Élet és Irodalom,

LXVIII. évfolyam, 40. szám, 2024. október 4.

MÁRTONFFY MARCELL

(1932–2024)

Lehet-e összetettnek nevezni azt a személyiségszerkezetet, amelyben egymást erősíti és katalizálja többféle én? Teológusként Jelenits István kedvelte és meg is oldotta az ilyen feladványokat: különbözők összehangolását, paradoxonok feloldását, dimenziók egyesítését. Első esszékötetében a Biblia és az irodalom viszonyáról mondja a rá jellemző, plasztikus és ihletett stílusban: „A Könyv maga kívánkozik a többi könyv közé, testvérként, egyszerűen, szinte rangrejtve, ahogyan a Szó maga lépett az emberek sorába”. Ugyanitt azután szent és profán, hit és hitetlenség, vallás és kultúra, sugallat és fáradságos alkotómunka összetartozása is szóba kerül. Az Írás olvasója – ez vallomás is – egyedül e közös platformon lehet hűséges „a Szóhoz s az emberek dialógusához, a Könyvhöz és a könyvekhez” (Betű és lélek, 1978). Pár évvel később ő gondozza Pilinszky János posztumusz cikkgyűjteményét (Szög és olaj, 1982), amelynek szövegei éppúgy hatottak irodalom- és nyelvszemléletére, mint hívő látásmódjára. Egyszerre volt Pilinszky tanítványa, lelki vezetője és műveinek értelmezője. Egyházi és irodalmi egzisztenciájának hosszú időívén hetven évet fog át szerzetessége, hatvanötöt papi szolgálata, ötvenötöt az oktatás, amelyet magyar és hittan szakosként kezdett el rendje, a piaristák kecskeméti gimnáziumában. 2015-ben lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professor emeritusa. Mindig vállalta, amire alkalmas volt, sok mindenre volt alkalmas, és minden megbízását magas színvonalon teljesítette: mint középiskolai és mint egyetemi tanár, mint bibliatudós és igehirdető, mint lelkigyakorlat-vezető és – épp a rendszerváltás idején – mint rendi elöljáró; mint filológus és legfőképpen mint pedagógus. Mint a Jelenits. Sokszor nevezték így, névelővel, amikor a katolikus egyházban a megfelelő embert keresték valamely igényes feladatra vallás és kultúra határvidékén, és biztosra akartak menni.

Tartása, kézmozdulatainak rajzolata, arcéle, szemüvege, szemvillanása vagy hanghordozása önmagában csak anekdoták forrása volna. Legendássá roppant tehetsége és tudása, önzetlensége és alázata, nyíltszívűsége és bölcsessége tette. A tanítás folytonosságában élt. A tudós pap már csak nyomaiban létező kulturális mintájának utolsó képviselői közé tartozott, akinek tanító beszéde a szüntelen, de nem moralizáló nevelés médiuma volt. Tüzetes figyelmével, a gondolat és a mondatfűzés pontosságával nevelt, ez szintén ritka érték és hitelesség-kritérium. Nem mintha nélkülözte volna a modorosságot, de metaszinten gyakorolta, mint akinek védjegye, hogy saját gesztusait finoman karikírozza. A valódi autoritást megillető tisztelet és szeretet övezte, és akitől elvárják, amint tőle elvárták, hogy mindig igaza legyen, óhatatlanul tévedhet is közben. Egyfelől, a katolikus iskolarendszer újjászervezésének egyik fő aktoraként, az egyházi intézmény alapvető politikai opcióiban is osztozott, és soha nem vonta kérdőre az ezeket megalapozó egyházmodellt. Másfelől, a tág horizontú katolikus humanizmus kiemelkedő képviselőjeként, természetes módon fogadott be és fogadtatott el klasszikusokat és moderneket, de az újabbak felé fordulva Esterházynál megtorpant. Pedig A szív segédigéin vízjelként tűnik át kontúrja, és tanári-nevelői inspirációjára feltétlen ragaszkodással felel az Esterházy-életmű egésze.

Történt, hogy a négyéves Esterházy Marcell lazán kötött kisnadrágjában beleült a szoba közepén elhelyezett cseréptálba, amelyben a jelenlévők által elfogyasztott amerikai mogyoró héja gyűlt össze. Amikor a mogyoróhéj, értelemszerűen, szétszórodott a padlón, a szemlélőnek nem maradt kétsége: aki a csemegét hozta, már a papírzacskó átadásakor tisztában lehetett a végkifejlettel. „A régebbi gyerekeim azt hitték, hogy ő bohóc, mert egyszer labdákat dobált” (Esterházy Péter: Jelkó–napló), de a bűvészkedés sem állt távol tőle. S történt, hogy diákjai élén Túra Csepellel vágott neki az Appennineknek, hatszor – egy ízben, amint Umbria magaslati és a fáradtság mélypontján kiderült, beragadt tengelyű Túra Csepellel. Rácsodálkozott a jelenségre és tekert tovább Róma felé. Amint egész életében, a zarándokúton is egyfolytában szolgált és gondoskodott: beszerzésekkel, főzésekkel, szétosztásokkal, megállókkal évezredek óta csorgó ivókutaknál, halk szavú elmélkedésekkel, sebkötözésekkel, mazsolaosztással emelkedők közepén, Róma szakszerű megmutatásával, olykor nehézfiúk és súlyos pedagógiai terhek szívós viselésével is, mint akinek nincs más dolga. Akkor nem is volt. Az emlékek sorának se vége, se hossza. Mindenki egyedüli példány – így tudta, hitte és tanította. Ő Jelenits tanár úrként marad fájdalmasan pótolhatatlan. Nyugodjék békében.