Magyar Narancs, 2022/27. szám, 2022. július 6.

MÁRTONFFY MARCELL

Az értékközösség buktatóiról

Pápasága történetének alighanem legsúlyosabb időszakában, az ukrajnai orosz agresszió kezdete óta Ferenc pápa több olyan kijelentést tett, amely tisztelőiben aggodalmat és bizonytalanságot keltett, sokukat pedig meghökkentette vagy felháborította. Ráadásul elszólásai mellett a – mindig kétértékű – diplomáciai óvatosság megnyilvánulásai is felvetik a kérdést: képes-e vajon teljesíteni legfőbb ígéretét.

Az ígéret gesztusnyelven, de számtalan esetben (például a menekültválsággal összefüggésben) kimondva is úgy szólt, hogy Ferenc határozottan fogja egyházát a keresztény örömhír egyszerű, egyenes és testvéri tanúsítása felé terelni, s hogy következetesen ellene mond a katolicizmus zavaros és elidegenítő politikai kötődéseinek.

Ezért is keltett csalódást 2022 húsvétján, amikor két hónappal a háború kezdete után, húsvéti békeüzenetében az ukrajnai pusztításról szólva elhallgatta a felelősség kérdését. Hasonlóan homályos és némiképp anakronisztikus kezdeményezése volt Ukrajna és Oroszország együttes felajánlása Szűz Mária szeplőtelen szívének március 25-én. Ez az ima az 1917-es év ideológiailag terhelt népegyházi eseményére, a szovjet forradalom előestéjén történt csodás jelenésre utal vissza: a portugáliai Fátima közelében Szűz Mária „titkokat” közölt gyermekekkel. Ezek egyike szerint imádkozni kell Oroszországért, hogy megtérjen és tévtanait ne terjessze el a világban. Oroszország ugyan jelenleg keresztény birodalomként értelmezi magát, de bármit tartalmaz is ez a megjelölés, a száz évvel korábbi ateizmusellenes ima „átkeretezése” éppoly indokolatlan, mint amilyen igazságtalan a tettes és az áldozat, a támadó és a megtámadott ország összevegyítése világos beszéd helyett. Igaz, a háborút az oroszok is megszenvedik, de szenvedésük nem hasonlítható ahhoz, amit Ukrajna népe él át az orosz katonai pusztítás idején.

„Putyin ministránsa”

A Ferenc iránti rokonszenv tartalékait vélhetően nem emésztik fel a félreérthető megnyilatkozások és elhallgatások. Érvek szólnak amellett, hogy a Róma és Moszkva közötti egyházi kapcsolat fenntartása előbbre visz, mint a nyílt konfrontáció. Ferenc szimbolikus jelentőségű előzékenységgel kereste fel közvetlenül a támadás megindulása után az orosz nagykövetet, többször megemlékezett az ukrán nép szenvedéséről, egyre határozottabban beszél „értelmetlen öldöklésről”, és Kirill moszkvai pátriárka ámokfutását, az agresszió vallási megalapozására is utalva, „szentségtörésnek” minősíti; egyúttal le is mondta a pátriárkával júliusra tervezett jeruzsálemi találkozót. Egy március eleji videóbeszélgetésükben Kirill húszperces propagandaszövegére válaszolva megjegyezte: „Ebből én semmit sem értek, testvérem. Nem az állam klerikusai vagyunk, nem szabad a politika nyelvét beszélnünk, Jézus nyelvét kell beszélnünk.” S merészen „Putyin ministránsának” titulálta a pátriárkát.

A maguk módján ezek is történelmi szavak: keresztény vallási vezetők között a beszólás ilyen formája példátlannak mondható. Az is megfontolandó, hogy a pápának óvnia kell oroszországi katolikus híveit a hatalom bosszújától – ugyanakkor érdemes figyelembe venni Ferenc erejének fogyatkozását, testi fájdalmait, valamint megnyilatkozásainak különféle hírforrásokra, tanácsadókra és az esetlegességeket nem nélkülöző egyházi kommunikációs rutinra utaltságát. Számításba kell venni továbbá, hogy az argentin egyházfő tájékozódásában Európa talán kevésbé játszik hangsúlyos szerepet, ezért közelítésmódja eltérő.

Csakhogy épp az aránylag könnyen védhető kijelentések fényében mutatkoznak indokolatlan határátlépésnek Ferenc észrevételei a háború okáról. Május 19-én, a jezsuiták európai kulturális folyóiratainak adott közös interjújában – nyilván kritikusan célozva Kirill pátriárka nem új keletű, de változatlanul hajmeresztő állítására, amely szerint a szent Oroszország a „hagyományos” értékekben megtestesülő Jó védelmezőjeként metafizikai harcot vív a vallás és a társadalom alapjait lerombolni kész nyugati Gonosz ellen – leszögezte: nemcsak „a jó Piroska és a gonosz farkas sémája szerinti” szembenállásról nincs szó, hanem bármiféle jól körvonalazható kettősséget is hiba volna feltételezni. Ferenc egy meg nem nevezett, ám állítólag „nagyon bölcs” politikus véleményével összhangban már „az Oroszország kapuja előtt ugató NATO-t” okolva, ha nem is az orosz támadás jóváhagyására, de „a komplex gyökerek és érdekek” meggondolásának szükségességére futtatja ki mondanivalóját.

