Jelképek ereje és erőtlensége

Mit hagyott örökül Ferenc pápa?

Utolsó nyilvános megjelenésekor, húsvétvasárnap délben Ferenc pápa így köszöntötte a Szent Péter téren a hívőket: Buona Pasqua! Kedves testvérek és nővérek, szép húsvétot! A kipréselt szavak az utolsó erőfeszítés összeszedettségével mutatták fel az általa meghirdetett és következetesen képviselt spiritualitás emblémáját – ugyanolyan elszánt tudatossággal, mint ahogy újonnan megválasztott pápaként először üdvözölte az egybegyűlteket. Másnap, 2025. április 21-én reggel meghalt. Édes olasz anyanyelvén a húsvéthétfő neve pasquetta.

Mivel közvetlen és szeretetre méltó ember volt, rengetegen őriznek róla személyes emléket, mesélnek barátságos anekdotát, tudnak mutatni vele készült szelfit. És sokak egyházképébe beépült, igen szerencsésen, az evangéliumban gyökerező értékpreferenciáknak az az együttese, amelynek felmutatása, a helyes fogalmak felsorolása úgyszólván emlékezetgyakorlattá vált: Ferenc a szegények, a menekültek, a jogfosztottak, a kirekesztettek, a peremre szorultak szószólója volt. Ez volt pápaságának a védjegye, és az is marad, többek közt utódjának emlékezetében, aki az ő kezdeményezését folytatja majd, ha folytatja, vagy azt szakítja meg, ha hűtlenné válik szelleméhez – alighanem végzetessé mélyítve a katolikus egyház válságát.

A személyes példa hatóereje felmérhetetlen, a szó mindkét értelmében. Az elmúlt néhány pápaságra visszatekintve jól látható, mit jelent egy ma már közel 1 400 000 000 hívőt számláló világvallás vezetőjének a média által biztosított szüntelen jelenléte. Ferenc pápa különösen erőteljes tapasztalattá tette a jóindulat, az elrejtetlen jóság kontrasztját a hamissággal. Nem vallásos tisztelői bizonyos értelemben tévedhetetlenebbül érzékelték kereszténységértelmezésének jelentőségét, mint azok a katolikus hívők, akiknek öntudatát az előző pápai ciklusok identitáspolitikája a csorbítatlanul teljes hitrendszer és az önigazságában megszilárdult keresztény erkölcs jegyében formálta. A bűn fogalmát mások szexuális szokásaira vagy magzatvédelmi kérdésekre szűkítő, de a vallási képmutatás jelenségei iránt gyakorta kevésbé érzékeny hívőt, talán érthetően, irritálta, hogy az argentin egyházfő az igazhitűségnél magasabbra tette az egyházával szembeni elvárások mércéjét, amikor az idegennel és az ismeretlennel szembeni nyitottság, a megértés, a párbeszéd, a befogadó magatartás, a megbocsátás, az együttérzés vagy, mindezeket összegző bibliai kifejezéssel, az irgalom elsőbbségét hangsúlyozta. Némiképp ironikus tény, hogy Ferenc a világ rokonszenvén keresztül is tanította és szolgálta saját egyházában azokat, akik vallási megfontolásból nem rokonszenveztek vele.

Másfelől viszont a sugárzó példa hatása abban az értelemben is felmérhetetlen, hogy a lehetőségek skálájának egyik vége valamilyen váratlan kegyelmi történés reménye, a másik vége pedig a nullpont eshetősége. A rajongó lelkesedés, a központi evangéliumi értékek ismétlésének retorikája nemritkán az utóbbi, a következmények hiánya felé tendál. Kétségtelen, hogy Ferenc példamutatása és önálló, kreatív cselekvésre szólító tanítása sokakra gyakorolt katartikus hatást, sokakat bátorított és hatalmazott fel a szabadságra és a szabadság felelős tetteire. A keresztény hagyományban ez volna a pásztori hatalom egyetlen hiteles értelme – szemben a saját tükörképébe feledkező klerikusi felhatalmazottság torz hagyományával, mindenfajta hatalmi visszaélés eredetével, amelyet Jorge Mario Bergoglio bíboros már megválasztása előtt az egyházi önreferencialitás fogalmával illetett. Ferenc az egyszerűség erős jeleire cserélte fel a túlszakralizált pápai tekintély külsőségeit. S miközben szilárdan hitte, hogy az eleven példázatnál, a jelentésteli gesztusoknál elementárisabb hatást semmi sem gyakorol az emberekre, nagyrészt nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a látványon és a buzdító szavakon kívül mi mindennek kell még hidat vernie a világosan körvonalazott eszmény és az egyházi praxis között.

