Jegyzet

A REGÉNYÍRÓ, aki — álruhában — beköltözik regényhősnek a saját regényébe, nem ritka az irodalomban. („Madame Bovary c’est moi”). A regényíró, aki — álruhásan — regényhős lesz egy kortárs regényében, ritkább. Ez történt, amikor — közel négy évtized előtt — „Szindbád hazamegy” címmel regényt írtam. A regény antihőse egy akkortájt elhalt magyar író volt, névszerint Krúdy Gyula. Nem volt szándékomban „életrajzi regényt” írni. A címszóban megnevezett Szindbád mégis egyszerre volt jogi személyiség és ködlovag. (Az életrajzi regényekben az irodalmi halottmosás és balzsamozás praktikáival felravataloznak egy híres-neves személyiséget, pirospozsgásra kendőzik a neves hulla arcát, kipedrik a bajuszát, ilyen kozmetikált állapotban küldik az Olympusra.)

A „Szindbád hazamegy” című regény antihőse számomra olyan tünemény volt, mint mikor valaki álmodik egy személlyel és aztán másnap, véletlen találkozás alkalmából, hús-vér valóságban találkozik az álomalakkal.

*

MOST, amikor a könyv idegen nyelven kerül az olvasó kezébe, úgy érzem, illik agnoszkálni Szindbád személyi adatait.

Krúdy Gyula 1953-ban halt meg, 54 esztendős korában. Halála pillanatában irodalmi értelemben is halott volt Magyarországon. Élete utolsó éveiben már nem jutott kiadóhoz, saját költségén nyomtatta ki néhány írását. Krajcáros módszerekkel, vidéki hírlapírók segítségével terjesztgette könyveit. Életében ismert, jónevű író volt, de soha nem volt az olvasóközönség kedvence. Az „írók írója” volt és abban a különös hierarchiában, ahol az írók értékelik egymást, feltétlen volt a tekintélye. Ez a hierarchia, az írók egymás közötti rangsora, szigorúbb, mint ahogy a spanyol etikett minősíti az udvari személyiségeket. Hírnév, olvasottság és kelendőség, társadalmi visszhang, cím és kitüntetés, irodalmi díjak, lelkendező vagy ócsárló bírálatok: mindez nem számit az írók világában. Ami egyedül számít, az a tehetség. És az energia, amely eltölti a szellemi alkotó embert, hogy alakot adjon gondolatainak. Villon, mint Verlaine és Rimbaud, csavargók voltak. Baudelaire polgár, dandy és anarchista. És mint még sokan mások, ők is a társadalom peremén éltek —, de mindig szuverénül, mint a keleti mesében az álruhás herceg. Ilyen álruhás szuverén volt a magyar irodalomban az akkor még kevéssé olvasott Szindbád. Mikor meghalt, életműve a könyvesek, ócskások polcain porosodott. Húsz év telt bele, míg a tetszhalott végre élni kezdett.

*

NÉHÁNY ÉVVEL halála után a siket csend, amelyben ennek a nagy írónak életműve kallódott, arra késztetett, hogy megkíséreljem jóvá tenni a sírontúli igazságtalanságot: regényt írtam egy „Szindbád” álnéven valamikor élt —, hol-volt, hol nem volt — magyar író életének utolsó napjairól. A költögetés ürügy is volt, hogy megkíséreljem keretbe tenni a „másik Magyarország”-ot —, a hivatalos, a történelmi, az időszerű magyarországon túlit —, tehát a valóságosat. Ez a „másik Magyarország” Szindbád írásaiban úgy maradt meg, mint az a bizonyos rovar az antidiluviális borostyánkőben. Abban az időben, a negyvenes évek elején, már nemcsak Szinbád emléke és életműve, hanem az a Magyarország is elhomályosodott, amelyet ez az életmű őrzött. De ahogy egy planéta a kozmikus fejlődés után megteremti az organikus létezéshez szükséges légkört, úgy teremt egy nagy író a maga világa számára aura-t, melyben alakjai organikusan élnek, fejlődnek. Ilyen író volt Szindbád. (Könyveiben néha — gunyoros mesterkedéssel — így nevezte magát.) Amikor fogadatlan prókátor módjára odaálltam a nyilvánosság elé, hogy emlékeztessem az olvasókat egy méltatlanul elfeledett nagy író életművére, nemcsak a halott mestert szólongattam, hanem azt a „másik Magyarország”-ot, amely sértetlenül akkor már csak az irodalomban maradt meg.

