Egyszerű világpolgár, hídépítő

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.

Aki titkokat szellőztet a konklávéról, azt kiközösítés sújtja, ezért óhatatlanul megszaporodnak az alaptalan feltételezések és fél információk. (Az egyik magyar pápaválasztó bíboros szerint a Konklávé című film torzítja, a másik szerint valósághűen adja vissza az igazi konklávé atmoszféráját.) Mégis, az alkalmi vatikanológusok spekulációjától néhány kattintással el lehet jutni a védett forrásoktól származó hírekhez vagy a nyilvános adatokból logikusan levont következtetésekhez, és ezek lehetővé teszik a pápaválasztás néhány fontosabb mozzanatának rekonstrukcióját.

Kis előzetes apokalipszis

Sokan tartottak éles fordulattól, Ferenc reformkezdeményezéseinek blokkolásától – persze sokan óhajtották is ezt –, de az ultrakonzervatív erőknek nem voltak növekedési tartalékaik. Benjamin Harnwell – aki Trump egykori tanácsadójának, a republikánusok magyar kormányzati körökben is népszerű stratégájának, Steve Bannonnak az itáliai jobbkeze – az olasz televízió oknyomozó riporterének a konklávé előtt adott, igen visszataszító nyilatkozatában leplezetlenül örült Ferenc pápa halálának, és megnevezte azokat, akiket politikai közössége szívesen látna a pápai trónon: a „számunkra kedves nevek” Raymond Leo Burke, Robert Sarah és Erdő Péter. Hozzátette azonban, hogy mindössze tucatnyi támogatóval számolnak, ezért inkább abban látnak esélyt, hogy megtámadják a választás legitimitását. Merthogy Ferenc illegitim pápa volt, mi több, „a Sátán kénköves füstjét árasztotta a Vatikánban” (ez Roberto de Mattei tradicionalista történészprofesszor állítása), ezért az általa ki­nevezett bíborosok sem választhatnak törvényesen pápát. Egy, a konklávé befolyásolására Rómába érkezett, vagyonos hívőket tömörítő amerikai szervezet képviselője pedig így vallott színt: nem lehetünk többé kedves és cuki katolikusok, elérkezett a harc ideje. Ferenc pápaságának pszichotikus olvasatainál lényegesebb azonban, hogy az összeállításban Robert Francis Prevost amerikai bíboros is szóba került esélyes, de az amerikai ultrák nézőpontjából veszélyes jelöltként, mert ő állt a legközelebb az elhunyt egyházfőhöz (Make Vaticano great again, www.rai.it/programmi/report, 2025. május 11.).

Nemcsak Bannon és ágensei, hanem a pápaválasztók is tudhattak valamit. A konklávé gyors lefolyása arra utal, hogy az előzetes egyeztetések során Prevostról mintázhatták az ideális profilt, amelynek azután meg is felelt. A konzervatív szélsőség jelöltjével – a japán Kiodo News szerint Erdő bíborossal – ellentétben Prevostra száznál többen szavaztak, messze a kétharmados küszöb fölött. Ezt Ludwig Ring-Eifel, az egyik legtekintélyesebb, Rómában működő német vatikanista is megerősítette, hozzátéve, hogy egy idő után a hagyományőrzők is „reményteli” jelöltnek tekintették a morálteológiai és egyházjogi kérdésekben inkább óvatosnak minősülő „chicagói embert” (kirche-und-leben.de, 2025. május 13.). Olyannyira, hogy igazhitűségéről „meggyőződött” a már említett Burke bíboros is, aki az amerikai katolikus ultrák és az olasz Északi Liga vatikáni összekötőjeként híresült el, és aki annyit áskálódott Ferenc ellen, hogy a pápának elege lett belőle: megfosztotta javadalmaitól.

Megörökölt ígéretek

Bizonyosnak tűnik, hogy a legalkalmasabb jelölt mondta ki a végül a várva várt „elfogadom” igét annak ellenére, hogy Robert Prevostot csak a közelmúltban nevezte ki bíborossá Ferenc pápa. Tisztségéhez, amelyet 2023 ja­nuárja óta töltött be – ő vezette a püspöki kinevezésekért felelős vatikáni dikasztériumot –, hozzátartozott, hogy lényegében mindenkit ismert a felsőbb hierarchiából, és őt is megismerhették a választójoggal rendelkező kardinálisok. Bizonyára jobban, mint egymást, hiszen Ferenc tanácsadói (az eurocentrikus hagyomány felől nézve) nagyrészt peremvidékekről válogatták össze őket, s nyilván nem a reformok ádáz ellenségei közül. De ha volt is aggodalom a húsvétkor elhunyt pápa híveiben amiatt, hogy az újabban kinevezettek szava­zatai kiszámíthatatlanok, végül a papírforma igazolódott be. Bergoglio gondoskodott utódlásáról.

