Élet és Irodalom,

XXXIV. évfolyam, 6. szám, 1990. február 9.

MEGYESI GUSZTÁV

Amikor legutóbb a Ferencváros–Ú. Dózsa bajnoki jégkorongmérkőzés második harmadában a Dózsa egy formás támadás végén gólt ütött a Fradi kapujába, a mintegy hétezer főnyi közönség egy emberként ugrott talpra és öklét rázva, zászló-rudakat az égnek bökve kiáltotta: RUSZKIK, HAZA!

A közönség reagálása teljesen érthető. Az Ú. Dózsa szovjet jégkorongozókat vásárolt, mégpedig a magyar pályákon eleddig soha nem látott klasszisokat, akik annyira erősek, hogy felborítják az itthoni erőegyensúlyt, már-már irreálissá téve a hokibajnokságot. A gólt is egy ilyen importorosz ütötte. Mindazonáltal a közönség viselkedése bármennyire érthető és szívből jövő is, nem nélkülöz bizonyos ellentmondásokat. Tudniillik ez idő tájt nemcsak az Ú. Dózsában, hanem a Fradiban is játszanak oroszok, akiket a klub szintén azért vásárolt meg, hogy felborítsák a honi hokierőegyensúlyt, s győzelemre vigyék a ferencvárosi színeket.

Szép kis helyzet, mondhatnánk, de ne mondjunk semmit.

Nézzünk magunkba! Magam, például, igen kedvelem ezt a ruszkik, haza! kiáltást. Muzsikája van. Mi tagadás, belső bizsergést is okoz, mint a rum, hokimeccs szünetében. Külön-külön is jó kiabálni (fáradt pillanatokban, váratlanul, keserűen), s együtt is élmény. Folklorisztikus, több generáció együttes élménye fakad kiáltássá, ezenfelül bármikor, bármilyen helyzetben skandálható, mindig aktuális.

Ezt nagyon fontosnak tartom. Jelenleg ugyanis ez az egyetlen jelszavunk, ami értelmezhető, s nem okoz zavarokat. Egyértelmű, hogy kik és hova. Éppúgy konkrét, mint általános. Kiáltás közben a konkrét ruszki éppúgy megjelenik előttünk (idősebbeknek vérzivataros idők hús-vér alakjai, nekünk olvasmányélmények, Keleti pályaudvar indulási oldala, vagy csak gyerekkori diáklevelezés) mint az általános ruszki. Aki nem biztos, hogy orosz, sőt, lehet, hogy grúz vagy ukrán vagy tatár, az orosz katona általában nem is orosz. Mi több, ruszkiélménye annak is van, aki még soha nem látott ruszkit, mert elég tudni arról, hogy itt vannak. A jelszó ütemes kiáltása ráadásul abszolúte ártalmatlan, és egybevág a diplomáciai törekvésekkel is, tehát bármilyen nézőpontból haladó szellemű. Az érintett fél, ha lehet, még inkább egyetért a jelszó tartalmával, mint mi, hiszen nincs konkrét ruszki, aki előbb-utóbb azért haza ne akarna menni. Érzékenyebb fülűeknek legfeljebb esztétikai kifogásuk lehet (túl durva, sőt, kifejezetten sértő a jelszó), ám belátható, hogy prozódiai, levegővételi, miegyéb okokból a „felkérjük a hazánkban állomásozó csapatokat, hogy amennyiben a külpolitikai helyzet stb …, de akkor aztán sürgősen” jelszó nem igazán skandálható. főleg egy hokimeccsen, Dózsa-gól után.

Ez a ruszkik, haza! ez idő tájt a tömegmegnyilvánulás legfontosabb, mondhatni nélkülözhetetlen elemévé vált. Nehéz időket élünk. A szavakkal való érintkezés rendje megbomlott, a verbális megnyilvánulások értelmezhetetlenné váltak, illetve ami még rosszabb, minden egyszerű és bővített mondat ugyanannak a tömegnek a fejében százféleképp értelmezhető. Ha én, mondjuk, egy tömegdemonstráción felmászok egy kétütemű autó tetejére, és elbőgöm magam, hogy nép-nemzeti gerincet, de most már aztán tényleg! akkor hatalmas ovációban lesz részem, de lehet, hogy tíz perc múltán leantiszemitáznak, mint ahogy soha nem tudhatom, hogy valamilyen tisztázatlan mivoltú törpetöbbségről kiáltozva nem leszek-e zsidóbérenc. Ha én beleordítom az éjszakába, hogy tőkeliberalizációt és privatizációt akarunk, akkor a vállak fölé emelnek, de nem tudhatom. hogy ugyanez a tömeg még ugyanebben az órában nem fog-e valamelyik minisztérium előtt épp a tőkeliberalizáció és a privatizáció ellen tüntetni.