Ferenc tehát egyrészt alapvető klímaváltozást indított el 2013-ban, sőt egy új paradigma felépülését ígérte, másrészt szolgálatának tizenkét éve alatt egyre nyilvánvalóbbá vált kezdeményezésének befejezetlensége, éppenséggel kezdetszerűsége, talán egyoldalúsága is. Amilyen gyakran került szóba még életében a szellemi utódlás kérdése – és hangzott el (Kamarás István szavával) a „ferencpápisták” magabiztos kijelentése: a megújulás immár visszafordíthatatlan –, olyan kevés hely jutott, legalábbis a magyarországi katolikus teológia egyszólamú diskurzusában, a ferenci reformelképzelésekkel folytatott érdemi vitának. Holott számos idézettel és intézkedéssel lehetne igazolni, mennyire ellenezte a pápa, elődjétől eltérően, az egyházi hierarchia iránti vak engedelmességet. (Érdekes persze, hogy az ellenvélemények elhallgattatására is lehetne példákat hozni munkásságából.) Mindenesetre a pápai iránymutatás hiányos és felszínes recepciójának biztos jele, ha a kötelezőnek vélt rajongás és eszményítés mellőzhetőnek vagy épp ellenségesnek, ezért kiküszöbölendőnek tekinti a reflexiót, a mérlegelést és a kritikai szempontokat.

Sajnálatos, hogy így van, mivel Ferenc ellentmondásai nem veszélyeztetik sem a megnyerő összképet, sem a felé irányuló, megérdemelt rokonszenvet – legyen szó azokról az ellentmondásokról, amelyek nem annyira a következetlenségre, sokkal inkább egy összetett személyiség elkerülhetetlen belső konfliktusaira utalnak, mint például a szelíd és az autoriter vonásai közti feszültség; vagy azokról, amelyek, épp az ő szellemében, feloldást és korrekciót igényelnek. Két okból sem. Az egyik: roppant egyháztörténeti súlyú tettet hajtott végre azzal, hogy három és fél évtizednyi restaurációs kurzus után visszaadta a reményt sokaknak, akik lemondtak a szekuláris világ önértékét, az egyén szabadságjogait, a vallások, meggyőződések és kultúrák sokféleségét méltányló második vatikáni zsinat eredményeinek fokozatos bevezetéséről egy megújuló egyház gyakorlatába. Egy hosszabb elemzésben is csak vázlatosan lehetne felsorolni, hogyan bírálta felül – a tapintat, a kollegialitás és a lojalitás megőrzésével – német elődjének intézkedéseit, és legfőképpen hogyan erősítette meg a mindenkor támaszra szoruló ember előjogát a Joseph Ratzinger gondolkodásában elsődlegesnek számító és abszolútnak vélt tanbeli igazság előjogával szemben.

A másik ok, amely miatt vitatható vagy épp joggal visszatetszést keltő lépései ellenére is mindenekelőtt megértést érdemel, a küldetésével járó kihívás uralhatatlan mértéke. Idős korában, a pápaként rendelkezésre álló bő évtizedben lenyűgöző vitalitással, fizikai korlátait betegen is kitágítva, rendkívüli intellektuális teherbírásról számot adva látta el lehetetlenül súlyos és komplex feladatát. Belátható, hogy egy pápaság soha nem lehet bevégzett és nem lehet hibátlan, noha természetesen alapvető opciói és döntései lehetnek helyesek vagy elhibázottak. Ferenc nagyszabású és maradandó érvényű látomása a teremtett világ egészéért felelős, szolgáló és felszabadító, testvéries és (Derridát pongyolán idézve) mindenki más másságára érzékeny kereszténységről nem csupán mindenütt fellelhető ellenfeleit, főként az álkeresztény vagy egyéb színezetű tradicionalizmus, populizmus és nacionalizmus szűkös ideológiáját szégyeníti meg, hanem progresszív bírálóit is méltányosságra inti. Két éve, 2023 áprilisában tett magyarországi látogatásán sokaknak szerzett örömet, de hiányérzetet hagyott azzal, hogy beszédeiben diplomatikusan visszafogta mind az idegenellenesség, mind a klerikalizmus kritikáját, amely nemcsak igehirdetésének visszatérő szólama, hanem egyházképének meghatározó építőeleme is. Ugyanakkor túlmutat személyén, és tágabb történeti, illetve teológiai horizontban szorulna megvitatásra, miért nem tartható katolikus nézőpontból sem az egyenlő távolság vatikáni elve, amely a magyar kormányzat nagy megelégedésére eltántorította Ferencet a megtámadott Ukrajna melletti egyértelműbb kiállástól, és miért lepleződik le épp a szemünk előtt történelmi tévútként az orosz ortodoxiához való hivatalos egyházi vonzódás, amelyet, miközben a keleti és a nyugati keresztény tradíció mélységes rokonságára hivatkozik, jelentős részben a liberális demokrácia iránti lappangó vagy nyílt ellenszenv táplál, áldatlanul, közös téveszme módjára.

