A bácsi sapkája

Mennek haza az oroszok.

Ennek legbiztosabb jele, hogy dr. Demszky Gábor ellenzéki képviselő teherautónyi lőszert, taposóaknát, földbe ásott, könnygázzal teli hordókat, s egyéb, nem kifejezetten környezetbarát hulladékot talált a Kiskunsági Nemzeti Park kellős közepén, ahová hétvégi kikapcsolódás céljából érkezett meg embereivel.

A hír egyáltalán nem meglepő. A magyar sajtó teli van színes és nagyméretű zsánerképekkel, ezeken a képeken orosz laktanyákat látni, félbetört, leszaggatott mosdókagylók, lifegő villanydrótok, lepisált matrac, kosz és mocsok mindenütt, no comment; mennek, ahogy jöttek, a kivonulás se tréfa.

Ezenközben diplomáciai és egyéb úton, hivatalosnak tekinthető nyilatkozatok által egyértelműen tudatják velünk, hogy ha Magyarország emígy, akkor a szovjet hadsereg majd amúgy, itt végül is követelései csak a kivonulóknak lehetnek, nem úgy van az, hogy minden itt marad, ráadásul még meg is tisztítva, ide nem kevés pénzt, energiát invesztáltak, tessék rendezni a számlát.

És szintén mindezenközben egy idős parasztember a 168 óra című hetilapnak írott levelében azt kérdi angyali naivitással, hogy mikor kapja vissza a negyvenötben elrabolt két szép nóniusz lovát, az egy darab megbízhatóan tejelő tehenét, a csizmáját, zsebóráját, és ami a legjobban fáj neki: a sapkáját.

Soha, kedves uram, idős bácsi — felelhetnénk erre, majd szörnyű méregbe gurulván hozzátehetnénk, hogy az az országos és erkölcsi defloráció, ami itt elkövettetett, irreverzibilis folyamat. Itt vissza már soha nem lehet adni a legfontosabbat, legföljebb azt kiálthatjuk privát erkölcsi érzékünk alapján, hogy negyven év alatt tönkretették az országot, most meg még ők követelnek. Miféle erkölcs ez?

Politikai.

Kétféle világ, kétféle morállal: egyik a bácsié, a másik a marsallé.

*

Carlos 1980-ban Magyarországon nyaralt, ez a legújabb. Ez se volna megdöbbentő hír, mégis megdöbbent. A hírhedt terrorista, mint a magyar állam vendége. Ez már azért mégsem Gabcsikovó, nem is Kaszópuszta vagy távvezeték, s nem is milliárdnyi államadósság. A legteljesebb erkölcstelenség privát mércével mérve. Fényes-nyári délután Carlos a Krisztina körúton sétál, mégpedig közöttünk, és betér regenerálódni egy kiskocsmába, mégpedig közénk. Én 1980-ban az MTI-ben dolgoztam, brigádhíreket gyártottam, két brigádhír után leereszkedtem a Naphegy tetejéről, s betértem a Krisztina körút valamelyik kiskocsmájába regenerálódni kicsit. Most a hátamon fut a hideg, hiszen lehet, hogy ott, épp a szomszéd asztalnál, karnyújtásnyira tőlem éppen ő. S még ami ezzel együtt jár, már hogy együtt ki a mosdóba, ott esetleg udvarias előreengedés, mindez oly emberközeli, hogy épp ezért, ha utólag is, de megborzongtál.

Én előre tudom, hogy egyetlen érintett politikus se fog bocsánatot kérni az országtól, hogy tudott Carlosról, sőt, ő maga szervezte pihenését, én előre tudom, hogy ha lesz is per, eljárás, pókerarccal fogják magyarázni a magyarázhatatlan! Ha lesz is valami az arcokon, hát az sértődöttség lesz, persze, itt most hajtóvadászat indult ellenünk, meg akarnak semmisíteni, ez egy szellemi pogrom, végső leszámolás. Ez így lesz, mert én úgy látom, hogy itt egyetlen egykori vezetőben sincs bűntudat, mind áldozatnak tartja magát, egyetlen letűnt vezetőben sincs tartás, hogy elszámoljon, s nem is a vagyonával, de a lelkiismeretével. Vagy legalább a bocsánatunkat kérje. Nem mintha sokra mennénk vele, de azért mégis: legalább apró jelét lehetne látni annak, hogy azért mégiscsak, hiszen azért itt nemcsak róluk van szó, s nem is csak Carlosról, de legelébb is rólunk.

