterem felé, és csupa fiatal arc, huszonévesek vonulása, és végig mindenütt olasz szó, persze dallamos és könnyed az is, Ferrarihoz illő.

És mikor mind eltűnnének már az étteremben, az a furcsa, bizsergető érzés az emberben. Az a le nem győzhető késztetés, hogy oda kell most menni mindhez, kicsit bekukkantani a füstüvegen át, újra és újra körbejárni mindet egyenként, időnként szakszerűnek hangzó megjegyzéseket tenni, nem is a nagyközönségnek, csak úgy, önmagunknak, vagy csak annyit mondani: uramisten. De szép.

Maga a tökély.

És a többiek is. Ez a tér estefelé mindig teli van, és helybéliek is kivonulnak a térre, nézni, élvezni a tér telítettségét, mert vannak itt padok, és arra a külföldiek sohasem ülnek, csak a helybéliek. Ezek a helybéli arcok, az itt lakóké. Nem is az, ahogy nézik, mustrálgatják a jobb kocsikat, nem is az, ahogy tört derékkal behajolnának az ablakokon, füstüveghez nyomva orrukat, vagy ahogy megsimogatják a még forró motorházat. hanem mikor mindezen már túl vannak. Utána. Az a pici, de nem bántó fölény a szavaik mögött, ahogy az újonnan érkezők felé mondják, hány hengeres a kocsi, meg mit tud, de főképp, hogy én már láttam, nézzék meg maguk is, a műszerfalakat különösen; egy kicsit gazdaérzés lesz úrrá ilyenkor az emberen, mintha az övé volna az a sok Ferrari, egészen az övé.

Egy ilyen Ferrari csakugyan maga a tökély.

Úgy látszik, van azért a kultúrának egy olyan foka, ami már nem irritál, hanem rendbeteszi az embert. Vannak oly tökéletes produktumai a világ jobbik felének, amikről már nem saját szegényességünk, elesettségünk jut eszünkbe, hanem feloldódunk bennük. Elég csak a tökély közelébe kerülnünk, máris elvetél bennünk a kérdés, de legalábbis értelmetlenné válik: — Ezeknek ez miért adatik meg, nekünk meg miért nem?

Nincs biztatóbb tizenhárom Ferrarinál egy szombat, amúgy eseménytelen estén.

Hanem akkor a szó, illetve a mondat.

A tizenharmadik Ferrari nem állt be a tér közepére. A tizenharmadik Ferrari ott állt begyújtott motorral a tizenkettő mögött, indulni készült. Egy szőke fej szólt ki az ablakon erősen, kiabálón az étterem felé társához: — A szobrokhoz állok, Karló!

Így, magyarul.

Valami visszabólintás az étterem bejáratától, s a Ferrari hangtalan a szobrok felé gurult. Mi ott álltunk a sógorommal, ezek az iménti szavak a Ferrariból magyar szavak voltak, hibátlan akcentus, ez megütötte a fülünket; amennyire valószínűtlen egy ilyen autókaraván a téren, épp annyira valószínűtlen, hogy magyar fickó ül benne.

Ki az a Karló, s ki ez a fiú?

De nem. Hál’ isten nem ez. Mély levegővétel. Egy ország jövője menne rá, ha ez volna bennünk még ma is a kérdés. Hogy ki ez és miért, és hogy került a Ferrariba? Miért pont ő? Már nemcsak a jövő, de a jelen is rámehet arra, ha mi itten engedünk szimpla érzékenységünknek, hogy mi folyik itten, ki hogy játssza be magát Ferrarikba, ki hogy teremt magának ezt-azt, egzisztenicát. Ha mi itten elvagyunk oly közhelyekkel, hogy itten most nagy leosztás folyik, és aki rosszul jár, az véglegesen jár rosszul, még leendő unokáin is látni fogja mit vesztett ő a leosztásnál, akkor nem jutunk semmire se, sőt Ferrarit se látunk soha. Ki hogyan és mi módon, ez már szimpla magánügy. Még nemrég nagyot vitatkoztam magam is egy áremelés után, mi a jobb: ha teli vannak a polcok, de nem tudom megvenni az árut, vagy ha üresek a polcok, és akkor nincs ami irritáljon? Nagy elkeseredések, tehetetlenségek idején utóbbihoz fordul az ember, „legalább nem látom, mi lehetne, miről maradok le”; a nincsnek van egy demokratikus hajtása is, az, hogy egyaránt nincs senkinek.

Illetve, dehogyis igaz ez.

Ezerszer inkább a van-ok között élni. A van gazdagságot jelez, csak a van-ból lehet még több, és ha te ugyan még meg nem kaphatod, illúzióval azért gazdagabb leszel, neked is juthat egyszer a van-ból. Ez még akkor is jobb, ha tudod, hogy dehogyis jut.

Ilyen bölcs és toleráns voltam ott és akkor a Fő téren, és nem szavakkal voltam az, hanem tettel: tettem éppen a nem-tett volt, ami pedig hallgatás, le-nem-reagálás. Én arra a magyar hangra nem reagáltam, a magyar fickó a Ferrariban nem irritált. Sínen vagyok, mondhatnám elégedetten, hiszen mindez a fejlődőképesség jele, legyőztünk magunkban megannyi káros reflexet, kórt, amit a közelmúlt ránk rakott. Itt valami meg fog indulni, és mi magunk igazodni fogunk ehhez az újhoz, elmúlik minden kisstílűségünk, a világot újra világnak fogjuk látni, de szép is mindez.

Hanem akkor…

Hanem akkor — mert egy szombat este is rém bonyolult tud lenni —, villámként csap a karomra sógorom: — Gyere!

És már szaladunk a tizenharmadik Ferrari után. útközben öklünket rázva, kiáltva, hé, haver, hé, haver!, a szobrokhoz érve már zilál a tüdőnk, elfúl a hangunk, kezünk akaratlanul is ökölbe szorul, egymásra se nézünk a sógorommal, intés sincs, vagy valami összenézés, tudjuk anélkül is, amit tudni kell, szinte felökleljük a Ferrariból épp kilépő magyar szavú fickót: — öreg, nem lesz ez így jó.

Ez a mi helyünk.

Hogy jövök ki innen a Wartburgommal — mutatja a sógorom a Ferraris magyarnak, az hátranéz, látom, hogy látja, két kocsi is kiférne a Ferrari mögül, de nemcsak azt látja, hanem a tekintetünket is, a pózt, ahogyan beálltunk, kissé előredőlve, ily pózból nincs visszaút, hát egy pillanatra megvillan az ő szembogara is, de aztán semmi, sejtelmesen sötét itt az utca a szobroknál, tehát visszaül a Ferrariba és visszafarol a térre.

Hát nem ideállt volna? — mondjuk rutinszerűen a sógorommal, még mindig kissé lihegve, megbicsakló hangon, de valahogy mintha kiszállt volna már belőlünk az egész tér, azzal a tűzpiros sokasággal együtt, hát hazaindultunk, lassan, egykedvűen.