Elfelejtjük Amerikát

Ahányszor elmesélek egy történetet, annyiszor változik. Néha csak egy árnyalatnyit. Ahogy emlékszem éppen. Mert folyton módosul a múlt is, nemcsak a jövő. Megírni is másképpen írom meg ugyanazt versben vagy prózában. Évekkel ezelőtt vagy ma. De talán holnap is meg fogom írni ismét, ha úgy érzem, változott valami. Nincsenek befejezett történetek, ezt tudták a hajdani krónikások, és tudják a maiak is. Csak úgy érdemes élni és írni, ha képesek vagyunk hozzátenni valamit a múlthoz, vagy ellenkezőleg, elvenni belőle. Van egy közismert francia kifejezés, a déjà vu. Már láttuk. Már átéltük. Már voltunk itt.

Nem szeretem ezt az érzést. Csak a halálról lehet ilyent mondani. Hogy már voltunk itt akkor, amikor még nem voltunk sehol. Míg kicsi volt a kisebbik fiam, minden este mesét mondtam neki. Ugyanazt a mesét. A kismalac és a farkasok. Ugyanúgy, de mégis másképpen. Soha meg nem unta. Én sem. Mindig volt valahol egy-két szónyi különbség. Sötétebb volt a sötétség? Világosabb volt a világosság? Valószínűleg. Le lehet élni egy egész életet is így. Ébredés, fogmosás, mosakodás, öltözködés, reggeli. És így tovább. De úgysem egyforma semmi.

Most Péterről és Ilonkáról akarok mesélni. Vagy Ilonkáról és Péterről. Ismét, de másképpen. Nem Jancsi és Juliska. Nem testvérek, hanem férj és feleség. De ugyanúgy keresték az utat a rengetegben. Mármint Amerikában. Csak akkor még jó tündér volt ez az Amerika, nem gonosz boszorkány. Bár ez sem biztos. Változik a múlt. Itt van például Kolumbusz, akit köztudottan alig vártak a bennszülöttek. Ott álltak a parton, amikor kikötött a Santa Maria. „– Maga-e Kolumbusz Kristóf? – Én volnék. – Akkor jó. – Hát miért? – Mert fel vagyunk fedezve.” Vidám kis történet. De ebből is mi lett? Az utókor elnevezte a drogbárók országát Kolumbuszról, az egész csodálatos földrészt pedig Amerigo Vespucciról. Erre mondtam, hogy a múlt úgyis más lesz, mint ahogy gondoljuk.