A névtelen forrásra támaszkodó spekulációnak, amely megismétel egy valamivel korábbi nyilatkozatot (Corriere della Sera, 2022. május 3.), nem az a gyenge pontja, hogy elítéli a fegyverkezési versenyt – ellenkezőleg, ezt bátran diktálhatja vallási alapmeggyőződés, a béke abszolútumának felelős képviselete. Magánemberként azt is gondolhatja a pápa, hogy a NATO a tűzzel játszik. Annyira azonban egy kalandosan rögtönzésre hajló egyházfő sem lehet magánember, hogy az igazságos háború vagy hadiipari érdekek általános etikai kérdésétől eltávolodva ingatag, ráadásul óhatatlanul az agresszor kezére játszó politikai véleményt alkosson, miközben nem ejt szót sem egy független és szabad ország önrendelkezési jogának durva megsértéséről, sem a nemzetközi szerződések érvényéről, sem Ukrajna évek óta tartó fenyegetettségéről.

Ferenc elismeri a háború jogtalanságát, elítéli az orosz erőszakot, és méltányolja az ukrán nép hősiességét. A melléfogása mögött tetten érhető rejtett – és talán a beszélő által sem érzékelt – motívum tehát nem az együttérzés hiánya. A pápának köztudottan szívügye, kereszténységének egyik alapköve a szolidaritás a szegényekkel és a jogfosztottakkal. Egyúttal azonban, bizonyos fokú önellentmondás árán, a saját jogainak és intézményeinek nemzetközi jogi biztosítékait megkövetelő katolikus egyház mások jogai, szabadsága és önrendelkezése iránti mérsékelt érzékenységének kollektív mintája is szóhoz jut eszmefuttatásában. Így akaratlanul is azoknak a feltételezését igazolja, akik szerint az ő számos tekintetben ígéretes és nagylelkű pontifikátusától sem várható az egyház és az emberi jogok ambivalens viszonyának határozott átrajzolása.

Dialógus – de milyen áron?

Holott a keresztény hit jelenkori tanúsítása szempontjából messze nem magától értetődő, hogy a keleti egyházakkal folytatott dogmatikai párbeszéd, ezen belül pedig az orosz ortodoxiával ápolt vagy ápolandó ökumenikus testvériség fontosabb volna az igazságosságnál, az önrendelkezésnél, a demokratikus döntéshozatalnál, az állami szuverenitásnál és az egyén méltóságából fakadó szabadságjogoknál. Utóbbiak kétségkívül a bibliai Isten–ember-kapcsolat lényegi mozzanatára, teremtő és teremtmény kölcsönösséget létrehívó szabadságra vezethetők vissza. A Ferenc pápa személyében szimbolikusan összegződő nyugati vallási örökség lényeges eleme, egyben a szabadság egyik legfontosabb következménye az egyének és közösségek értelmező viszonya ahhoz, amit igazságként ismernek fel. Nem a változatlanság tehát, hanem a történelem alakulását szüntelenül mérlegelő teológiai gondolkodás és hívő praxis szövetsége a kritikai észjárással. A hagyomány és a szabadság, a fejlődés és a nézőpontok sokfélesége közötti dinamikus viszony az orosz ortodox hierarchia államegyházi ideológiája szerint lehet ugyan kiátkozásért kiáltó métely, de az ó- és az újszövetségben gyökerező kereszténység gondolkodástörténetének egyik vezérfonala. Már csak ezért sem viszonylagosíthatja a katolikus egyházfő – egy kínos tévesztés erejéig sem – azt a különbséget, amely egy megtámadott független állam és a kereszténység fogalmával visszaélő birodalmi erőszak között áll fenn.

Közvetlenül Ferenc Corriere-beli nyilatkozatát követően, május 5-én néhány ismert nyugat-európai és észak-amerikai katolikus szakértő aláírásával az Il Regno című olasz egyházi magazin blogján elemzés jelent meg arról, hogy hogyan manipulálja az orosz egyházi és politikai miliő a pápa jó szándékú, békeközvetítésre törekvő nyilatkozatait. (Magyarul lásd: Mérleg Online, 2022. június 1.) Kirill háborús uszítása lehangoló, egyben beláthatatlan következményekkel járó történelmi fejlemény. Ha egy 180 milliós, évezredes múltú nagyegyház vezetőjének eklektikus vallási-politikai hitvallása nem teljesíti a keresztény minimumot, akkor sem egyházának történelmi aurája, sem az ortodox hagyományfelfogás dogmatikai stabilitása nem elégséges alap a dialógushoz. Az állásfoglalás szerzői szerint a valódi ökumenikus párbeszédnek elengedhetetlen feltétele, hogy Kirill befejezze tévelygését, és „jelét adja megtérésének”. Erről azonban szó sincs – a római pápa intelmei leperegtek róla, és biztatássá értelmeződtek át. „Az Orosz Ortodox Egyház stratégiai tudatossággal manipulálja a Vatikán állásfoglalásait és cselekvését. Azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy az ukrajnai háború kérdésében Ferenc Kirill pátriárka oldalán áll” – vonják le a következtetést a szerzők.

