Az elnök gőzhajója

Méltató publicisztikát olvastam egyik hetilapunkban, pár nappal Göncz Árpád elnökké választása után íródott, s az ország új ideiglenes köztársasági elnökét kívánta méltatni.

A méltatás sikerült.

A méltató cikkből kiderült, hogy az új elnök per Árpi, a szerzőnek, a szerző jó barátja, mi több, harcostársa is, egykoron együtt voltak elnyomottak, amit az is bizonyít, hogy az átkos időkben két ízben is majdnem együtt ültek, ám erre nem került sor, mert a szerző szabadlábon maradt, ettől függetlenül, ha de facto nem is, lényegileg mindenképpen együtt raboskodtak, olyannyira, hogy a szerző együtt érezte magát Göncz Árpáddal a börtönben, lényegét tekintve tehát látta is, amint jó barátja angolul kezd el tanulni.

Az írás rendkívül meggyőző, egy dologról legalábbis meggyőz: Göncz Árpádnak, mióta elnök, rendkívül sok barátja, harcostársa, de legalábbis közeli ismerőse van, gyanítom, valamivel több is, mint ahányat ő személyesen ismer.

Féltem az elnököt, nála jobban már csak magunkat féltem.

A helyzet a következő: van egy tiszteletre méltó, abszolúte tiszta, önmagát soha nem kompromittált, művelt, emellett emberi arcú elnökünk, olyan személyiség, aki egy egész nép számára elfogadható. S vagyunk mi, a közvélemény, sajtó útján formálva, informálva, a kérdés pedig: meg tudjuk-e emészteni azt, hogy nekünk ilyen elnökünk van.

A kérdést fontosnak tartom, még annál is fontosabbnak, hogy miként lesz képes az új elnök a pártok között is bölcsnek, okosabbnak maradni, hogyan birkózik meg a pártok fölötti feladatokkal. Meg tudjuk-e emészteni például életrajzának azt a neuralgikusnak mondható pontját, hogy a megválasztása előtt nem volt elnök, pontosabban, mielőtt elnök lett, egész mást csinált, mint amit majd most fog csinálni, amikor már elnök.

Úgy látom ugyanis az elnökről szóló újságcikkeket olvasva, hogy a sajtó nagyobbik része képtelen napirendre térni ama tény fölött, már hogy Göncz Árpád úgy lett elnök, hogy előtte nem volt az. Őszinte, de azért mégiscsak gyermeki rácsudálkozás fogadja azt a tényt, hogy korábban, példának okáért, műfordított, mégpedig a lehető legmagasabb fokon, vagy még korábban erdőt-mezőt járt agronómusként, vagy éppen autogénhegesztett, mert így hozta a sorsa, s miközben mindezeket civilül tette, nem gondolt arra, hogy kilencven tavaszán elnökké választják. Meglepő. Ezért úgy gondolom, a Göncz Árpáddal készült interjúk kérdéseit olvasva, hogy amíg nem késő, nem árt néhány nem túl bonyolult dolgot tisztázni.

Az elnököt gorillák őrzik. Ez tény, azt hiszem, ezen nem kell fennakadni. De hasonlóképp próbáljuk megérteni, hogy amíg Göncz Árpád nem volt elnök, addig nem őrizték őt állami gorillák (legfeljebb figyelték), az erdő-mezőt járva nem kisérték testőrök, következésképp azok jelenlétét meg nem szokhatta, s feltehetően nem is tartotta abnormális dolognak, hogy nem vigyáz rá senki. Most viszont furcsa neki az őrség, de éppen ebben nincs semmi furcsa. Hasonlóképp feloldhatatlan ellentmondás sejlik ama két tény mögött is, hogy az elnök ma állami Mercedesszel jár, ellentétben korábbi helyzetével, amikor még civilként villamossal járt. Ma is szereti a villamost és szívesen él gőzhajóhasonlattal is, viszont Mercedesszel kell járnia — mindezt az elnök pontosan fel tudja fogni. Ám Magyarországon ez is a meglepetés erejével hat. A korábbi, a maga nemében megszokott és érthető villamossal járás egy elnöki megválasztás után különös súllyal bír, komoly következtetések levonására alkalmas, igaz, ezek a konzekvenciák pozitívak.

Jó elnökünk van, villamossal járt.

Grósz viszont a BMW-t kedvelte.

Még ennél is bonyolultabb a helyzet irodalmi tevékenysége megítélésénél.

