Út van

Most, hogy Török István kenus sikeresen befejezte küldetését, és lélekvesztőjén a hajózó Széchenyinek tisztelegve százegy nap alatt Pestről az írországi Limerick-be evezett (Nagymarosnál elhaladva, cseh partokkal szembenézve!), a jogos főhajtások után el kell gondolkodunk: megint egy régi út.

Megint nem a mi utunk.

Mi pedig most, ha igaz, utat keresnénk, a saját utunkat járnánk. Ez csakugyan új út volna, bejáratlan, más út mint a többi. Mi új utat taposunk (mi mást is lehetne tenni egy úton, mint taposni?), mondja nevünkben minden szónok és megfényesedik a homloka, s mindezt nagyon büszkén mondja, pedig semmit se látni az új útból, se az elejét, se a végét. Ami itten útnak látszik — s ezt be kell vallani keményen, feltárásosan —, az mind olyan, mint ezé a Török nevű kenusé: régi. Semmi közünk hozzá, különút, csakis őt dicséri. Amolyan nosztalgiás út is, igaz, nem leányálom rajta végigmenni, bár fix út, behajózható, jobb időkben már be is hajózták.

El kell mondanom, hogy a Margitszigeten omnibusz jár. Szakasztott a régi (lépcső vonalvezetése, kocsisstílus, jó oldalra szegett feje erőlködésnél), egyedül a fákkal van baj. A fák nem stimmelnek, az emeleten ülők fejét szinte lenyisszantanák az állandóan jövő ágak, merő koncentrálás egy ilyen út, erős figyelés: faág jő, akkor gyors fejlekapás, a lomb elsurran fölöttünk, jól van, minden rendbejött. De a világ is régi utat próbál olykor: vikingutak, papiruszhajók, egymotoros gép a La Manche csatorna fölött, s nekünk is van itthon egy Fa Nándorunk (Gállal), és a háziasszonyok régi kenyeret sütnek Karancs gáztűzhelyen, s most ez a legutolsó világszám kenusút is: igazi, bátor tett.

Mi elődeink útját járjuk.

De a miénket bejárják-e majd utódaink?

Most tréfa következne: a mi déd- és szépunokáink (szépek lesznek-e csakugyan?) mit nosztalgiáznak majd rajtunk, miféle utat választanak majd, általunk végigjártat? Kiét járják majd végig, kinek neve válik fogalommá, ki lesz itt hivatkozási alap (nem a tankja, hanem ő; esze, gondolata), ki lesz itt úton-útfélen citált, idézett? Aki ma fémjelez, fémjelez-e akkor is? Tréfás utak: csendes délutáni túra Szolnokra, ködös, hajnalos visszatérés tankosan, dübörgősen. Lesz itt tréfakonszolidáció, közmegegyezés? Lesz-e emlékút fekete Mercivel kora esti lobbizásra, lesz-e vicces korrumpálás, helikopteres czinegézés nyúlra, apróvadra? Lesz, visszahívás, „aprózás”, „aczélozás”, mondják-e majd finom női mosolyra: ez olyan cservenkánés? Lesz-e nosztalgia-munkabeszüntetés, röhögéses, olyan, nagysándoros, figyelmeztetéses? Ki járja majd végig Grósz útját BAZ megyétől, s találna-e hozzá szponzorokat? Lesznek-e a káderfeleségek, -szeretők, kis színésznők, valaha is nagyasszonyok, de tényleg nagyok?

Skanzen lesz-e a Nagy Mű?

Mindez csak azért fontos és patetikus, mert mi most történelmi időket élünk.

Mi most történelmet csinálunk, a királyi többes kötelező.

Minden lépésünk, megnyilvánulásunk szerényen történelmi. Mi mindannyian nagy idők nagy tanúi vagyunk, részesei, sőt, formálói. De legyünk picit saját szépunokáink! Ritka az ilyen öntelt, beképzelt társaság e hazában, mint ez a miénk, ez a most élő. Itt most minden kisstílű, a dolog lényegén abszolúte nem változtató személy- és székházcsere: korszakváltás.