Hát tessék fenntartásokkal kezelni, amit Ilonkáról és Péterről mondok. Emlékeim mai állása szerint ez igaz. Annyira, amennyire. Mint az emlékezetpolitika. Akárcsak Trianon. A tegnap még szörnyűség. Ma pedig azt hallom, hogy bátor magyar lemondás. Lemondtunk az ország kétharmadáról, csak legyen békesség. Ezzel nyugtatott a minap egy illetékes ifjú. Inkább most mondanátok le, barátaim, a kétharmadról! Szóval Ilona egészségügyi asszisztens volt, a férje orvos, és történetüknek bizony köze van Trianonhoz. Mint mindennek, ami Erdélyben zajlik. Legalábbis úgy gondolják a politikusok. A volt politikusok is. Például én. Marosvásárhelyiek voltak, és Ilonka Csíkszeredában kapott állást, ami Trianon óta nagy szerencse, mert a román állam bizony előszeretettel küldte a fiatal magyar értelmiségieket a Kárpátokon túlra, és onnan meg hozták Erdélybe a frissen végzetteket. Keveredjenek ezek a fiúk és lányok! Hát ehhez képest Csíkszereda még elviselhető lett volna. Csakhogy Péternek nem volt ugyanilyen szerencséje, ő Moldvában kezdte a pályáját. Bírták, amíg bírhatták a távházasságot. Volt már egy kisfiuk és kislányuk is, amikor úgy döntöttek, elmennek Amerikába. Róluk szóló mesém mai változatában ezt röviden adom elő, de hosszú történet volt, amíg eljutottak a nem Kolumbuszról elnevezett tündérországba. Sok családi emlékem van nekem is Amerikáról, a nagyszüleimtől kezdve mindig volt ott néhány delegátusunk, nagy-nagybácsik, nagy-nagynénik. Most éppen az öcsém figyeli New Yorkban, hogy merre megy a Kolumbusz-tagadó kontinens északi része. De ott van New Orleansban Anna nővére, vagyis a sógornőm is. Rajta tartjuk a szemünket Északon és Délen. Én magam viszont Ilonka jóvoltából jutottam el először Amerikába 1991-ben. Az volt a tévképzete ugyanis, hogy tartozik nekünk. Tehát Erdélynek. Holott csak annyival tartoztak ők is Péterrel együtt az övéiknek, mint Jancsi és Juliska azoknak, akik magukra hagyták őket az erdőben egy darab kenyérrel. Azt sem azért, hogy legyen morzsa a visszatéréshez. De Ilonka alapítványt hozott létre Transsylvania néven, előbb írókat, majd a rendszerváltás után politikusokat hívott meg amerikai körútra. Íróként hívott meg engem is 1989 előtt, de végül csak politikusként jutottam el hozzájuk Washingtonba a kilencvenes évek elején. A cél ugyanaz volt, beszélni sanyarú sorsunkról egy hosszú körúton Detroittól Los Angelesig, Bostontól Denverig. Néha Ilonkával, de többnyire egyedül utaztam. Tartottam az előadást, miközben a vacsorával egybekötött találkozón, mondjuk San Diegóban, jóízűen ették a töltött káposztát a megvénült ötvenhatos magyarok. Mesélték Ilonkáék, hogy évekbe telt, amíg mindenféle vizsgán átesve állást kaptak az egészségügyben. Ilonka Washingtonban, Péter viszont valahol távolabb. Csak hétvégeken látták egymást. A kislányuk még otthon volt, a fiuk valahol messze egyetemista. Törte a magyart a kislány, nehezen kommunikáltunk. Ilonka és Péter figyelmesen hallgattak engem, csak az volt a furcsa, hogy homlokukon az orrnyereg fölötti két függőleges ránc soha ki nem simult. Mintha állandó feszültségben éltek volna, hogy megértsék, mi történik körülöttük. Biztosan ilyen, amikor felnőttkorban kell megtanulni egy idegen nyelvet, és nap mint nap azon a nyelven jut el hozzád a világ. Néztem Ilonka szép, de férfiasan markáns arcát, és szinte láttam, hogyan küzd egymással a két nyelv, a magyar és az angol akkor is, ha ő mond valamit, meg akkor is, ha engem hallgat. A filigránabb alkatú Péter vonásai is végig ezt az erőfeszítést tükrözték. Folyékonyan beszélték az angolt, de magyaros kiejtéssel. Nem az ő történetük volt ez tulajdonképpen, hanem a magyar nyelvé. A kislányuknál már eldőlt ez a különös harc. Törte a magyart, de nem zavarta. Ilyen lehetett mindig a történelem. Vitték magukkal a nyelvet a vándorok, aztán valahol elvesztették. Más története van az embernek, más a nyelvnek. Tudom, hiszen egy időben majdnem annyit beszéltem románul, mint magyarul. Ma már megint nem. Mégis tudom, mit jelent nyelvet cserélni. Az anyanyelvem ugyanis székely. Szakasztott olyan, mint a magyar, csak másképp kell ejteni. Zárt és nyílt e hangok nyelve, nem beszélve a nyíltabb a és á hangokról. Bölcsészhallgatóként eldöntöttem, hogy áttérek az egységes magyarra, ami több hónapos gyakorlással sikerült is. Tessék elképzelni, ha az ember így énekelte volna a magyar himnuszt: „Istän áldd mëg a magyart / Jó kädvväl, bőséggäl, / Nyújts fëléjä védő kart, / Ha küzd ällänséggäl.” Persze akkoriban sem így, sem úgy nem énekelhettük, de nem lehetett tudni, mit hoz a jövő. Hozott végül himnuszt eleget, románt, magyart, székelyt, európait. Csak győzzük! Székely anyanyelvemet egyébként nem felejtettem. Időnként bosszantom is vele Annát, aki nem székely, csak magyar. Rám szól mérgesen, hogy a végén úgy maradok. Ami nincs kizárva.

Hazajöttem az amerikai körútról. Néha üzent Ilonka, járt néhányszor Marosvásárhelyen, angol könyvtárat alapított. Talán egyetlenegyszer találkoztunk még. Itteni barátnője mesélte, hogy rákos lett, Pétert pedig lassan hatalmába kerítette az Alzheimer, és elfelejtette tanult nyelvét, az angolt. A gyerekeit sem értette már. Ilonka tudta magáról, hogy gyógyíthatatlan, hát pontosan megtervezett mindent. Ki tudja, talán annak idején is ő álmodta meg Amerikát. Hazahozta Pétert. Vásárolt neki egy lakást, hagyott itt pénzt, fogadott valakit, aki gondját viseli, aztán visszament Amerikába. Ott voltak a gyermekeik, akiket már úgysem értett Péter, csak nézett volna rájuk összeráncolt homlokkal. Úgy lett, ahogy Ilonka előre látta. Ő halt meg hamarabb Amerikában. Azért eljöttek még a gyerekeik Péterhez Marosvásárhelyre, de nem ismerte meg őket. Néha felcsillant a szeme, amikor az ápolónő beadta a gyógyszereit. Sorolta a pirulák nevét magyarul. Aztán végképp elhallgatott. Ilyenek az erdélyi történetek. Talán így történt. Vagy mégsem? Lássuk, hogyan mesélem el következőkor! Mert megható Jancsi és Juliska kálváriája, és a gonosz boszorkány is megbűnhődik, de arról nem nagyon esik szó, hogy miképpen tehették ki őket az erdőbe.