Töretlen folytonosságról nincs, nem is lehet szó. Prevost a saját karakterével ébresztett bizalmat és rokonszenvet, máshogyan: visszafogottabban, mint elődje, aki már megválasztása előtt kíméletlenül ostorozta a klerika­lizmust (sok klerikust frusztrálva ezzel), és akinek rögtönzőkedvét az évek során egyre többen figyelték kétkedve. Az új pápát viszont úgy jellemzi Schönborn bécsi érsek, mint „nyugodt, világos fejű, szívélyes, de határozott” embert, akiben az önfegyelem nem oltja ki a humorérzéket. E rokonszenves tulajdonságaira sokféle készség épül. Matematikus alapszakot, filozófiát, teológiát és egyházjogot végzett értelmiségi, amerikai és perui állampolgár (az utóbbi hangsúlyával), számos világnyelvet jól beszélő szerzetes – pápaként olaszul és spanyolul szólalt meg először, angolul nem –, idegen földet és nehezebb terepet is vállaló misszionárius, aki közel két évtizeden át szolgált Dél-Amerikában. Szervezési teendőkben és kormányzati ügyekben éppúgy otthonos, mint a szegény körülmények között élő perui bennszülöttek körében, jártasságot szerzett a szociális gondoskodás terén és a Vatikán személyzeti politikájának irányításában. Érvek sokasága szólt tehát megválasz­tása mellett.

Nincs, akit ne terhelnének túl az első pillanattól kezdve a pápára nehezedő, egyenként is nyomasztó feladatok. Sokan remélik, hogy helytáll majd a geopolitika színterén. Egyszerű, normális, józan intelligenciája és spiritualitása az ízléstelen Trump-féle pontifikális önmém szöges ellentéte, a „fegyvertelen és lefegyverző béke” pedig, amelyet első megnyilatkozása szerint személyében megjeleníteni és tekintélyével előmozdítani kíván, ha nem is ellensúlya, de hatékony ellenpéldája lehet a terjeszkedő önkényuralmi rendszerek brutalitásának.

Egy másik, halasztást nem tűrő feladata a hatalmas pénzügyi deficittel küszködő Vatikán belső viszonyainak rendezése, a széttartó és nehézkesen működő Római Kúria félbemaradt reformjának folytatása. A legnagyobb várakozással azonban saját megosztott világegyházi közössége fordul felé. Nyilvánvaló, hogy az aktív katolikusok többsége egy testvériesebb, befogadóbb, függetlenebb, saját híveivel igazságosabb és mindenkivel szolidárisabb egyház letisztult evangéliumát szeretné hallani és megvalósítani.

Ezért sem mellékes, hogy amilyen ösztönzőnek tűnt tizenkét évvel ezelőtt a határozott pápai stílusváltás, olyan hangsúlyos lett időközben a középút kijelölésének igénye, ami nem megnyugtató fejlemény, mivel Ferenc elhibázott döntéseit felhánytorgató bírálatok korántsem minden esetben vonatkoztak tényleges balfogásokra. Ellenkezőleg, kritikusai a hagyományhűség vagy a fontolva haladás ürügyén valódi prófétai gesztusaival szemben is ellenállást jelentettek be. Hangosan hirdették, hogy épp a római pápa mozdítja ki helyéből a katolicizmus némely megingathatatlan alappillérét – egyebek közt a természettörvényre hivatkozó erkölcstanának örök igazságát. Ugyanakkor talán nem helyénvaló rögtön (és rosszul megválasztott kifejezéssel) farizeizmust kiáltani azokra, akikben félelmet keltettek Ferenc pápaságának fő jellemzői: a szekuláris világ iránti bizalom, az idegen anarchikus töltetet is hordozó befogadása, az emberi sokféleség elfogadása és a határátlépésre ösztönző nagylelkűség. A katolicizmus sem mentes „a vallások univerzalista–befogadó és kizáró–identitárius önképének feszültségétől” (Rainer Bucher). Az egyházvezetés súlyos dilemmája, hogy elkerülhetetlen ugyan a kétféle viszonyulás közti választás, de az egység megőrzésének „péteri” küldetése szempontjából elfogadhatatlan a szakadás, pedig az gyakorlatilag már végbement. Az ellentétes mentalitásformák között is szükség volna tehát a hídépítésre, s ehhez Leó pápa már első megszólalásában a hívők segítségét kérte.