A Carlos-ügyben az a legborzalmasabb, ami a kisebb ügyekben is borzalmas: a bűntudat megint minket talál meg. Nem mi tettük, de mégis: Carlos itt járt, és közöttünk járt, ugyanabból a korsóból ivott, ugyanabból a tányérból evett, s talán csakugyan előreengedett a mosdóban, azaz akárhogyan is, de részesei voltunk ennek az egésznek, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Mert erre még azt sem mondhatjuk, hogy tudtuk ám, mi folyik itten, de hát nem beszélhettünk róla. Carlos elképzelhetetlen volt, épp ezért ez a leleplezett ügy, bármennyire is igazságot kíván szolgálni, újabb dózis a nyakunkban: még annál is jobban voltatok lóvá téve, mint ahogyan azt ti hittétek.

Miért, hogy bennem van most némi szégyen, döbbenet, hogy semmi, de semmi nem volt gyanús, hogy nem tudtam elképzelni az elképzelhetetlent?

Tréfából csak most képzelem el, hogy mit tehettem volna. Hogy nyílegyenesen kiszaladok az Alagút utca sarkára, ott posztos rendőr áll, kérem, az ivóban gyanús alakok ülnek a sarokasztalnál, báránysültet esznek, és föld–föld rakétákkal seftelnek, és Jánosom Kádáromnak fogalmaznak levelet, hogy jól érezzük magunkat, hálás köszönet, jövőre majd ti jöttök hozzánk, és egyikőjüket hol Pedrónak, hol Gonzáleznek szólítják a társai, tehát akkor biztos, hogy Carlos lesz az illető, minthogy épp ezt a nevet nem mondják ki soha.

Önnek egy hónapja lejárt a személyije — mondta volna a posztos rendőr a korszellemnek megfelelően, és rutinszerűen bekísér az őrszobára.

Tréfa, de miért, hogy szimpla állampolgárok szégyenkeznek most azok helyett, akiknek kijárna legalább némi pellengér. Ha tudtak Carlosról azért, ha meg nem, akkor főképp. Hülyeség az egész — nyilatkozta a minap az egykori belügyminiszter, aki valamivel érintettebb az ügyben, mint mondjuk én, vagy a Krisztina körúti pincérek, és — ne tessék meglepődni, amit mondok: — igaza van.

Politikus.

*

Mit várunk mi a politikától?

Én úgy látom, hogy ez az ország illúziókban él, titkon abban reménykedik, hogy létezhet makulátlan, hattyúfehér politika és politikus, hogy a politikai erkölcs találkozhat a privát erkölccsel. Hogy ha Moszkvában Gorbacsov mégiscsak nyer, akkor ez előbb-utóbb mérhető lesz az ember magánéletében, hogy akkor minden zsebóra és sapka visszakerül jogos tulajdonosához, elfeledett tehenek újra tejelni fognak, a nemzeti parkban füvet, pitypangot, haranglábvirágot talál az ember a segge alatt, nem pedig taposóaknát, füstgyertyát. Újra szűz lesz a világ, ártatlan, politikusok kérnek szót eufórikus hangulatban a parlamentben, hogy lemondok, mert ez az új helyzet már bonyolult nekem, túlhaladt rajtam, képességeim korlátoltak.

Az ám, az eufória.

Mi most irigyeljük a németeket, eufórikus vonulásukat, össztársadalmi reményeiket, melyek kézzelfoghatók és zsebben is mérhetők, nyitott határ, unió. De fél éven belül soha nem tapasztalt magánkonfliktusokról fog írni a sajtó, nem bír majd német a némettel, mert emez itt élt negyven évig, amaz viszont ott. Emez majd minden kudarcát amannak a bejövetelével okolja, amaz viszont leereszkedésnek veszi emez közeledését, elutasítását pedig lekezelésnek. Állni fog a bál a privát szférában, mert negyven év az nem negyven év, de sokkal több annál, ami a levegőben volt, még nem hullott le, mint valami hó, véglegesen, így hát fel sem oldódott.

Pedig a politikusok már ezerszer kezet ráztak.

Az igazi konfliktusoknak most nézünk csak elibe. De ez nem jobb és bal, kormánypárt meg ellenzék, s nem is Kelet és Nyugat konfliktusa lesz, ez egyszerűen ama felfoghatatlan kérdés belső ellentmondása lesz, hogy az embernek elvették a sapkáját, és azt soha a büdös életbe nem kaphatja már vissza.

Minden probléma a sapkánál kezdődik, és ott is végződik.