Markó Béla: Nemcsak a jövőhöz kell képzelőerő, hanem a múlthoz is

A haza milyen? kötet sem előzmény nélküli. Többen kaptuk fel a fejünket, akárcsak korábban, a szonettek ideje alatt, a Markó-féle szabadversek újbóli nyitányára. A Bocsáss meg, Ginsberg olyan (g)áttörésnek látszik, amelyet a legutóbbi könyved is megerősít. Te miként látod a saját verstörténeti szekvenciáidat?

Ha az életem szekvenciáiról kérdeztél volna, könnyebben válaszolnék, sőt, valószínűleg hosszan elmélkednék arról, hogy tőlünk függ, miképpen engedjük át magunkat a történelem sodrásának, és lehet-e ellenállni annak, ami körülöttünk történik, Persze általában nemcsak az élettörténeti, hanem a verstörténeti szekvenciákkal is így van ez. Az én verseimben is végigkövethető, ami a huszadik század második felének vagy a huszonegyedik első évtizedeinek magyar költőit foglalkoztatta, kezdve a konvenciók elleni patetikus lázadással, folytatva a zárt formákba való meneküléssel, majd mindezeknek a kísérleteknek az ironikus lebontásával. De akkor és úgy izgalmas egy költő szerintem, ha valami módon le is tér a közös útról, esetleg gyorsítani vagy lassítani tud a kortársakhoz képest. Netán más irányból közelít ugyanahhoz a célhoz. Ilyen értelemben az életemet nem nagyon tudnám másképpen szakaszolni, mint a velem egyívásúak túlnyomó többsége, vagyis a rendszerváltáshoz viszonyítunk szinte mindent. A mi helyi időszámításunk úgy tagolódik, hogy 1989 előtt vagy után. Viszont a verstörténetem csak félig-meddig igazodik az élettörténetemhez. Hiszen az első nagy váltásom akkor volt, amikor valóban letértem a közös útról, és kötetnyi szonettet írtam a nyolcvanas években, ami akkor nálunk Erdélyben, horribile dictu, egészen különös újításnak számított. Tényleg egy diktatúra kellett ahhoz, hogy éppen egy több évszázados konvenció vállalásával próbáljon lázadni valaki az erdélyi költészetben. A régi is lehet új, ha eltér a hivatalos irodalmi irálytól. Ehhez képest 1989 nem hozott igazán újat a verseimben, és néhány esztendő múlva el is hallgattam egy bő évtizedre, mert másfelé kanyarodtam közben. Akármennyire is hihetetlen, tényleg nem írtam több mint tíz évig verset. Aztán amikor ismét nekikezdtem, egy ideig nem voltak radikálisan másak a verseim, mint azelőtt. Az volt számomra a nagy elégtétel, hogy rövid tétovázás után ott folytattam, ahol valamikor abbahagytam. Viszont mégis volt ebben a látszólag zökkenőmentes folytatásban valami zavaró, annak ellenére, hogy főleg az új szonettjeim visszaadták nekem, amit szem elől tévesztettem egy időre, a mindennapok, sőt, a magánélet pátoszát, és a közéletben óhatatlanul lebutult, lebutított nyelv is újra kiszínesedett számomra. De zavart engem, és most eufemisztikusan fogalmazok, mert enyhe zavarnál több volt ez, hogy mintha a folytonosságért feláldoztam volna valamit, mert versíráskor már-már kiiktattam a saját múltamból azokat az éveket, amikor nem verset írtam, hanem politikával foglalkoztam. Mintha a visszatéréshez le kellett volna tagadnom magam előtt is azt a korszakot, amely számomra ugyancsak érték volt, de csak így tudhattam az egykor elszakított szálakat összevarrni. Különös tapasztalat, nem hiszem, hogy rajtam kívül sokan ismerik ezt az érzést. Amikor rájöttem, hogy úgy szemlélhetem mindazt, ami körülöttem van, ahogyan mások nem, és ez nem hátrány, hanem előny, akkor váltottam valóban. Igazad van, ezt a váltást a Bocsáss meg, Ginsberg jelzi, hiszen az a hosszú vers egyszerre kritika és önkritika. A versben megszólaló költő egyidejűleg van bent és kint, egyszerre vállal és eltaszít, azonosul és elkülönül. Egy értelmiségi nemzedék tudathasadásáról is szól ez a vers, azt hiszem, illetve annak a kötetnek sok más darabja is. Később talán másképpen fogom látni, de most nekem is ez a poétikai időszámításom, a Bocsáss meg, Ginsberg című kötetem előtt és után, de a változást már a két előző kötet, a Csatolmány és a Kerítés is jelzi tulajdonképpen. Mint látod, van egy rossz tulajdonságom, nemcsak verset írok, hanem szívesen beszélek a versről, elsősorban a másokéról persze, de ha úgy adódik, kivételesn a magaméról is. Valószínűleg nem véletlenül írok esszét is, hiszen az a reflexió műfaja. József Attila az én generációmnak talán legkedveltebb költője volt, nagyon szeretem ma is, de néhány során sokszor elgondolkoztam, hol így, hol úgy próbáltam értelmezni, mégsem tudom ma sem, miért írta: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” Esszéi, mi több, rigurózus tanulmányai azt bizonyítják, hogy József Attilát nemcsak érdekelte „a költészet maga”, hanem reflektált is bőven korának költészetére. A reflexió engem ma felszabadít. Írok kritikát vagy esszét is a költészetről hébe-hóba, de most nem is erre gondolok, hanem a versen belüli reflexióra. Ma egy lehetséges irány ez számomra, az a bizonyos sajátos látás, amire utaltam az imént, hogy belül is lehetek, kívül is. Hogy mondok valamit, aztán akár megkérdőjelezem a következő mondatban. Ez egyébként az egész posztmodern irodalomra jellemző. Mindig mindennek megvan az előzménye valahol. Azt szokás mondani a versről, hogy egy külön világ, amely magával ragadja az olvasót, és viszi magával. Nem tudom. Ezek az újabb szabadverseim úgy íródnak, hogy közben ki-kilépek belőlük, kívülről is visszatekintek arra, amit addig írtam, reflektálok is rá, és attól fogva az is a vers részévé válik. Valahogy így tudnám megfogalmazni ezt az új szekvenciát, amiről kérdeztél. De ez is csak egy vélemény, még akkor is, ha éppen a költőé.

