Élet és Irodalom,
XXXIV. évfolyam, 31. szám, 1990. augusztus 3.
MEGYESI GUSZTÁV
Most, hogy egy képesített halbiológust állítottak a decentralizáció jegyében egyesítendő Pallas, illetve Hírlapkiadó Vállalat élére, az emberben némi gonoszkodás támad.
Ha most például az Élet és Irodalom még mindig a Pallas fennhatósága alá tartozna, mint ahogyan már nem tartozik oda, akkor az ember agyafúrt módon próbálná kiugrasztani a halat a bokorból. Direkte olyan cikkeket írna, amelyek teli vannak halbiológiai képtelenségekkel, mondjuk, hogy a tarisznyarák az erszényében hordozza fiókáit, és nem ollója van, hanem tojással szaporodik. Azért írna körmönfont módon ilyen cikkeket, mert függőségi helyzetben volna, viszont ki akarná próbálni, működésbe lép-e az új gépezet, illetve, hogy ez az új gépezet nem a régi-e véletlenül. A halbiológus is ember. Vajon nem fogja-e az új vezérigazgató azt mondani ennyi rákászati nonszensz olvastán, szakmai önérzetében nap nap után szíven döfve, hogy ez azért már sok, le kell állítani ezt a sajtószélhámost, tegyék őt minimum „tűrt” listára, illetve, tudják, mit? váltsák le és dobják be a tóba.
A hal kiugrott a bokorból, mondanám erre én, ezt akartam, a gépezet leleplezte önmagát, íme a dörgés, mit akarnak valójában az urak.
Rendet teremteni.
Ez nem tréfa, tudniillik nincs más út. Itt hetek, sőt, hónapok óta sajtóvita folyik a sajtóról, és én egyre inkább úgy látom, semmi értelme. Ha itt bárki teoretikus vitába bonyolódik a hatalommal a sajtó szerepét illetően, és mindennap deklarálja, hogy világos, mire megy ki a játék, hogy a kurzus minden lépése a sajtószabadság ellen való, és itt minden változás, kinevezés egy új diktatúra árnyékát vetíti előre, akkor a hatalom angyali ábrázattal (vagy idegesen) de mindenképp azt fogja válaszolni, kikérjük magunknak, mindennek az ellenkezője az igaz. Önök rosszindulatúak, ördögöt festenek a falra, ráadásul prejudikálnak. És részben igaza is lesz, mert ez épp olyan rágalom és tisztességtelen, mint amikor ugyanez a hatalom azt jelenti ki, hogy a sajtót lefizette az SZDSZ, beléje hatolt, vagy amit éppen egy halbiológus nyilatkoztatott ki legutóbb a Népszabadság július 27-i számában (véletlenül ugyanaz a halbiológus, aki a kiadó élére került); „A sajtó az előző negyven év kormányzatát támogatta és úgy tűnik, a jelenleginek ezt nem adja meg.”
Rákok, halak, ázalékok! Tehát te, egész sajtó, téged is és téged is beleértve, fotóst is, kézbesítőt, tördelőszerkesztőt, úgy ahogy voltál, kormánytámogató voltál.
Mindannyian azok voltunk.
Kérjünk bocsánatot a halbiológiától, az egész új kurzustól, az egész nemzettől!
Mint mondtam már, gonosz vagyok.
A halbiológus a miniszterelnök barátja.
Mindenki tudja, hogy egy kinevezés nem úgy zajlik le, hogy telefonál a kormányfő az embereinek, kéne nekem egy kiadói vezérigazgató, kérek egy listát a halbiológusokról. Az új kurzus nem halbiológusokban utazik sajtóvonalon, hanem a barátait ülteti székekbe. Ezt maga a halbiológus se tagadja, tudniillik arra a kérdésre, hogy miért éppen önre gondoltak, azt felelte, fogalma sincs, meg kell kérdezni azokat, akik rám gondoltak. NYOMATÉKOSAN mondom, hogy mindezt természetesnek tartom. Ha magam ülnék a kormányfői székben, száz százalékkal nagyobb valószínűsége volna annak, hogy nem mondjuk Csengey Dénest küldeném rendet teremteni, hanem Kurcz Pistát, akiről önöknek ugyan fogalmuk sincs, hogy kicsoda, én viszont tudom. Pék.
A barátom.