Egészen más témakört érint annak fontolgatása, hogy történt-e valódi előrelépés például a katolikus szexuáletika szükségessé vált revíziója terén. Látványos teológiapolitikai ballépés volt a most lezárult pápaság utolsó szakaszában egy különc argentin teológus, máskülönben termékeny pápai ghostwriter kinevezése a hit kérdéseiben illetékes hatóság élére. Fernandez bíboros hamar bekövetkező és nagy visszhangot kiváltó tette volt egy olyan dokumentum kibocsátása a homoszexuális párok megáldásáról, amely az azonos nemű párkapcsolatok egyházi elismerését szorgalmazó hívők körében groteszk félmegoldásával váltott ki tanácstalanságot (áldás sietősen, titokban), míg a keresztény erkölcs nevében előszeretettel botránkozókat, például Magyarország és Fekete-Afrika püspökeit, vélt szabadossága háborította fel és késztette nyílt ellenállásra. Ám a központi tanító tekintély ügyetlennek tetsző csorbítása sem feltétlenül fogható fel pusztán tévesztésnek, ha meggondoljuk, hogy Ferenc tudatosan és olykor provokatív módon igyekezett előmozdítani a gondolkodás felelősségének megosztását és a lényegi lelkipásztori döntések elmozdítását a centrumból a sokszínű periféria felé.

Tanítóhivatali megnyilvánulásainak védjegyévé vált több, a két megelőző pápa számára nem alkuképes hitbeli és egyházfegyelmi elv szilárdságának fellazítása, általánosságban pedig dogmatika és lelkipásztori gondoskodás, illetve tartalom és stílus fontossági sorrendjének megcserélése. Szolgálatának legfontosabb kezdeményezése, amely életművének is tekinthető, tudniillik az egyházi hierarchia hatalomgyakorlásának hozzárendelése egy egyháztagok szélesebb körét mozgósító szinodális tanácskozási folyamathoz, minden más kijelentésénél és intézkedésénél élesebben veti fel a stiláris és a strukturális innováció viszonyának a kérdését és ezzel együtt a félig teli vagy félig üres pohár dilemmáját. A 2015-ben meghirdetett és Rómában 2019-ben elindult egyeztetések sorozatát különösen azok üdvözölték lelkesen, akik egyetértettek Ferenc pápával abban, hogy már maga a beszélgetés megvalósítja a szerkezetváltást (ami mintegy „a médium maga az üzenet”-elv katolikus változata). Akik világszerte nyomon követték az eseményeket, általában korszakos fejleményként könyvelték el, hogy szinódus címén immár nem a pápával mindenben egyetértő püspökök ülnek egy kopár konferenciateremben, hanem civilek, szerzetesek és klerikusok, férfiak és (kisebbségben, de mégiscsak) nők szabadon cserélnek eszmét korábban tabunak számító kérdésekről is, szoktatva egymást az empatikus figyelemhez.

Csakhogy, amint az ülésszakok során kiderült, a stílus mégsem maga a tartalom. A szinódusról szóló szinódus ugyanúgy bénító körkörösségbe fordulhat, mint a Ferenc által kezdettől ostorozott terméketlen hierarchikus önvonatkozás, hacsak nem nyitó aktusa egy konkrét jogi és intézményes reformokkal megerősített szerkezetváltásnak, amelynek tétje nem kisebb, mint – sok egyéb mellett – a nők kétes bibliai, illetve hagyományhivatkozásokkal megokolt másodrendűségének felszámolása. És ami még fontosabb: hacsak nem szabályozza újra ez a folyamat gyökeresen (a pápa kedves metaforája, a csúcsára állított piramis jegyében) a klerikusi hatalomgyakorlást, amelynek rossz teológiai szemléletből fakadó, ezért úgyszólván logikus perverziója kiemelten felelős a katolikus egyház jelenkori válságáért.