De valóban csupán békítő igyekezet és konok tévtanítás ütközéséről van szó? A peresztrojka utáni orosz politikai vallásosság kutatói – köztük az ortodox egyház és az atomfegyvereket kezelő katonai egységek közeledését bemutató könyv szerzője – évek óta figyelmeztetnek rá, hogy a nacionalizmussal keveredő szelektív „keresztény értékrend” állami ideológiává történő előlépése karrierlehetőségeket kínál, és az egykori kommunista párttagság „keresztény-nemzeti” megfelelőjét hívja létre vallásgyakorló hívők körében. (Lásd: Dmitry Adamsky: Nuclear Orthodoxy, Stanford University Press, 2019) Mivel a rendszerhűségre építő államkeresztény káderpolitika a kelet-európai katolicizmus mindennapjait is átjárja, Rómának önmagára nézve is érdemes levonnia az orosz pravoszlávia látványos hagyománytorzulásának tanulságait. Az idézett katolikus állásfoglalás ezt szem előtt tartva mutat rá arra, hogy a római egyházi hierarchia konzervatív tényezői a 2010-es évek közepe óta amerikai protestáns fundamentalistákkal és orosz ortodoxokkal együtt álmodnak a keresztény erők „szent szövetségéről”.

Elengedhetetlen a katolikus modernizáció

Ferenc pápa gyengíteni igyekezett ezt a pszeudovallási irányzatot, amelyet a La Civiltà Cattolica című folyóirat jezsuita főszerkesztője, Antonio Spadaro a „gyűlölet ökumenéjének” nevezett, és amelynek egyházi és politikai szövetségi rendszere „kizárólag a homoszexualitás, az azonos neműek közti házasság, a feminizmus és a szekularizáció elutasításán” alapul. „Úgy alakította át a Vatikán néhány központi intézményét, hogy erőteljesen csökkenjen bennük a konzervatív kultúrharcosok befolyása”, fáradozása azonban legfeljebb részleges sikerrel járt. Kirill pátriárka környezete ezért bátran építhet nemcsak a manipuláció hatékonyságára, hanem arra a kitüntetett vonzalomra is, amelyet egyháza iránt tanúsítanak a restaurációt szorgalmazó vatikáni körök. Az ukrajnai háború idején azonban különös élességgel válik láthatóvá, mennyire porladó az ilyen rokonszenv alapzata. A közös horizontot képező tanbeli alapelvek mellett mindkét egyházban kényelmesen megfér a szent hatalommal való visszaélés gyakorlata.

Ez a felismerés az ortodoxiával való dogmatikai egyeztetésről az „ortopraxis” (a helyes gyakorlat) kérdésére, azaz a hitigazságokról a hiteles cselekvésre és a minden jóakaratú emberrel való közösség keresésre helyezhetné át az ökumenikus párbeszéd fő hangsúlyát. Az igazság eltökélt hangoztatása kiüresedésre hajló beszéd, az igazlelkűséghez nincs sok köze. A reduktív politikai keresztény értékrend élharcosai, ha őszinték magukhoz, bizonyára pontosan tudják, hogy hitvallásuk hitelessége nem a keresztény családról hangoztatott szlogenek vagy a szexuális önrendelkezést ostorozó kampányszólamok ismétlésén múlik, hanem azon, hogy mennyire sikerül – akár saját gyermekeik vonatkozásában is – követniük a személyválogatást nem ismerő szeretet tanítómesterét.

Kirill háborút legitimáló „ortodox” igehirdetésétől fokozatilag távol áll, de végső teológiai alapjait tekintve lényegében nem különbözik az (eleve romlott) emberi szabadsággal és általában a felvilágosult modernitással szembeni gyanakvás katolikus tendenciája, amely – egyebek közt a visszavonult XVI. Benedek pápa tanításában – kötelezőnek nyilvánítja a jogrend vallási alapjait, és kimondva-kimondatlanul kétségbe vonja a szabadelvű demokráciák pluralizmusának létjogosultságát. Ezzel szemben az utóbbi hónapok tapasztalatai azt a sejtést erősítik meg, hogy a II. vatikáni zsinat kezdeményezte katolikus modernizáció nem választható lehetőség volt, nem visszafordítható folyamat és nem elsikkasztható igény, hanem valóban az „idők jelei” kikövetelte válasz. A nyolcvanhatodik életévében járó Ferenc pápa nap mint nap egy olyan intézmény terhét veszi magára, amely kénytelen egyre nyíltabban szembenézni az evangélium és a demokratikus szabadságjogok összeegyeztetésének kihívásával.