A szabadvers milyen szerkezetű figyelmet, milyen hallást igényel? Mennyiben más ez az alkotói folyamat, mint a kötött formák között zajló?

Azt hiszem, a vers a szó szoros értelmében sohasem szabad, annak ellenére, hogy aki szabadverset ír, látszólag nem igazodik egy már kitalált formához. De a szabadvers sem formátlan, csak a formát írás közben alakítjuk ki. Ha jobban megggondolom, ez nagyobb felelősség, mint már kipróbált szabályok közt keresni a szabadságot. Ha vannak korlátok, azok határt szabnak az embernek, de biztonságot is adnak. A szabadversben a korlátokat mi magunk állítjuk fel. Ez így szépen hangzik persze, de vissza lehetne kérdezni ismét, hogy mégis mi a forma a szabadversben. Nyilván a szabadvers is rövidebb sorokból áll, mint a próza. Ám hogyha nincs időmértékes vagy hangsúlyos szamárvezető, és rímek sincsenek, akkor mire valók a rövidebb sorok? Nyilván egyfajta gondolatritmus is ez, de nem csak. Nem mellékes, hogy hol vágod el a sort, mert ezzel egyfajta feszültséget teremtesz a mondaton belül, és felhívod a figyelmet egy-egy mondatrészre. Mondatokban írsz, de közben verssorokban is. Nekem ez nagyszerű munka, eldönteni, hogy hol érjen véget a sor vagy a strófa, amikor ehhez nincsen semmilyen előzetes verstani klisé. Ha akarom, menet közben is újragondolhatom a szabályokat, de általában nem teszem, mert amikor írni kezdek, már hallom a ritmustalannak tűnő vers ritmusát. Ez tényleg más, mint szonettet írni. A szonett tizennégy sor, nem több, nem kevesebb, és az első sorok után már látnod kell a végét, hogy ne legyen szükséged még egy sorra, de ne is fejezd be idő előtt. A szabadversnek is van ritmusa, magának a mondatnak is van akkor is, ha nem jambusokban beszél valaki, de ezt a mondatritmust össze kell illesztened a sorok tagolásával, ettől lesz feszes a szöveg. Ha nem így csinálod, bárki úgy érezhetné, hogy más szavakkal is elmondható ugyanez. Márpedig a jó szabadversnél nem érzünk ilyesmit, hanem inkább azt, hogy ezen nem lehet változtatni. Rossz költők a hexameter kedvéért rossz mondatokat írnak, ez sem menthető, de legalább magyarázható. A szabadvers rossz mondataira még magyarázat sincsen. A vers tagolása valamilyen életritmust modellez. Nekiszaladunk, megállunk, visszafordulunk, ismét elindulunk, mindannyian így élünk. Ezt a modellt csak a vers tudja reprodukálni, ezért is jelent sokkal többet a tipográfia a lírában, mint bármilyen más műfajban.