Szomszédos példát hozva: ha Václáv Havel elront egy belépőt vagy túlír egy tömegjelenetet a drámájában, akkor az kellemetlen, ám abból az elnöki képességeire nézve az égvilágon semmi se következik. A legkevésbé az, hogy a tárgyalóasztalnál ülve félrevezeti majd a cseh népet. Mint ahogy nálunk is bebizonyosodott, hogy korszakalkotó költők vagy írók nem feltétlenül jó korszakot alkotnak politikai fellépésük során, amiből persze nem következik az, hogy egy jó költő ne lehetne jó politikus is, vagy éppen egy rossz költő rossz politikus.

Ezt a bonyolult összefüggésrendszert (amelynek alapja az, hogy az össze nem tartozó dolgok nem tartoznak össze), azért kell rögzíteni, mert az elnök óránként kap kérdéseket a sajtótól, példának okáért, a tévében kérdeztek tőle olyat, nem ciki-e neki most, elnökként, hogy ő fordította le a Tövismadarak című, mondjuk ki népi szórakoztató művet (melynek televízióváltozatán épp e hetekben szórakozik a fél ország kedd esténként).

*

Ezenfelül: vegyük tudomásul, hogy a jelenlegi elnök korábban is létezett, anyagcseréje volt, tehát étkezett, hidegben kabátot vett, mert fázott, melegben viszont könnyű inget viselt, s egyáltalán: szokásai voltak. Az elnök hatvanhét éves: teljesen természetes, hogy nem könnyű neki életformát váltani, elképzelhető, hogy nem hordhatja ezután mindennap kedvenc ingét, kardigánját, amiből körülbelül az következik, mint a korabeli villamosozásból, tehát: semmi.

Mi már megjártuk néhány tisztára pucolt sárga villamossal, s megjártuk pár nagykabáttal, egyszerűnek tetsző konfekciós öltönnyel. Ne tegyük hát saját magunkat alattvalóvá, ha már erre legalábbis egy ideig nem késztet senki.

Ha most hirtelen mondok egy számot, hogy tizennégy, akkor mindenki meg fog lepődni. Ez a szám Grósz Károly öltönyeinek a száma, ennyi öltönye volt neki abban az időben, amikor miniszterelnök lett, majd főtitkár, s amikor Amerikába elutazott, ahol a nagynéniével találkozott. Abban az időben, az akkori bátorsággal, az akkori glasznoszty jegyében körülbelül ezek voltak azok az információk, tények, melyek segítségével a sajtó meg kívánta értetni a közvéleménnyel, hogy itt már más világ van, szabadabb, demokratikusabb a világ Grósz Károllyal, mint Grósz Károly előtt, tehát mindenkinek minden oka meglehet az optimizmusra.

Ezzel szemben némiképp más lett a végeredmény, az öltönyöket, nagykabátokat mindenki elfelejtette, s fogadok, egyetlen olvasó se tudná megmondani, hogy hívják Grósz nagynénjét, pedig akkor ezzel ébresztették a nemzetet, s fakasztottak ki belőle derűs optimizmust.

Hagyjuk békiben az elnököt, mondhatnám most dörgőn, hozzátéve. hogy ez a békiben hagyás nem több és nem kevesebb, mint hogy meghagyjuk Göncz Árpádnak a göncárpádságot.* Mellesleg ennek egyik útja-módja, hogy ha ismerősei mi több felebarátai is voltunk elnökünknek, azt nem kiáltjuk világgá tehetetlen örömünkben, elkerüljük még a látszatát is bennfentességünknek, nehogy azt higgye a világ, aprópénzre váltjuk a sors ajándékát, amely egy egykoron elnyomott, de mára már elnök barátjává tesz.

*

Egyébiránt, és ezt csak a miheztartás végett írom, az elnöknek személyes ismerőse vagyok magam is. A Holmi című irodalmi folyóirat alakuló ülésén találkoztunk, mindketten busszal érkeztünk, a hasonló mintájú kockás inget viseltünk, a négyórás összejövetelen Göncz Árpád fél szót váltott velem személyesen, tehát teljes joggal írhatnám most némi eufóriában: az elnökkel mi már tavaly nyáron is egy gőzhajóban eveztünk, mondhatni egyivásúak vagyunk (ugyanaz a kockás ing!), de leginkább hogy fél szavakból is értjük egymást.

Úgyhogy jó szelet Árpi bátyám; a kérdés csak az, mit tud kezdeni az ilyesfajta szelekkel egy gőzhajó.

* Javasolt tréfás szójátékok: gönczi hordó, nincs egy gönczöm se, megy a Göncz(öl)-szekér stb.