Reformkilátások

Az arany középút képzete azonban, amelyet kiegyensúlyozott és egyensúlyteremtő egyénisége is sugall, valószínűleg nem rejt választ az alapvető kérdésre: hogyan őrizheti meg hitelességét az egyház? Egyfelől a magát kizárólagos érvényűnek tekintő ideologikus konzervativizmus kevesli a mérsékeltek mértéktartását, és ellenez minden változtatást. A közvélekedéssel ellentétben Ferenc nem volt radikális reformer, egy kisebbség mégis azzal vádolta, hogy aláássa a tanrendszert. Az elmúlt évtizedek egyik fontos tanulsága a szélsőség zsarolási potenciálja: szószólói XVI. Benedek pápaságának végeztével egyre-másra az egyházszakadás rémével vagy tényleges szakítással fenyegetőztek. Másfelől a katolicizmus legáltalánosabb megjelenési formája, a Magyarországon is uralkodó népegyházi alakzat a vallás politikai instrumentalizálásával és a megújulás örök halasztódásának monotóniájával csüggeszti el a nagyobb tágasság híveit, akik egyre inkább magukra maradnak, vagy – ahogyan arra például a legutóbbi két magyarországi népszámlálás adatainak összevetése rávilágított – eltűnnek az egyházból.

A reformok lefékezése tehát akkor sem tűnik megoldásnak, ha az új pápa egyaránt projekciós felülete a ferenci kezdeményezéseket üdvözlő vagy keveslő hívők, és a pályakorrekciót remélő vagy teljes szélcsendre várakozó katolikusok vágyainak. „Az én pápám Benedek” – Matteo Salvini ilyen feliratú pólóban fényképeztette magát pártja piknikjén, de szélesebb körben sem csillapul az igény legalább egy kevéske restaurációra.

Hamar toposszá vált a katolikus médiumokban, hogy XIV. Leó jogászi racionalitása méltó kiegészítője lesz Ferenc karizmatikus impulzusainak. Van, aki ezt úgy érti, hogy lassítani kell vagy meg kell állítani az egyház­népet helyzetbe hozó szinodális folyamatot. (A „szinodalitás” elve a közösségi részvételt, az egyházon belüli párbeszédet és az egyház minden tagjának részvételével folyó döntéshozatalt jelenti – a szerk.) Nemcsak püspökök, hanem klérusközeli értelmiségiek is elkomorulnak, ha felmerül a hierarchikus hatalomgyakorlás ellenőrzésének rémképe. Mások abban bíznak, hogy a hívők szélesebb rétegét szóhoz juttató beszélgetés kiterjesztése, amelyet elvben 2028-ra szavatol megvalósítani egy elkészült ütemterv, valamint a hatalommegosztás szabályainak egyházjogi rögzítése lesz Leó pápaságának egyik legnagyobb teljesítménye. Akárhogy is, a változatlan egyház- és világpolitikai preferenciák mellett – ilyen a világ békéjéért való munkálkodás és a Ferenc szociális hagyatékával való hűséges sáfárkodás, a szegények, a menekültek és a kirekesztettek ügyének felkarolása – a szabadság értékeit előtérbe állító klasszikus „reformagenda” sem válik időszerűtlenné. Hiszen a női egyenjogúság követelése világszerte erősödni fog, és természeténél fogva nem kerülhet le a napirendről az egyház hitelességét leginkább veszélyeztető hatalmi visszaélések témája sem. Nem csak azért nem, mert ezek módszeres és megnyugtató feldolgozása a nemzeti egyházak többségében még el sem kezdődött. Azért is elemi fontosságú, noha kényelmetlen ez a munka, mert ahol elindult, ott nem állt meg a gyermekbántalmazások kérdésénél. Az okok vizsgálata továbbgyűrűzik, és belső dinamikája a bántalmazást támogató struktúrák átvilágításán keresztül óhatatlanul eljut a Biblia alapintuíciójával ellentétes hatalomfelfogás átfogóbb bírálatáig. Következésképpen a „szent rend” koncep­ciójának újragondolásáig is.

__XIV. Leónak roppant feladatokkal kell szembenéznie. Első megszólalásai azonnal a lényeget ragadták meg: „Akinek egyházi tisztsége hatalommal jár együtt, annak kötelessége, hogy eltűnjön, hogy kicsivé váljon.” Továbbá, Ferencet idézve: „Olyan kommunikációra van szükségünk, amely képes meghallgatni és összegyűjteni azok szavát, akiknek nincsen szavuk.” Bátor tanúknak nevezte azokat az újságírókat, akik „védik az emberi méltóságot, az igazságosságot és a népek tájékoztatáshoz való jogát, mert csak a tájékozott népek tudnak szabad döntéseket hozni” (Magyar Kurír, 2025. május 12.). Az új pápa sokak bizalmát nyerte meg és sokakban keltett várakozást már az első napokban, nem csupán vezetői stílusa iránt. Az elsődleges kérdés mégiscsak az, hogyan alakul szolgálata idején a katolikus egyház megkövült, illetve életteli, lehúzó, illetve felszabadító hagyományainak konfliktusa.