Születésnapi köszöntőmben is vakmerőnek neveztem ezeket a gesztusokat. Hogyan tudnád bemutatni ezeknek a versmondatoknak a sorsát, a költői beavatását? A versek kezdetéről és végéről, ha van ilyen rendje egyáltalán az írásnak, mit tudhatunk?

Igen, a magyar hagyomány a nagyon lendületes, nagyon patetikus kezdés: „Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség”. De ha kérdéssel kezd a költő, akkor is csupa pátosz: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” Balassi persze nagyon régen volt, de folytathatnám Berzsenyivel, Vörösmartyval vagy akár a nyugatosokkal is. Rengeteg ilyen emelkedetten induló remekművünk van, viszont ez az jelenti, hogy a szövegben legfeljebb egy-egy lélegzetvétel erejéig hagyhat alább a pátosz, egyébként ezzel az ünnepélyes szájtartással kell végigvinni a verset. Ma pedig, úgy vélem, a kétely korát éljük. Az elmúlt korok poétái is tele voltak kétellyel, de mindig voltak szakrális eszmék, amelyek kiutat jelentettek, a szabadság, a haza, a szerelem és így tovább. A költészet a magyar közfelfogásban ma is emelkedettséget jelent, amivel tulajdonképpen egyet is értek, ha arról van szó, hogy a mulandó mindennapi történetekben meg kell keresnünk a lét múlhatatlan pátoszát, vagyis újra meg újra el kell rugaszkodnunk az esetlegestől. Csakhogy én éppen ennek az elrugaszkodásnak, a magasság utáni kétségbeesett sóvárgásnak a pontos leírására törekszem. A mindennapitól a szakrálisig, más szóval a profántól a szentig. Egy időben elég sokat kellett szónokolnom, nem költőként, hanem politikusként, és azt tapasztaltam, hogy amikor kiállunk egy sokezres tömeg elé, és szabadon beszélünk, nem a kezdés a legfontosabb, hanem a végét kell tudnunk mindenképpen. Ha ismerjük a befejezést, biztonságban érezzük magunkat, felszabadultabbak leszünk, talán még természetesebbek is. Ezt egyébként, némi iróniával, meg is írtam valahol. Viszont a versek nem úgy születnek, mint a politikai beszédek. Az elejében kell biztosnak lennünk. Nem feltétlenül a legelejében, mert sokszor in medias res szoktam kezdeni. De akkor még én sem tudom a végét, akárcsak az olvasó, együtt keressük az utat, a különbség annyi, hogy én megyek elöl. Fel kell emelkednünk, el kell jutnunk a pátoszig. Vagy nem. Olykor egy kudarc története is lehet a vers. De senki sem letéteményese a teljes igazságnak, nem hiszek a mai váteszekben, csak a folyton kétkedő írástudókban. Ajánlok egy lehetséges befejezést. Ha az olvasó egyetért velem, a kísérlet sikerült.

„Verset írok az emlékekből, / amelyeket meggyűjtöttem eddig, és most felélem őket. […] Keresem a legtalálóbb / képet. Például, hogy vágom magam alatt / a múltat. Ez az átrendezés izgat. Hogy nem / a jövő fogy, hanem a múlt.” Lépesméz című versedből idézek. Úgy tűnik, mintha a könyvnek, mi több, az első kérdésben előhozott verskorszaknak ez volna az ars poétikája. Mennyiben más ez a múltművelés, mint a korábbi időszakaidban volt? Az emlékezet hogyan válik képzelőerővé?