Miért mégis, hogy az ember valamit nem tart normálisnak ezekben a kinevezésekben, az egész újhatalom működésében, túl azon, hogy az urak nem rendszert váltanak, hanem csak rendet, a hozzátartozó pozíciókkal. Megengedem, egy halbiológus legalább annyira jó kiadói vezérigazgató lehet, mint amennyire rossz, vagy mint amilyen halbiológus egy pék lenne, ha én kinevezném.
A megideologizálást nem tartom normálisnak.
Hogy mindennek köze van sajtószabadsághoz, néphez, nemzethez, demokráciához, nyilvánossághoz, melyre az urak folyton-folyvást hivatkoznak. Ha az urak egy szimpla baráti gesztust ideológiai szintre emelnek (ez olyan, mintha Váncsa és Kovács kollégák a nekem ma délután fizetendő sört rendszerváltásnak neveznék fennkölten — mellesleg az volna), akkor itt a halbiológus szimpla baráti kinevezése komoly vizeket hoz mozgásba. Nem tudom, tudják-e az urak, hogy a halbiológus kinevezésében az is benne van immár, hogy a halbiológiai intézetben megindult a rinyálás, mi lesz akkor itten. Vajh, az urak nem neveznek-e ki egy balneológust az intézet élére (gondolván a balneológus bálnaszakértő), ami nem is azért hiba, mert a balneológus gyógyvizekkel foglalkozik, hanem, mert a bálna nem hal, mint ahogyan a rák sem az. Egy egész ökológiai rendszer borulhat föl azon, ha szimpla gesztusokat és szándékokat teoretikus szintre emelünk, ahelyett, hogy a miheztartás végett közzétennénk valamelyik társasági rovatban felebarátaink nevét.
Értsük meg: nem az a baj, hogy valaki halbiológus, hanem hogy halbiológiai ügyek vannak, és szinte csak azok vannak. És mert csak azok vannak, nagy akváriumnak nézünk elibe. Mint ahogyan nem az a baj, hogy a magyar parlament sorosan elnöklő, nemzetközi hírűnek mondott nagypolitikusa köszöntő beszédében a CDU–CSU pártot csu-nak ejti (ettől még a magmáig lehatolva is sikeres lehet a földprogram), hanem hogy ebben a csu-ban az is benne van, hogy holnaptól kötelező lesz mindenkinek csu-nak ejtenie azt, ami nem csu, viszont nem lesz tisztázva, hogy minek ejtsük legszebb szavainkat, úgy mint csók, Csaba, csecsszopó.
Nem őrültség ami folyik, de nincs benne rendszer.
És ne mondjunk olyat a közvélemény megnyugtatásának címén és okán, hogy én nemzetközi hírű szakembergarnitúrára építem működésem, mert ez egyrészt nem igaz, másrészt viszont igaz, mert az én kinevezettjeim csakugyan nemzetközi hírűek, bár éppen attól lettek nemzetközi hírűek, amilyen módon én kineveztem őket.
Lehetetlen helyzet. Lehetetlen a helyzete a halbiológusnak, mert kikezdik, ezenfelül eszközzé válik egy játékban, és még évekig halat se lát. És nekem is lehetetlen a helyzetem, mert már az is nonszensz, hogy hasonló halbiológiai ügyek miatt a következő alternatívában kell állást foglalnom: Bors vagy Ella? Pedig én nem akarok állást foglalni, mert azt se tudom, hogy ki a Bors, és ki az Ella, illetve Borsot azért tudom, ezért aztán nekem a Bors se. Viszont ha nekem a Bors se, akkor mondatot kapok a hátamba, fa mögül, suttogón, te, ez az Ella táborából való.
Az urak tehetségpártiak.
Az urak szakemberpártiak.
De akkor hogyan kerül olyan helyzetbe mondjuk Kocsis Zoltán, amilyenbe kerül. Hogy azt kelljen mondania szó szerint (Magyar Hírlap, július 27); „miközben folyamatosan megy a szöveg a demokráciáról, a népfelségről, a népakaratról, Istenről, hitről, én csak azt tudom mondani, hogyha ezeknek az embereknek, a mostani vezetőrétegnek ez az istenhit és a keresztényi megbocsátás, akkor én pogány vagyok: ha bármilyen rasszista hangot hallok, akkor vállalom a zsidó szerepét; ha ez a demokrácia ilyen, akkor én a régi rend híve vagyok; s ha kizárólag ennek a zenésztársaságnak a véleményét fogadják el kompetensnek (ellisták*) akkor én kijelentem magamról hogy zenei kultúrbugris vagyok.”
