Litera, 2022. április 28.
LUDASSY MÁRIA
Az érdem szerinti elosztás kapcsán közel kerül Hume-hoz, ami a mérce elvi megalapozhatatlanságát illeti, bár a konzervatív gondolkodó azt is hozzáteszi, hogy ez permanens forradalmat okozna, mert mindig jelentkeznének új és még újabb érdemesek, akiknek a suum cuique bázisán több tulajdon jár. – Ludassy Mária hozzászólása a Kontra-poszt egalitarizmusról szóló vitájához.
Kis János Mi az egalitarizmus? című előadásával az alapvető problémám, hogy egyetértek vele, s többszöri átolvasás után sem találtam benne belső logikai/argumentációs-technikai hibát. Hogy ez miért probléma? Mert azokra, és csak azokra érvényes, akik eleve egalitárius kiindulópontról indulnak és jutnak el a kívánt konklúziókra. Márpedig a bevezető bekezdésben leírt drámai helyzetet idéző egyenlőtlenségnövelő tendenciákra finoman szólva sem tipikus többségi válasz az egyenlőségnövelő, de még csak az egyenlőtlenséget csökkentő igény sem; s kérdés, hogy azoknak, akik más kiindulópontról indulnak, mit tud mondani Kis tanulmánya. Félek, hogy semmit, maradunk egymás között egy egalitárius elitklubban, és olvasgatjuk Jürgen Habermas Európa alkotmányáról írt kantiánus ábrándjait egy olyan országban, ahol nem csak a disztributív elosztás egalitariánus elvét, de a hagyományos formális szabadságjogokat is leszavazza a többség.
Ezért csak az előadás egy-két olyan pontját idézem, ahol véleményem szerint erősebbek az egyenlőséget elutasító érvek, mint ahogy azt a szerző cáfolata feltételezi. Az első a hatékonyabb egyenlőtlen elosztás a szigorúan vett egalitariánizmus ellenében. Ez az egyik legrégebbi kritika, már Gracchus Babeuf ellenében is erre hivatkoztak Thermidor idején. Bernard Mandeville A méhek meséjének híres passzusát („Ma már jobban él a pór / mint a gazdag valamikor”) történelmi tények igazolják a legsötétebb proletárnyomor idején is, márpedig Mandeville ezzel igazolja a munkabérek alacsonyan tartását. Csak az így előállított olcsó árut tudják megvenni a munkások, akik ha megkapnák a „méltó” bért, sohasem juthatnának hozzá a megdrágult fogyasztói javakhoz.
A másik, szintén két-háromszáz éves vita az egyenlőségelvű utópiák ellenében a szabadság és az egyenlőség antinómiája. Gabriel Bonnot de Mably, a fiziokraták laissez-faire elméletének legkeményebb kommunista kritikusa meg is mondja, hogy szabadságról szó sem lehet a szigorú egyenlőségen alapuló társadalomban, sőt az elosztási egyenlőséget biztosító tekintélyelvű vezetés vonatkozásában egyenlőségről sem, mert politikai teljhatalom kelletik a javak szigorúan egyenlő elosztásának biztosításához. Ideálja a paraguayi jezsuita állam volt, ahol vitatkozni nem lehet a hatalom döntéseivel, viszont a mindennapi kenyér megadásával tömik be a szájakat. Ennek a logikának folytatója Simon-Nicholas Henri Linguet – Marx egyik kedvence –, aki azt bizonyítja, hogy a megélhetés szempontjából jobb lenne a munkásoknak, ha nem bér-, hanem igazi rabszolgák lennének, mert akkor a tulajdonosnak érdeke volna tulajdona állagmegőrzése, míg a szabad munkás szabadon éhen halhat.
David Hume az egalitárius elosztás ellenében épp a fogyasztást – ezzel az életvitelünket – szigorúan ellenőrző államhatalom korlátlan megerősödését emeli ki; és Kis sem nagyon tér ki arra, hogy ki vagy mi hivatott szép egalitárius elve realizálására. Mellesleg egy másik téma, az érdem szerinti elosztás kapcsán közel kerül Hume-hoz, ami a mérce elvi megalapozhatatlanságát illeti, bár a konzervatív gondolkodó azt is hozzáteszi, hogy ez permanens forradalmat okozna, mert mindig jelentkeznének új és még újabb érdemesek, akiknek a suum cuique bázisán több tulajdon jár.
Ludassy Mária