Népszabadság, 1995. szeptember 2.
MÁRAI SÁNDOR
Harminc éve halt meg Tolsztoj, s a lapok megtelnek kortársak és szemtanúk emlékezéseivel. Halála felidézi utolsó menekülésének körülményeit. Az elmúlt harminc esztendőben bőségesen értesült a világ Tolsztoj házasságának kínos titkairól. A menekülőt legenda övezte. A köztudatban úgy élt Tolsztoj emléke, mint aki nem bírta el a méltatlan otthoni környezetet, mint akit felesége „nem értett meg”, s a lángész holtig szenvedett, végül is elszökött hazulról és meghalt. Ez a legenda. „íme, egy rossz házasság!” — mondta az utókor. — „Szegény zseni!…” Tolsztojnénak, valljuk meg, rossz sajtója volt e harminc esztendőben.
De az idő megtisztítja a legendákat minden hazug elemtől. Tolsztoj élete természetesen közügy, éppen úgy, mint művei. Néhány éve gyanítjuk csak, milyen hatással volt ez az író korára: nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az orosz forradalom eredőit Tolsztoj és Dosztojevszkij műveiben kereshetjük, éppen úgy, mint ahogy a francia forradalom szellemét az enciklopédisták, Diderot és d’Alembert szabadították fel először. Ez a két „szépíró”, Tolsztoj és Dosztojevszkij, olyan erőket mozgatott meg az orosz lélekben, melyek politikai áttételei azután robbanásszerű hatással jelentkeztek. A tömeg, mely az orosz irodalom e két óriását utolsó útjára kísérte, nem a mesteri regények íróját gyászolta, hanem a titokzatos egyéniséget, aki megmozgatott az orosz lélekben valamit, megváltoztatta egy közösség szellemi és társadalmi magatartását. Az ilyen, emberszabású méreteket túlfejlődött lélek, mint Tolsztoj, nemcsak műveivel hat, hanem a létezés tényével is. Ezért közügy minden, ami reá tartozik; élete is.
A köztudat évtizedeken át szívesen szajkózta, hogy a lángész mártír volt odahaza, felesége nem értette meg, kicsinyes lelkek vették körül, féltékenységgel és házi perpatvarokkal kínozták. De az idő feltár mindent. Először is nem biztos, hogy Tolsztoj házassága az a bizonyos „rossz házasság” volt. Több mint negyven éven át élt feleségével, s egy rossz házasságban ez már tisztes, szép idő. Elvégre, ha olyan nagyon akarja, el is válhatott, külön is élhetett volna. De a valóságban eszébe sem jutott elválni. Az asszony nem volt műveletlen, egyáltalán nem: érzelmes és értelmes, eleven szellemű, mélyen érző asszony volt. Természetesen józan asszony is volt, aki vigyázott a pénzre, a patriarchális életformákra, s erős asszonyi indulatok lobogtak benne, féltékeny volt, nem örült túlságosan férje érzelmi válságainak. A valóságban Tolsztoj olyan élettársat talált, akire nagy szüksége volt, hogy emberfeletti munkáját elvégezhesse, aki őszintén szeretett, s aki nagy önfeláldozással szerette ezt a démonikus jellemet. Tolsztoj nem volt kellemes férj, nem volt eszményi élettárs. Nagyon sokat szenvedett érzékeitől, hatalmas indulatok nyugtalanították egy életen át ezt a száz évre faragott, kemény csontú és szívós húsú testet. Zsörtös volt, féltékeny, módfelett hiú, egyáltalán nem őszinte, mohó, kicsapongó ételben, italban, dohányzásban, a test minden indulatában. Minderről ő maga vall kegyetlen őszinteséggel naplójában. Ezenfelül voltak időszakai, mikor a világ bálványa, az egykori daliás katonatiszt és viveur előszeretettel élt úgy odahaza, mint egy kondás: piszkos volt, világnézeti okokból nem mosakodott, koszos körmökkel ült asztalhoz. Tolsztojné jó ízlésű asszony volt, s nem örvendezhetett túlságosan, mikor a lángész időnként a köznapi életben is meg akarta valósítani aszketikus elveit. Természetesen következetlen is volt, hatáskedvelő, számító. „Van egy fajta remete, aki pontosan tudja, mikor indul a délutáni gyorsvonat” — mondja Jules Renard. Ilyesféle remete volt Tolsztoj is.
Az utókor fölmenti az asszonyt. Rossz házasság volt?… Nem: egyszerűen csak házasság volt, mely hosszú életen át tartott, sok gyerekkel, sok gonddal, s a tetejébe Tolsztojjal. A lángészt nem faragják szobatiszta remeknek. Hibáiban is végzetesebb, igazibb, mint az idomítható ember. A végén elmenekült hazulról, elment meghalni… Az ürügy úgy hangzott, hogy az asszony elöl menekült el. Ezt a szánalmas ürügyet szajkózta egy ideig a világ. De az igazság, hogy önmaga elől menekült el, démona elől, mely a sírig üldözte.