Korunk hőse

Hallom, hogy az egyik iskola diáksága példaképül választotta magának az eltérített Malév-gép személyzetét. Élménybeszámolóra is meg akarják hívni őket, mi történt, hogyan történt, kezet szorítani a hősökkel, akik épségben hozták vissza az utasokat; a hajuk szála se görbült.

Helyénvaló dolog.

Ha én most az eltérített gép személyzetéhez tartoznék, persze, hogy elmennék. Némi hiúság is vezérelne, jól esne, amint a diákok csillogó szemekkel néznének rám, amint elismerően csettintenének: emberéleteket mentettem meg; igazi, hősies tett. Érezném, én itt most küldetést is teljesítek, példám mélyen ágyazódhat a jövő nemzedékének fejébe, tettem cselekvési mintát adna, programot, amelyre az OPI-szakemberek szerint oly nagy szüksége van a fiatalságnak; nincsenek hősök, példaképek, és ez baj.

Csak azt nem tudom, mit csinálnék azután.

Ezek kérdeznének. Ezek diákok, ezek érdeklődni kezdenének, hogy volt, mint volt, a legapróbb részletekig. Mit tettem? Hát ez az. Elmondanám, hogy mindenben követtem a parancsnokság utasításait, azt tettem, amit mondtak, az előírások, szabály szerint. De mi volt az utasítás? Az utasítás az volt, hogy ne csináljak semmit. Mindenben kövessem az eltérítők parancsait, ne ellenkezzem, ne háborogjak. Ha azt mondják, maradjak a fenekemen, akkor nehogy felugráljak, fészkelődjek, ha szomjasak, adjak nekik inni, de semmi több. Legyek észnél!

Borzasztó helyzet, tán borzasztóbb, mint mikor eltérítenek.

Ott állnék a fiatalság előtt, egy hős, aki azzal lett hős, azzal volt észnél, hogy nem csinált semmit. Tettének tartalma: a nem-tett. Tán még össze is néznének a hátam mögött, na hiszen, nagy kunszt volt nem csinálni semmit. A nemtett mint cselekvési program.

Ó, régi korok hősei. Búvár Kund, Toldi, Ikaros. Őket írta fel az ember üres papírlapra hajdanvolt osztályfőnöki órákon, mikor példaképet kellett választani, mert anélkül nem nőhet fel az ember. A kiállás, a tett férfiúi. (Lékfúrás, malomkőhajítás, szárnyak konstruálása.) S a gondolkodás emberei is. (Hol fúrjam meg a hajót, hogy tényleg elsüllyedjen, milyen ívben hajítsam a malomkövet, mennyi a viasz olvadási pontja — ez az egy, ami nem jött be.) Vannak-e ma Ikarosok? — kérdezhetnénk jegyzeteinkbe pillantván, de nem jönne felelet. E korban legfeljebb Ikarus busz vezetők vannak, de már ők sem irigylésre méltóak, bármikor, bárki fémtárgyat illeszthet halántékukhoz, hátukhoz (ha előredőlve vezetik a buszt), és arra utasíthatják bármelyikőjüket: ne kérdezzen semmit, forduljon Amerika felé. — Kérem — feleli ilyenkor egy okos, talpraesett buszvezető, és az Istenhegyi útról elfordul Amerika felé.

Mindenkinek így jó.

Korunk hőse, bizonyos szempontból nagyokat kussol. Ha rászólnak, megcsendesedik, nem izeg-mozog, nyugton marad. Korunk hőse nem csinál elvi kérdést abból, hogy most erre menjünk vagy arra, legfeljebb a benzintankról nyit vitát, azt is szerényet, visszafogottat: úgy érzem, ez nem lesz elég Amerikáig, és a magam részéről inkább Majna-Frankfurtba mennék. Mi ebben a baj? Az égvilágon semmi. Minden eltérítés véget ér egyszer, csak okosnak kell lenni. Nehéz, persze, a hősnek, neki a legnehezebb. Ha a nem csinálás a tett, akkor a minden ízében reszkető, csizmabuta ember is babért arathat. Ki tudja azt már megmondani később, hogy ki volt hidegvérű, és ki csinálta össze magát?

Korunk ellentmondása, hogy Utazni csak járművön lehet.