AMIKOR a könyvet írtam, nem képzeltem, és ma sem hiszem — hogy Szindbád életművének szüksége van bárki, legkevésbé az én posthumus patronizálásomra. Írók elviselik, ha dicsérik vagy gyalázzák őket, de nem tűrnek semmiféle patronizálást —, életükben sem, holtukban sem. Hiszem, hogy Szindbad életműve, amely teljes szépségében és jelentőségében egy idegen, az indogermán nyelvektől sajátosan eltérő nyelv légkörében érzékelhető csak, minden kéretlen támogatás nélkül, tulajdon szellemi erejével kitör egy napon a nyelvi karanténból, és megtalálja az utat a világirodalom nyilvánosságához. (Most, negyedszázaddal halála után, neve már nem teljesen ismeretlen a külföld számára, műve kezd tudatosodni idegen olvasók számára is.) Nagy írók ráérnek. Ami számomra, egy magyar író számára, sürgősebb, mint Szindbád költögetése: a kísérlet, hogy akár ilyen szerény eszközökkel, álruhásan és álarcosán figyelmeztessem a külföldi olvasót arra, a „másik Magyarország”- ra, amely a valóságban, nagy történelmi és társadalmi változások következtében már csak a magyar irodalom mélyvizében él. Például Szindbád életművében. Évezred előtt, amikor egy néptörzs, a magyar, elindult Lebediából, az Ural tövéből Dél felé, hozott a vándorútra íjat és szerszámot és hozott, mindenekfelett egy nyelvet, amelyet a törzs közösségén kívül senki sem értett. Ezek a vándor magyarok, amikor útra keltek, elsőbben nem hazát kerestek, hanem legelőt A költők és írók voltak azok, akik a legelőből később hazát csináltak. Például Szindbád.

*

MINT MINDEN NÉPNEK, az idegen népek tudatában a magyarnak is többféle arca van. Van a sújtásos, vitézkötéses, a hazafiasan kozmetikált, a „történelmi” — és aztán van a másik, amit az irodalom mintáz. A hivatalos, a történelmi arckép sokszor elködösíti egy nép igazi arcát, nemcsak a világ felé, hanem hazafelé, az otthoniak tudatában is. Szindbád erről a „másik Magyarország”-ról írt. A népek tudatában van egy „tüzes, lovagias, szabadságszerető” magyar, aztán van a „romantikus, hősies magyar” — és még sokféle más, rokonszenvező és bíráló képzet tapad a fogalomhoz. Szindbád antihősei mások. Ami közös jellemzőjük, hogy magányosak. Nagyhatalmak, germánok és szlávok között ezer éve él egy nép, olyan magányban, mint egy beduin törzs a sivatagban. Nyelvét nem érti senki. Népi, törzsi jellegzetességei inkább egzotikus folklór a világ számára, mint organikus közösség, a környező civilizációkkal. És mindent, ami hozzátartozik, behomokoz a magányosság. Szindbád erről a magányos Magyarországról írt.

*

ENNYIT az antihősről. A többit elmondta Szindbád. Másfélévtizedes tetszhalál után életműve nagy erővel támad fel Magyarországon. A kommunista irodalompolitika erőszakolt, kondicionáló esztelensége nem tudta elfojtani a nosztalgiát, amely — az ’56-os forradalom után — hirtelen Szindbád életműve felé fordította a magyar olvasók érdeklődését. A kommunisták kénytelenek voltak újra kiadni műveit, melyek nem voltak „vonalasok”. A „szocialista realizmus” lőréjétől még zápult ízlésű magyar olvasó úgy kortyolta ezt a másféleséget — Szindbád életművét —, mintha „pókhálós palack”-ban (egyik elbeszéléskötetének ez a címe), nemes, szellempezsdítő szeszt lelt volna. Nem volt ez „divat”, még tüntetés sem. Szükség volt, ocsúdás és emlékezés, hogy van „más” is. És remény, hogy ez a „más” túléli a jelen sivárságát —, ahogy Szindbád műve túlélte a tetszhalált.

*

KÖNYVEM, amely most német fordításban jelenik meg, valamilyen szolgálatot szeretne tenni a „másik Magyarország”-nak. Harminc esztendeje, hogy elvándoroltam Magyarországról, ahol a kommunisták erőszakkal átvették a hatalmat. Szülőhazámból nem azért mentem el, mintha attól tartottam volna, hogy a kommunisták nem engednek írni. Inkább azért mentem el, mert — nem ok nélkül —, attól tartottam, hogy nem engednek hallgatni. (És ehhez megvannak az eszközeik.) Az elmúlt harminc évben Magyarország súlyos identitásválságon esett át. Ezért lehet talán hasznos olykor — idegen nyelven is — hírt adni arról a „másik Magyarország’-ról.

Szindbád hazamegy

Márai híres regénye 1979-ben. Krúdy századik születésnapjára emlékezve jelent meg újból Újváry Sándor Griff nevű kiadójában, Münchenben.

A könyv első lapján ez áll:

K. Gy. emlékének

Kéhliéknek, a kis Bródynak a vörösbajszu főpincérnek, az íróknak s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és uriembereknek, akik ismerték őt, s szerették és gyászolják a világot, mely utánahalt.

M. S.

A mű német nyelvű kiadásának címe: Sindbad geht heim (Nova Verlag Vaduz, 1978.)

Ehhez Márai ötoldalas utószót is írt. Az alábbi „Jegyzet” a párizsi Irodalmi Újságban látott napvilágot.

Krúdy Zsuzsa