Szegény Csurka. A legutóbbi MDF-demonstráción pazar beszédet mondott, nevétől zengett a Hősök tere, de mire ugyanaz a tömeg a város szívébe ért, Aczél Endrét kezdte éltetni, s Pozsgayt követelte fenyegető hangon. Mármost, ha azt vesszük, hogy nagyjából Csurka az egyetlen az országban, aki Aczél Endre leváltásával egyetértett, amúgy pedig kedveli Pozsgayt, akkor nyilvánvaló a skizofrén állapot, ami viszont kritikus helyzetet teremthet. Hogy mégis békésen, önmaga egyensúlyát megtalálva tért haza a tömeg, az kizárólag a ruszkik, haza! ütemes skandálásának köszönhető. Megfigyelhető, hogy egy vonuló tömeg úgy ötszáz méterenként kezd rá teljesen váratlanul a ruszkik, haza! kiáltásra, s ettől minden feszültsége feloldódik.

A ruszkik, haza! tömeglélektanilag pontosan annyit tesz mint a privát szférában a bazdmeg.

Néha az ember kiköp, mert nem tudja, mi van. Vannak helyzetek, mikor az ember bizonytalan, úgy érzi, holt térbe került, s fogalma sincs, mit kellene tennie. Az ember vonul: Hősök tere, pénz- vagy belügyminisztérium, Parlament. Egy ilyen út hosszú. Az ember ráadásul előre tudja, hogy Békesi úgyse fog kiállni az ablakba, hogy Horváth belügyminiszter úgyse fog ott hirtelenjében bocsánatot kérni, és teátrálisan lemondani, nagyjából azt is tudja az ember, hogy úgyse történik semmi, hát valami kapaszkodót keres, valami reménytelit, amely azért nem csak álom. Ez pedig, a ruszkik, haza! Ebben minden benne van.

A „minden” benne van persze más jelszavakban is. Itt van például a MINDENBŐL ELEGÜNK VAN-felirat, mely kétnaponta tűnik fel egy-egy tüntető kezében a tévéhíradóban. Ez szintén a lényeget hordozza. Viszont, hogy úgy mondjam, nem programcentrikus. Nem lehet megtudni belőle, hogy most akkor mit akar a táblával vonuló tömeg. A ruszkik, haza! viszont programot, célt mutat fel, a ruszkik tényleg menjenek haza.

Teljes nemzeti egység, pártok egyetértése.

Mindez csak azért érdekes, mert felgyorsultak az események. Már nyakunkon vannak a kopogtató emberek, kopogtatócéduláinkat akarják. Fejükben eszme, ígéret, helyzetelemzés, bonyolult mondatok, frappáns hasonlatok, homlokukon izzadságcseppek, meg akarnak nyerni minket.

Tekintetük könyörgő.

Legyünk megértők! Ha kopogtatnak, ne dobjuk ki őket azonnal, mint januárban a népszámlálókat. Fogadjuk őket illő tisztelettel. Kínáljuk mindet hellyel, teával, kenyérrel. Hagyjuk, hogy győzködjenek, hagyjuk, hogy kiszakadjon belőlük, ami beléjük szorult. Ne kérdezzünk rá nép-nemzeti gerincre, liberalizmusra és deáki hagyományokra, demokratikus szocializmusra és Európa-házra, ahová Európa-vonat vezet. Ne szóljunk egy szót se, csak bólintsunk mindenre egyetértőén, legfeljebb, ha a diaszpóra szóba kerül, a kinti magyarság, vegyük elő Béla fényképeit (Béla a nagybátyánk, és Santa Fében él), mutassuk meg, melyik a felesége, melyik a nevelt lánya, ebbe fognak belezöldülni, távoznak is gyorsan, csendesen.

Akkor az ablakunk tárjuk szélesre, nehéz fejünket hadd járja át a szél. S ha már úgy érezzük, hogy belőlünk is tényleg ki akar szakadni minden, hát kiáltsuk az éjszakába teli torokból, bömbölőn, oroszlánosan: RUSZKIK, HAZA!