És hogyan kerül olyan helyzetbe mondjuk Lengyel László, tán a legjobb honi publicista (mellesleg az egyedüli „ellenzéki” éveken át az országban, aki gyárakba, falvakba is járt előadásokat tartani a rendszer menthetetlenségéről) hogy elveszítse barátainak egy részét, mert nem tartozik egyik pártelithez sem. Mi több, azt vallja (Népszabadság, július 28.): „ez az elit értelmiség véleményem szerint minden pártharcával együtt kezd kifelé szorulni a társadalmi meghallgatás szférájából… Ugyanis — mondja később —, a politikának az a mélyrétege, amelyet nem tudtak megérinteni a politikai pártok és a kulturális közeg sem, fütyül a népi-urbánus vitára, a zsidó-keresztény ellentétre, mert nem ez a fő kérdés a számára, egészen más a gondolkodásmódja.”
Kormány vagyunk, kormányzó párt, legyünk megsértve. De ha lehet, ne mondjunk olyat, hogy döntéseink mögött a nép áll, sőt hogy minden döntésünk mögött a nép áll. Részben mert az, hogy valami legitim (mert legitimnek tényleg az), attól még nem a nép legbensőjéből való. Hiszen mikor bármelyikünk szavaz, nem egész lényét, hitét, bizalmát, érzelmeit dobja az urnába; mikor én, te szavazunk vagy nem szavazunk, mert el sem megyünk, akkor lehet, hogy ezt csak hangulatból tesszük, vagy csak nem is érdekes az egész; egy csizmát se gondol agyon az ember, felveszi, jár benne, ha szorít, lerúgja; s lehet, hogy voksaink egyáltalán nem értetek és barátaitokért vannak, hanem valami ellen; ami még nem teljes odaadás.
Mert azért ez milyen győzelem volt, urak? — kérdezhetném.
Másrészt, ha a nép áll minden döntés mögött, akkor ez azt feltételezi, hogy az egész nép barátja az én barátomnak, és a te barátodnak is, akkor viszont a népen belül mindenki végül is barátja mindenkinek, ez esetben meg mi a baj.
Ha ez a kurzus elveszít, vagy meg se szerez magának kocsisokat, lengyeleket, akkor össze fog csuklani, rossz emlék lesz, bohóctréfa. S nem mert az ő nevük az, hogy ők, hanem mert van tehetség, mint olyan. Nem lehet egy országot akváriumba zárni, halbiológiai ügyekbe kényszeríteni. Itt a lakosság tetemes részének fogalma sincs arról, mi folyik a kulisszák mögött, ki és miért járkál a hátsó lépcsőkön, de pontosan érzi. Itt nem Csurka a fontos, és nem Csengey, és nem a harsogás, a deklarációk, mert senkit se érdekelnek a deklarációk, azokból semmi sem következik. Néhány éve még Bányász Rezső is halálosan komolyan kijelentette, hogy nálunk sajtószabadság van, hiszen a sajtó megírhatja, hogy nincs sajtószabadság, márpedig ha ezt megírhatja, akkor mégiscsak van. Most a halbiológus ugyanazt nyilatkozza: „Nálunk most megtörtént egy csendes forradalom, és azt hiszem, senki nem állíthatja, hogy a sajtó ne lenne szabad.”
Elképzelhető, hogy az urak oda fognak csapni.
Az lesz, amit az urak akarnak, mert új leosztásnál mindenre akad jelentkező. De mentse meg az ég a hatalmat attól, hogy kényszerből dicsérni kezdjék. Lakatos Ernőnek az idegzete ment rá, midőn a sajtó dicsérni kezdte utasítására a Művet, hogyan van az, nézett maga elé, hogy ezek dicsérnek, és mégis röhög az ország. Az uraknak tudniuk kell, hogy a sajtó azt is jelenti, tehetséges, a tehetség pedig azt is, hogy van gerinc, tisztesség is, hogy nem minden és mindenki megvásárolható. De főképp tudnia kell, mi az, hogy mondat és mi az, hogy két mondat, meg amit közé lehet tenni. Hogy mi olvasható ki a mondatokból, annak ellenére, hogy ezek azok a mondatok, amiket kértek.
Kéretik tehát illő alázattal végiggondolni, ki veszítene itten, ha ne adj isten, mégis odacsapnának.
* Ne csellistákat szedjen a nyomda, mert abból botrány lesz.