Igazad van, tényleg ars poetica ez is, ha belegondolok. Időről időre újrafogalmazom, hogy mit jelent nekem a vers, írtam már kései ars poeticát, aztán hátrahagyott ars poeticát, és sorolhatnám tovább. Talán azt tenném hozzá ehhez, hogy nemcsak költői módszer az emlékezés, hanem az elmúlás ellenszere is. Vagyis egyfajta túlélési technika. Ezt a technikát többé-kevésbé mindannyian alkalmazzuk. Ahogy fogy az életünk, egyre inkább. Úgy tűnhet, hogy van abban valamilyen didaktikus szándék, amikor valaki az ifjúkori emlékeit idézi, a katonaemlékeit, ahogy mondani szoktuk, és hogy ily módon a tanulságokat akarja átadni az utána jövőknek, szorongva, kapkodva. Lehet, hogy így van, de sokkal fontosabb ennél, hogy valóban a még előttünk levő időt próbáljuk meghosszabbítani. Nem véletlen, mire emlékszünk, és mit felejtünk el. Én például nem írtam soha naplót, mert azt hittem, hogy aminek jelentősége van, az úgyis megmarad az emlékezetünkben. Vannak mindenféle feljegyzéseim, de naplóm nincsen, és az az igazság, hogy 1989 előtt nem is volt tanácsos naplót vezetni. Sok mindenre emlékszem, de rá kell jönnöm, hogy nem arra, amit egy adott pillanatban maradandónak gondoltam. Párbeszédekre szinte egyáltalán nem, kivéve egy-két barátom sehogyan sem felejthető színeváltozását, viszont emlékszem rövid jelenetekre, felvillannak réges-régi gesztusok, és pontosan reprodukálni tudok érzéseket, haragot és szeretetet is. Meggyőződésem, hogy amire máig emlékszünk sok-sok évtizeddel ezelőttről akár, bármennyire is jelentéktelennek tetszik, azért maradt meg, mert valamilyen válaszúton voltunk abban a pillanatban. Temérdek ilyen válaszút van mindannyiunk életében, legtöbbjét nem is tudatosítottuk, és most utólag ezektől az emlékektől elindulva szeretném újraélni ezeket a választási lehetőségeket, szeretnék végigmenni a lehetséges utakon. Önvizsgálat is az ilyesmi, és természetesen érzelmes utazás. Végül is a lírában nem a racionális, hanem az érzelmi érvelés számít elsősorban. Az emlékezet úgy válik képzelőerővé, hogy meghosszabbítom az egykori emlékeket, és metaforáról metaforára, analógiáról analógiára lépkedve jutok el a máig, de az is megtörténhet, hogy mégsem. Számomra a visszatekintés mindenképpen kötelező, és persze a kritika és önkritika is. Nemcsak a jövőhöz kell hát képzelőerő, hanem a múlthoz is. Amikor kritikáról beszélek, nyilván a rendszer kritikájára is gondolok, nem csak magánéleti dilemmáinkra. Ebben a legújabb kötetemben is több versben visszatérek a romániai diktatúra bukásához, az 1989-es rendszerváltáshoz, elsősorban a forradalom napjaihoz. Hasonlít ez ahhoz, hogy némelyik háznak több bejárata is van, és nem mindegy, melyiken lépünk be. Ha máshonnan érkezünk, néha teljesen ismeretlennek tűnik a látvány. A romániai forradalomnak is több bejárata van úgymond, nevezték már például államcsínynek vagy népfelkelésnek is, és mindegyikben van valami igazság, nem beszélve arról, hogy másképpen láthattuk ezt mi, akik a változásban reménykedtünk, szemben a régi rendszer haszonélvezőivel. Szerencsére azok voltak többségben, akik reménykedtek. Ezen belül is voltak, akik így vagy úgy, de cselekedtek, és voltak, akik kivártak.

A haza milyen? az előbbiekkel együtt sokrétegű kötet. Sokféle múlt rezonál a lapjain. Például a gyerekkor régmúltja és a politikusi életed közelebb múltja. Hogyan állt össze tematikus értelemben a könyv, a szerkesztés folyamata?