Egy korszak lezárult — mondja a szónok stadionban, szobor előtt vagy teherautóról levest osztván, s ebben az is mindig benne van, hogy a korszakot ő zárta le. Fölemelt mutatóújjal folytatja (ha esni kezd, ernyő alatt): — Új korszak kezdődik.

Letéteményesek vagyunk.

De honnan ez a magabiztosság, ez a hirtelen feltámadt öntudat?

Mintha ez az új csakugyan új volna, s nem találták volna ki már réges-régen. Úgy van itt tálalva minden evidencia, mint nagy jelentőségű ráébredés, mintha itt nem ébredt volna rá senki már korábban, csak nem volt hozzá kompetenciája. Itt soha nem lesz normális párt-, szakszervezet, ilyesféle, de még macskaegylet sem, mégis itt minden evidenciát párt, meg szervezet ír fel az égre. Igaz, a tiltás, elfojtás, mint stratégia bevált: tiltás, elfojtás után a spanyol viasz is örökmozgónak látszik, a szürke elme nagy gondolkodónak tetszik, mintha ő találta volna ki azt is, amit tegnap még üldözött.

De akkor honnan a szó, a gondolat: hogy az elmúlt évtizedeket, a mi korszakunkat majd az utókor dolga értékelni. Majd szépunokáink felismerik, minősítik, osztályozzák, besorolják, hogy ki és mi, merre és meddig, s jól-e vagy rosszul. Hogy el tud tűnni a magabiztosság! Nehéz út ez, járatlan út, beláthatatlan, csak az látható be, hogy az utókor soha nem fogja megtenni azt, ami a mi dolgunk volna. Ha megteszi, épp azt teszi, amit mi is a múltunkkal, jelenünkkel.

Kétségkívül nagy politikus volt, kiemelkedő államférfi. Kora jelentős személyisége, de kora ellentmondásaitól ő se szabadulhatott.

Kétségkívül nagy tankkal érkezett, kiemelkedő állami tankkal. Kora jelentős harci fegyverével, amely azonban kora ellenmondásaitól (nem bírt egyszerre mindent szétlőni), nem szabadulhatott.

Mi mást mondhatna egy utókor? Ez itt, ami van, ami volt idáig, világos, mint a Nap. Látható, mi tört az égnek, mi szaglik. Ne tukmáljuk rá a vájkálást jövő évezredbeli véreinkre! Legyünk tekintettel! Hogyan is lehetnének ők jobban látók? Ki ismerné jobban a szépapák görbe útjait, botrányos hazatéréseit, utódok felé tett nadrágszíj-lecsatolásait, odamondásait szépanyánknak: „adj valamit ennem!”, ha nem a végigélők.

Hogy bírta ki ezt szegény szépmama? — kérdik majd véreink egykoron, de többet nem tehetnek. Hogyan csinálták, hogy ha nehezen is, de kijöttek? — ez lesz a kérdés véreinknek, nem fémjelzés, minősítés, s már az is csoda lesz szemükben, hogy megfogantak.

Majd ti, drága gyermekeim, értékelitek a mi utunkat — üzeni e kor a szépunokáinak, közben kenuba ül, Karancs gázsütő mellett kenyértésztát keleszt, fejét lehúzza faág elől, dicsőségesen körbejár. — Ne tegezz! — mondják majd erre szépunokáink, s ez lesz majd a kisebbik baj. De félő, hogy egy nap ők is útrakelnek, „végigjárjuk, mit az a kenus végigjárt, megsütjük, mit azok sütöttek a Karancsban, fejünk lehúzzuk, homlokunk mögött orszúgépítő gondolatok érnek” — e szavakkal vágnak majd neki az útnak, nem tudván, hogy a múlt múltja áll előttük.

Nem volnának vérünkből valók, ha másképp tennének.