A pápa gyanakvása az éles körvonalú struktúrareformokkal – és általában az ezek mechanizmusait kialakító nyugati demokráciákkal – szemben egyelőre félig és felemás módon kimunkált modellt eredményezett. Ambiciózus felhívása, hogy mindenki, de valóban mindenki (todos, todos) részt vehessen a korunk kihívásaival szembesülő egyház alakításában, azon a jóhiszemű elképzelésen alapult, hogy a hierarchia és az egyszerű hívők közös spirituális útja elvezet majd a hatalomgyakorló klérus önkorlátozásához, szolgálattudatának elmélyüléséhez, és ezzel összhangban harmonikus együttműködéséhez a küldetéstudatos hívőkkel. Ezzel szemben már a római szinódusi üléseken erélyesen szóhoz jutott a döntéseknek nemcsak az előkészítésében, hanem a meghozatalában való laikus részvétel kérdése, és az a – voltaképp korábban is nyilvánvaló – felismerés, hogy a teljhatalmukba feledkező vezetők megtérését vizionáló ferenci idealizmus ugyanúgy nem helyettesítheti az elszámoltathatóság jogi kereteinek kidolgozását, ahogy a hierarchikus pozíció önmagában nem garantál semmiféle többlettudást, hozzáértést vagy vezetői kompetenciát.

A kerek tárgyalóasztaloknál felmerülő valódi kérdések keveset árulnak el arról, hogy milyen reformdinamikák érvényesülhetnek majd – ha lesz rá példa egyáltalán – a sok helyütt erősen polarizált katolikus világegyházban. Annyi bizonyos, hogy a lenyűgöző látvány, az intézmény hatásos önreprezentációja a történelem során sohasem csupán felmutatta, hanem mindig el is rejtette a valóságot. A mindenki bevonását szorgalmazó program megvalósulásának minimális követelménye a vélemények sokféleségének megjelenítése, az alternatívák felmutatása és az álláspontok bátor ütköztetése egy olyan vitakultúrának megfelelően, amelyet egyelőre inkább hárítani, mintsem meghonosítani igyekszik a hierarchikus rend és a demokratikus döntéshozatal egyeztetésével nem igazán fáradozó római egyházvezetés. Ennek híján számos helyen, így Magyarországon is, inkább a konzervatív egyházi fősodor immunizációs stratégiáját, az érinthetetlen hierarchikus viszonyok és az ezekhez fűződő laikus érdekeltségek rögzítését szolgálja Ferenc pápa művének éltetése és a szinodális eszme hangoztatása. Az előbbi őszinteségéhez többnyire nem férhet kétség, az utóbbi hatékonyságához annál inkább, hiszen a püspökök zömének akarata ugyanúgy hiányzik mögüle, mint a fogyatkozó népegyház gyengülő struktúráinak támasza. Kevesen akarnak sokat tenni a megroppant hitelességű katolikus egyházért.

Tagadhatatlan azonban, hogy Ferenc pápa hatalmas energiával indította el a XX. század közepén elkezdődött, majd megrekedt katolikus megújulás új hullámát. Legfontosabb öröksége a korábban elnémított közös kérdések kinyitása és megbeszélhetővé tétele. Önállóan gondolkodó egyházi értelmiségieknek az ő pápasága idején nem kellett tartaniuk attól, hogy könyveiket betiltják, munkahelyüket elveszik, és tévtanítókká nyilvánítják őket. Az egyházi reform súlypontját áthelyezte a liberalizációról az antikapitalista szegénységpárti szolidaritás imperatívuszára, Nyugatról a globális Délre. Ez korántsem egyértelmű fejlemény, az egyház mentsvárának tekintett déli katolicizmus erőforrásai feltehetőleg nem pótolhatják sem a nyugati progresszió teológiai felkészültségét, sem megvívott küzdelmét a demokrácia elfogadásáért és támogatásáért. Erre az eljövendő évtizedekben nagyobb szüksége lesz a világnak, mint valaha.

Evangéliumi humanizmusának tanúbizonysága azonban a XXI. századi katolicizmus meghatározó eseménye. Első megjelenésére és megszólalására nem csupán utolsó áldása rímel, hanem az a kép is, amelyen pár nappal halála előtt civilben látható, egy takaróval beterítve, a Szent Péter-bazilikában. Tolószékében két ott dolgozó restaurátornőt látogat meg, egyikük kezét megszorítja. Végleg elfáradt, tiszta tudatú öregember.