Nemcsak a versnek van eleje és vége, hanem egy verseskönyvnek is. Úgy kell megszerkeszteni, hogy ebből is valamilyen személyes történet legyen, megállókkal, kitérőkkel, mégis ugyanabba az irányba tartva. Minden kötetemben én rakom sorba a verseket, én tagolom ciklusokra, és elég sokat dolgozom ezen, de szép munka, hasonlít egy kicsit magához a versíráshoz. Meg a sakkozáshoz talán, bár én nem vagyok jó sakkozó. Utána meg szoktam mutatni Annának, a feleségemnek. Persze a kiadónak is vannak javaslatai, és van annyi eszem, hogy el is fogadjam azt, ami jobb, mint az eredeti elképzelésem. Egy ideje a Kalligramnál jelennek meg a könyveim, és Mészáros Sándorral nagyon jól dolgozunk együtt, mindig ráérez a szerkesztés gyenge pontjaira, és néha a kötetcím-javaslatai is jobbak, mint az enyémek. Régebb a Jelenkornál Csordás Gábor is nagy empátiával szerkesztette a könyveimet. De a csíkszeredai Bookartnak is mindig szívesen adtam kéziratot. Mielőtt elkészülnék valamivel, nem szeretek senkivel beszélni róla, nem is beszélek, de ahogy megvan, nagyon is odafigyelek a mások véleményére. Ez a kötet valamilyen fejlődésregény is talán, vagy emlékirat versben elbeszélve. A gyermekkorral kezdődik, a tündérkertként aposztrofált Erdéllyel, aztán az ifjúkori illúziókkal, amelyeknek a hátterében ott van 1968. Majd következik a visszatekintés a forradalomra, amiről már beszéltem, kiábrándulás, ismét remény, a társadalmi cselekvést felváltó alkotómunka dilemmái és saját életünk értelmezése ebből a régi-új perspektívából. Végül pedig kísérlet a szabadság értelmezésére is, beleértve a járvány hatását az emberi viszonyokra, de még a haza- vagy szabadság-felfogásunkra is. Tehát felkészülés, cselekvés, újragondolás, valami ilyesmi a kötet szerkezete elképzelésem szerint, és újdonság számomra, reményem szerint az olvasó számára is, hogy amint te fogalmaztál, „politikai életemet” be tudtam építeni a másik világomba, a versekbe. Egyébként a szekezetre visszatérve, mindig az utóbbi évek verseit veszem be egy könyvbe, de azon belül nem tartom be a kronológiát. Kivéve a szonettkönyveket, azok naplószerűen születtek, keltezem őket a könyveimben is, és ott szigorú időrend van. Más kötetekben legfeljebb az emlékek, érzések, változások időrendje számít, nem a megírásé.

„Kell minden vershez egy ismeretlen. / Én például, mi tagadás, meglehetősen / gyakran használom Istent erre a célra”, írod a Mennyei poétikában. Bizonyos értelemben emlékeztet engem ez a döntés a Pascal-i fogadásra. És persze az Ószövetség rejtőzködő istenére ….

A Pascal-i fogadás leegyszerűsítve ugyanolyan paradoxon, mint József Attila Két hexametere: „Mért ne legyek tisztességes…” stb. Pascal szerint hinnem kellene akkor is, ha nem hiszek, csakhogy ez elég nehéz, mert ha van Isten, úgyis tudni fogja, hogy nem vagyunk őszinték. Ennek ellenére szeretem ezeket a paradoxonokat, ráébresztenek, hogy nap mint nap ellentmondások közt vergődünk. Az állat nem tudja, hogy meg fog halni, az ember igen, de mivel folytonos haláltudattal nem lehet élni, újra meg újra eszébe jut ugyan a halál, aztán mindig meg is feledkezik róla. Az istenhittel az a helyzet, hogy szerintem nincsen százszázalékosan hitetlen ember, és százszázalékosan hívő sincs. Mégis jó ez a Pascalra való hivatkozásod, én ugyanis tényleg szeretnék hinni valami rajtunk kívüli rácóban, csakhogy nem nagyon sikerül. Jézust embernek tartom, akárcsak az unitáriusok, de az ő bibliai története éppen ezért lenyűgöző, benne van a hit és a hitetlenség is, hiszen a keresztfán megrendül egy pillanatra. És benne van a szeretet, amiből sohasem volt elég. Vagy esetleg az Ószövetség rejtőzködő Istene? Inkább ő, hiszen maga a költészet is Isten-értelmezés, tetten akarjuk érni Istent a körülöttünk levő körforgásban, hogy minden meghal, és minden újjászületik. Számomra Isten is egy metafora, mert abban azért hiszek, hogy például az élet ezen a bolygón nem egyszerűen csak egy különös baleset, még akkor sem, ha nem teremtett minket senki. A nagyobbik fiam biológus, elsősorban társas rovarokkal foglalkozik, csodálatos dolgokat tud mesélni nekem róluk. A Biblia pedig egy felülmúlhatatlan, nyilvánvalóan kollektív remekmű. Már az is milyen tanulságos, hogy az Énekek éneke is ott van a Bibliában. Néha meg újraolvasom Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét. Mindent elmond, amit tudnunk kell a hitről.

