Emlékezés egy vörös kamasz fiúra

Nem lehet igaz, több mint fél évszázada történt. Egy lángvörös hajú kamasztól olyan morális leckét kaptam, amit máig nem felejtek el. Donáth Ferenc és Radnóti Sándor társaságában lelkesedtünk a március 15-i eseményekért, hogy végre megmozdult a diákság. Az ötvenhatosok nemcsak szóval, tettel is kimutatták lelkesedésüket. Mécs Imre és Eörsi István személyesen is részt vett a tüntetésen, ez utóbbi mélyen megsértődött, hogy őt még csak nem is igazoltatták. Majd a kegyetlen rendőri rep­resszióról esett szó, mire Laci hajánál is pirosabb arccal megszólalt: a diákok szenvedése árán lelkesültök. Egy életre megtanított ez a kamasz fiú, hogy ha nem a saját bőrömet viszem a vásárra, ne nagyon örömködjek mások merészségén. Aztán megbosszultam a kioktatást, én készítettem fel a történelemérettségire, és az akkoriban divatba jött emberjogi központú felfogást mondtam el neki a francia forradalom történeteként, és nem a nálunk is kötelező leninista vulgátát, ami a forradalom hatékonyságát az időegység alatt levágott fejek számával mérte; majdnem megbukott.

Aztán ő lett a nagyfiú, 1989. június 16-i szereplésétől 1994-es képviselőségéig inkább tisztes távolból figyeltem tevékenységét, de azt azért megkérdeztem, hogy milyen érzés azokkal egy frakcióban ülni, akik a Nagy Imre-per idején… Az emberjogi bizottság tagjaként azonban bebizonyította, hogy lehet a lelkiismeretre hallgatni olyankor is, amikor az egyik frakciótársa pikírten megjegyezte, hogy nem egy papnak kellene ilyen lelkesen képviselni a melegek (nem ezt a szót használta) ügyét. Aztán a Horn által felmelegített Bős–Nagymaros elleni tüntetésen találkoztunk, én egy liberális bagázs közepette, ő egyedül a szocialista képviselők közül.

2010 fordulata mindkettőnk számára meghatározó volt. Laci a választásokon kikapott Balsaitól, aki igazságügy-miniszterként oly sokat tett a jogállamiság leépítéséért, én meg a filozófusok elleni hajsza kapcsán újra megtanulhattam az 1973-as leckét, milyen politikai-ideológiai célkeresztben művelni egy szakmát.

Az igazán durva dolgok csak ezután következtek. A tanúban is túlzásnak tűnő zaklatási vád – a tanúskodó férj, aki nem volt jelen szavaival: egy szentkép alatt, mise előtt történt, Donáth feleségének jelenlétében –, majd a szexuális rágalmak kiterjesztése lányára, Donáth Annára, feltehetőleg az akkor sikeres Momentum lejáratására. Egyébként hátborzongató, hogy ezek az alpári, macsó fordulatok a mai napig milyen hatásosak a közvéleményben, azt gondoltam, hogy minden ép erkölcsi érzékű ember számára elemi felháborodást vált ki a Momentum európai képviselőnőivel kapcsolatos mocskolódás, de nem, bejött nekik. Június 9-e után nem is mertelek felhívni, mert nekem csak egy lehetséges liberális opció elvesztését jelentette, de Te személyesen is érintve vagy. Ebben és a nem szűnő perekben, az egyházi ügyekben – 68 évesen nem lehetett egyszerű otthagyni addigi életed színterét, a szinte az ex nihilo creatio formájában megvalósított Gaudioipolist, Templomot és az ezekben folyó kulturális életet –, és a napi 1500 méteres úszás ellenére a szív felmondja a szolgálatot.

E represszió sújtotta másfél évtizedben vált igazán szorossá a barátságunk. Többször kiprédikáltál, ha megelőzőleg meghallgattad valamelyik filozófiakonferencián tartott előadásomat – a forradalom szó történelmi jelentésváltozásairól vagy az individuális és kollektív szabadság fogalomtörténetéről. Ami az utóbbit illeti, nem teljesen értettünk egyet: én mint doktriner liberális gyanakodva tekintettem minden olyan kollektivista eszményre, mely a személyes szabadság korlátozását követelte meg, míg Te keresztényként és szocialistaként is hittél a közösség megváltó erejében. Ezt a vitát már nem folytathatjuk, s nekem az a vigasz sem adatik meg, hogy majd ott, a másvilágon…