Litera, 2021. szeptember 21.
MARKÓ BÉLA
Amióta járvány van, minden bizonnyal nemcsak másképpen élünk, hanem másképpen is írunk, sőt, olvasni sem ugyanúgy olvasunk. Legalábbis azt tapasztalom, hogy egyszerre csak sokkal jobban érdekel a memoár például, mint a fikció az irodalomban is. Valami különös mohósággal próbálom bepótolni, amit a való életben elmulasztottam, de mások könyveiből talán megtudhatom. Meg aztán egy idő után a mások emlékei is a mieink lehetnek, legalább olyan értelemben, hogy felfénylik tőlük az is, amit már-már elfelejtettünk, mert olyan régen volt, vagy mert nem tartottuk a maga idején megörökítésre érdemesnek, és egyszerre csak kiderül, hogy mégis az. Itt állnak az asztalomon vagy kéznyújtásnyira a polcomon a mostanában olvasott dokumentumregények, beszélgetőkönyvek, emlékiratok, Várady Tibor, Báthori Csaba, Füzi László könyvei, utólag is belelapozok időnként hol egyikbe, hol másikba. Báthori Csaba és Füzi László arról a korról beszél, amely az én életem is volt, egy másik országban és mégis nagyon közel. Várady Tibor egy régebbi bácskai világot idéz alulnézetből, de lépten-nyomon felismerem ugyanazt a kiszolgáltatottságot, ahogyan az én családom is viselte, elviselte egykor az égzengést.
Meg aztán van itt a kezem ügyében egy könyv, amelyet nem lehet, nem szabad besorolni sehova, a Máramarosszigetről deportált, Auschwitzot túlélő, Svédországban letelepedett Hédi Fried öregkori visszaemlékezése, Egy élet szilánkjai. Egyetlen passzusa zakatol azóta is a fejemben, mert többet mond az embertelenségről, mint bármi más: a napi szenvedés után, lefekvés előtt Arany János Fiamnak című versét idézi imaként az ifjú lány minden este: „Hála Isten! este van megin’. / Mával is fogyott a földi kín.” Sok-sok évtized múltán is emlékszik egy öregasszony annak a nemzetnek az irodalmára, amely hajdan ki akarta taszítani magából. Ki bocsátja meg és kinek ezt a szörnyűséget?
Karanténban sok a kérdés, kevés a felelet, többnyire önmagunkkal folytatunk párbeszédet, de az igazi kérdezz-felelek nem pótolható, hiszen az emberi kapcsolatok végül is arról szólnak, hogy már amikor összetalálkozunk, megkérdezzük egymást: hogy vagy? És szükség lenne az ennél nehezebb kérdésekre is természetesen. A tőlünk elzárt valóságnak sokféle formája van, számomra a dokumentumirodalommal egyenértékű valóságpótlék ebben az óvatos távolságtartásban a képzőművészet is. Ha múzeumot vagy tárlatot nem lehetett, nézegettem az albumokat. Vagy azt a néhány képet is gyakran, amely ott van a házban körülöttünk. Persze volt azért közben nyilvános tárlat is itt Marosvásárhelyen, magam is megnyitottam égszínkék maszkban a kiváló marosvásárhelyi festőnő, Kákonyi Csilla gyűjteményes kiállítását. Irreális körülmények között egy szürreális világot mutathattam be.
Alapjában véve a kultúrafogyasztó szokásainkat erőszakosan átformáló járványnak volt egy nagy haszna – bármennyire is morbid ilyesmit mondani –, hogy lelassulhattam. Bár számítanunk kell az újabb hullámra, remélhetőleg mégis múlóban a járvány, be is vagyunk oltva, de továbbra is itthon teszem fel a kérdéseket, magamnak, magunknak többnyire. Most például napok óta előttem van két festmény, az egyiket nekitámasztottam az íróasztalommal szembeni polcnak, és rá-ránézek álmélkodva, mulasztásainkon is eltöprengve akárhányszor. Erdély képzőművészete legalább olyan gazdag, mint az irodalma, bár sokkal kevesebbet beszélünk róla. Nem csupán a nagybányai festőiskolára gondolok, az valamiképpen összmagyar teljesítmény is, hanem mindazokra az elsőrangú erdélyi festőkre, Nagy Istvántól és Nagy Imrétől mindmáig, akik az elmúlt száz évben alkottak és alkotnak. Csakhogy újra meg újra el kell töprengnem azon is, hogy jól ismerjük-e – nemcsak Magyarországon, hanem itt Erdélyben is – a saját képzőművészetünket és általában a kultúránkat. Hogy a közkeletűen inkább az identitásőrzést, mint a modernizációt propagáló, vagyis konzervatív Erdély-kép, Erdély-szemlélet miképpen befolyásolta, hogy mi maradt meg, és mi tűnt el a süllyesztőben. És hogy lehet-e ezen változtatni.