Ha a már megemlített politikai időszakodra gondolsz, illetve a rendszerváltást követő, határokon túlmutató, magyar évtizedekre, mennyiben érvényes az az olvasat, hogy a versben lehet egyedül egyensúlyt teremteni, megtartani a hazát, az emlékekbe, a közhelyszámba menően idézett, ám eredetiségében kikezdhetetlen Radnóti-féle perspektívába menekíteni az otthont? És nem volt-e mindig így? Nem az elveszett illúziók nyomában járunk-e, amikor a veszteséglistánkat silabizáljuk?

De igen. Pontosan az elveszett illúziókról van szó. Szebb volt az álom, mint a valóság, és ez elkerülhetetlenül kiábrándulásba, sőt, depresszióba taszított sokakat, akikkel annak idején együtt indultunk útnak. 1968 után nem sokkal már megtanulhattuk volna, hogy csak óvatosan kell reménykedni, de akkor még nagyon fiatalok voltunk. Majd 1989 után sokáig úgy tűnt, hogy felépíthető itt körülöttünk egy másfajta haza. Fel is épült ebből valamennyi, hiszen zűrzavaros állapotában is ezerszer többet ér ez a felemás demokrácia Románában, mint amit azelőtt megéltünk egy nacionálkommunista rendszerben. Nemhogy nem bánom, de utólag is örülök, hogy részese lehettem ennek az építkezésnek, és csak azt sajnálom, hogy ilyen romlandóra sikerült az egész. De ma már azt is tudom, hogy bármit épít az ember, az le is rombolható. Magyarország sem olyan lett a valóságban, mint amilyennek álmodtuk, és ahogy telik az idő egyre kevésbé hasonlít arra az egykori álomra. Godolj bele, mi annyira el voltunk zárva, hogy én legelőször huszonhét éves koromban jártam Magyarországon. Azelőtt és még azután is sokáig egy álombeli ország után sóvárogtam, Csokonai Debrecenje, Krúdy Gyula Nyírsége, Molnár Ferenc grundja, Kosztolányi Dezső Üllői útja volt nekem Magyarország. Ezt az álmot természetesen nem teljesíthette be a legdemokratikusabb Magyarország sem, az illúziók előbb-utóbb szertefoszlanak. Viszont az sem volt törvényszerű, ami most van, az ordas intolerancia. Elkeserítő, ahogy a magyar glóbusz megpróbál külön keringeni a nap körül, miközben lassan-lassan az egész földgolyó bajba kerül, ha nem értjük meg egymást. De mondom, a kérdésedben benne volt a válasz is, a költő, sőt, általában az értelmiségi dolga az is, hogy illúziói legyenek.

Mit látsz magad előtt, pontosabban: a következő könyvek ezt a sodort erősítik, amiről beszéltünk? A szavaiddal kérdezlek: mennyi múlt van még alattad, amit át kell vigyél az innenből az odába?

Bevallom, sok mindent csináltam eddig kötelességérzetből vagy felelősségtudatból, hogy ilyen nyögvenyelős kifejezéseket használjak. Ma sem csinálnám másképpen. De verset írni egyszerűen csak szeretek. Két-három hete nem írtam egy sornyi verset sem, mert mással voltam elfoglalva, és már hiányzik. Ezt a mostani, félig történetmesélő, félig reflexív szabadverset igazi örömmel művelem, persze frusztráló is, ha éppen nem megy. Mert ez is előfordul természetesen. És apropó kötelesség, az nagyon jó, hogy versben fel tudom idézni az emlékeket, viszont sok még a ki nem mondott múlt, főleg a közelmúlt, amit tényleg memoárban kellene megírni, Keresem annak is a formáját. Olvasom a visszaemlékezéseket, és látom, a múlt legalább olyan képlékeny, mint a jövő, több változata is van. Halogatom egy ideje, de előbb-utóbb el kell majd mondanom a magam változatát.

Jánossy Lajos