Ennél már csak a riasztó asszony helyzete bonyolultabb. Pécsett, amint arról a sajtó is beszámolt, egy fiatal rabló gázpisztollyal kényszerítette a postahivatal alkalmazottjait, hogy a napi bevételt átadják. Ám a vezetőnő, nagy lélekjelenlétről és bátorságról tanúskodva, nem adta át a bevételt, hanem megnyomta a riasztógombot. A fiatal rabló lőtt ugyan egyet, ám a riasztás eredményes volt, mert utána elszaladt. Hősies, bátor tett, melynek tartalma: igazi cselekvés.

Most nem arról van szó, hogy mit tettünk volna mi a riasztó asszony helyében. Én feltehetően azonnal átadtam volna az egész bevételt, tán még többet is. Senki se foghatta volna rám, hogy gyáva vagyok, miért nem ragadtam torkon a fiatal rablót. Nem lett volna racionális. Mint tudvalevő, a magyar riasztóberendezések valami egészen sajátos módon működnek, nincsenek sehová se bekötve, csak önmagukba. Egyedül a helyiségben tartózkodóknak adnak jelzést, hogy baj van, a világ semmit se észlel a riasztásból, mondhatni, a magyar riasztás immanenciája, hogy azokat riasztja, akik már amúgy is meg vannak riadva.

Ilyen helyzetben minden riasztás egy sorskihívás, melynek nem látni a végét.

Ha úgy vesszük, akkor a riasztó asszony helytállásának igazi tartalma nem az, hogy szembeszállt a fiatal rablóval, hanem hogy egy ilyen riasztórendszer dacára is volt ereje megnyomni a gombot. A siker titka — és ez ne legyen ünneprontás — kizárólag a fiatal rabló teljes tudatlanságában, felületes felkészültségében keresendő. Ha ez a rabló kicsit is alaposabb, akkor nem szalad el, hanem a fülsiketítő belső zajban is nyugodtan pakol, közben lő még kettőt, és akkor a riasztás az asszonyra nézve nem bátor, okos tett, hanem felesleges kockázatvállalás, bemérhetetlen áldozatokkal.

Most akkor mit tegyünk?

Az élet legalább annyira bonyolult, mint egy repülőtér vagy egy postahivatal.

Hamarosan voksolni kell. Előbb-utóbb odaállni valahová, nem lehet tovább húzni-halasztani a választást. Igen érdekes megfigyelni, hogy a nyolcvanas évek végére azoknak lett legnagyobb tetszési indexük a honi közéletben, akiket lapátra tettek. Akit egy monolit kirúgott a hetvenes években a hatalomból. Annak most objektíve jó, mert helyzeti előnyben van, fel lehet rá nézni. Tiszta maradt keze-lába. Adósságállomány, kvázi piac, nagyberuházás nem szennyezi kezét, lábával nem rúgott ki senkit monolit módon, hiszen ő maga volt kirúgva. A lapátra tett embernek, mikor már vége a monolitozásnak, nem kell bizonygatnia, hogy ő soha nem volt monolit, hiszen éppen azok rúgták ki. Tiszta, de hát más nem is maradhatott. A cselekvéstől való megfosztottság mosta kezeit. Ha cselekedhet, ki tudja, mit tesz?

Nekem egy hős legyen állhatatos. Álljon ki eszméi mellett, menjen el a végsőkig. Fúrjon lyukat hajóba, fogjon törököt. De ez korszerűtlen nézet. Milyen hős az, aki, miközben változik a világ, nem változik ő maga? Nekem egy hős legyen rugalmas, igazodjék a szüntelen változó körülményekhez, ha kell, tagadja meg tegnapi önmagát. Nagy kaliberű elmék képessége. A baj csak az, hogy a hülye is ezt teszi. Bármit mondanak neki, azt mondja: „Ahá, én is így látom. Már én is épp mondani akartam.” A korlátoltság megfelelően kiválasztott álarc mögött nagy elmének, a nagy kerek bámulás jövőbelátásnak tetszhet.

Ki tudja, ki kicsoda egy eltérített gépen?

Ki tudja, ki kicsoda egy fülsiketítő riasztásban?

Ütött a nem-cselekvés órája? Figyeljünk erősen, nézelődjünk földön, vízen, levegőben, ábrázatunk legyen naiv, gesztusaink készségesek, csak a méretesnél nagyobb kabátoktól, felöltőktől óvakodjunk, nem tudni mit rejthetnek.