A hetvenes évek elején, 1971-ben vagy 1972-ben, amikor egy ideig én voltam a legendás kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke, egy péntek délután Kántor Lajos elvitt minket a jószerével ismeretlen festőhöz, Incze Ferenchez. Legalább harminc-negyvenen tódultunk be a műterembe. Egy ódon főtéri ház tágas padlásterében volt ez a műterem, legalábbis így emlékszem, és különös hangulata volt az egésznek, kezdve a szikár, már hatvanas éveiben járó művésszel, akiről addig nem is hallottunk, és folytatva a transzilván realizmust vagy romantikát, esetleg mérsékelt impresszionizmust sutba dobó expresszionista festményekkel, valamiféle festményallegóriákkal. Mellbevágóak voltak ezek a képek ott a padlástérben – talán manzárd volt mégis, netán legfelső emelet? –, szinte mindegyik önarckép, de nem úgy, ahogy megszoktuk. Ma is élénken emlékszem az egyikre, amelyen a valamilyen kozmikus űrben álló festő a kezében tartja a saját fejét. Már-már a giccshatáron volt mindez, és mégsem. Kritikusai – az a kevés, aki volt – emlegették később Salvador Dalít, joggal, de nekem ma inkább eszembe jut Csontváry, akinek életműve ugyan nem egy padláson született, de majdnem egy garázsban semmisült meg, és természetesen felötlik bennem Frida Kahlo is. Az expresszionizmus és a sokszor eltemetett, de mégis halhatatlan allegória nagyságai ők. Nemcsak Dalí és Frida Kahlo, hanem Csontváry is. Incze Ferenc hosszan, kapkodva beszélt hozzánk, meghökkent fiúkhoz és lányokhoz, mint aki végre hallgatóságra lelt, és fél, hogy elmúlik a pillanat. Nem tudtuk mire vélni az egészet, annyira különbözött az addig ismert erdélyi festészettől. De nem felejthettem igazán sem a képeit, sem őt magát, ahogy szinte kétségbeesetten emlegette többször is vele egyívású barátját, Gáll Ferencet, aki François Gall néven lett elismert festő Párizsban a második világháború után, és itt-ott megpróbálta reflektorfénybe hozni Incze Ferenc festészetét, még egy francia kitüntetéshez is hozzásegítette. Mégis árnyékban maradt. Itthon aztán Kántor Lajosék akarták volna bevinni a köztudatba, tárlatai is voltak, monográfia is íródott róla, de majdnem hiába. Az erdélyi mainstream, ahogy manapság mondják, az absztraktot elviselte, sőt, egy időben igazán divatja volt a nonfiguratív festészetnek és szobrászatnak, remekműveket is termett ez a divat, nem beszélve a performanszról, amely egy időben ugyancsak rést ütött a továbbra is konzervatív itthoni művészetszemléleten, de az az egzaltált, már-már exhibicionista expresszionizmus máig nem került le a padlásról igazán. Nézem hát a minap ajándékba kapott képet, a címe: Felfoghatatlan.
Meztelen férfialak alul, fölötte lebegve egy ugyancsak meztelen nőalak, stilizált mindkettő, valószerűtlenül elnyújtott végtagok, seprű- vagy ecsetszerű, óriási kezek, amelyek uralják az egész kompozíciót. Csupa kavargás, csupa sóvárgás, miközben sehol semmi erotika. Illetve van valami. Az erotika fájdalmas hiánya. Egyetlen némiképpen realista részlet az egész képen: a festő feje, amely önarckép itt is, felismerhetően Incze Ferenc. A kép hátán az 1986-os évszám, akkor születhetett a festmény, hetvenhat éves volt a festő, hamarosan meg is halt. Ezek szerint másfél évtizeddel a látogatásunk után még mindig monomániásan festette ugyanazt ugyanúgy. Felkavaró, élet-halál képeket.
Bevallom, hirtelen ötlettel melléje tettem egy szintén nagyszerű képet, ennek sem találtam meg még a helyét a falon, Szolnay Sándor Váza tulipánokkal című csendéletét.
Ő viszont a mainstream. A legjobb nagybányaiak egyike, érett remekmű ez a látszólag könnyű kézzel festett csokor tulipán is egy – talán – korondi vázában, de ha jobban megnézzük, szélfújta, hullámzó virágok ezek, csendesen örvénylik az egész kép. Szeretem mindkettőt. Együtt maga a teljesség. Az enyém a jól ismert Erdély, az enyémek tradicionális tájképei, csendéletei, városi vagy falusi utcarészletei, és szeretném a miénknek tudni azt a másik, nyugtalanító Erdélyt is, az Incze Ferencét.
Markó Béla