A szélsőségek egybeeséséről

Ha a demagógia forrásvidékét kutatjuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a félelmetes egybeesést, amit már a kezdetektől tapasztalhatunk a jobb- és baloldali szélsőségek tematikus és logikai egybecsengése kapcsán. A Bibó István-i „két terméketlen emberfajta, a hivatásos forradalmár és a hivatásos reakciós” egyaránt az individuális szabadságjogok, a jogbiztonság, a sajtószabadság ellen intézi demagóg támadásait, a különbség „csak” az, hogy minek a nevében: Isten és a királyság, a trón és az oltár védelme a reakció, a Haza és a Köztársaság, a forradalom és a demokrácia védelme a forradalmi terror teoretikusainak jelszava.

A liberális-jogvédő oldal sem tud sok újat kitalálni két évszázada a „kétfrontos” küzdelemben: csak a gondolat tökéletes szabadsága védhet meg – írta Condorcet, a jakobinizmus áldozata és a királypárti katolicizmus leggyűlöltebb ellenfele 1792-ben „a tekintélyelvűség támadásai ellen”. Majd így folytatta: „Másképp miként védekezhetnénk ama hatalom csábításaival szemben, mely az Isten nevében bűnbe, a Haza nevében gyilkosságba vinne minket, az Igazság nevében rablóháborúba, a Szabadság nevében zsarnokságba, az Egyenlőség nevében barbárságba taszítana?”

„Amikor a haza védelméről van szó, nem akadékoskodhatunk végtelen tanúkihallgatásokkal”, hirdette meg a forradalmi bíráskodást Robespierre; „a társadalom védelme és nem az individuum biztonsága az elsődleges” – így De Bonald, a királypárti és katolikus restauráció főideológusa. A természeti katasztrófákat idéző terrorista képsorok szinte azonosak Saint-Just, valamint az ultramontán és ultraroyalista tábor terrorista szépírója, De Maistre terrorapoteózisaiban. A sajtó szabadsága, az újságírók „lélekgyilkos praktikái” elleni kirohanások szinte szó szerint azonosak Robespierre és de Bonald filippikáiban. És ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz?

A demagógia alaptételei

A sajtószabadság ellen

„A törvény halálbüntetés terhe mellett üldöz minden kísérletet, mely az állam biztonsága, a szabadság és az egyenlőség elvei, a haladás, a köztársaság egysége és oszthatatlansága ellen irányul. Felhívom a forradalmi bíróságokat, hogy a törvény teljes szigorával sújtsanak le azon írások szerzőire, akik a szabadság szent elveit támadják, és zúzzák szét azokat, akik a királyság szellemének feltámasztásával kísérleteznek, akik a zsarnok és hívei halála miatt megpróbálnak szánalmat ébreszteni a népben, s akik a közvélemény előtt rágalmazzák az igaz hazafiakat!”

(Robespierre 1793. július 16-án a jakobinusoknál)

„Az individuális kritikának, a szabad vitának alávetni a szuverenitást annyi, mint megsemmisíteni azt. A kormányzat egységét biztosító politikai hit, nemzeti szellem valóságos vallás, s mint ilyen, éppoly kevéssé tűrheti el az eretnekséget. Ha az ő jelszavuk a sajtó és a gondolat szabadsága, az enyém: cenzúra és inkvizíció!”

(De Maistre: Considérations sur la France, 1797)

A kozmopolitizmus ellen

„Hogy tekinthetnénk hazafinak egy német bárót? Extravagáns nézetei, melyek egy egyetemes világköztársaságot hirdetnek, Brissot bűnös filantróp deklamációihoz kötötték. Miképp érdekelhetné Cloots urat a Francia Köztársaság egysége, francia hazánk érdeke, mikor a világegyetem egységesítéséről, a földkerekség felszabadításáról álmodozik? […] Polgártársak, hazafinak tekinthetünk egy idegent, aki nagyobb demokrata akar lenni, mint mi, franciák? Cloots sohasem volt a francia nép védelmezője, csupán az emberi nemé.”

(Robespierre II. év frimaire 22-én a jakobinusoknál)

„Az 1795-ös alkotmány, mint minden megelőző, az ember számára alkottatott. Márpedig ember nem létezik e világon. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat – Montesquieu-nek hála, még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, egész életemben egyetleneggyel sem találkoztam. Az ember jogait deklaráló alkotmánynak minden emberi társadalom számára alkalmasnak kellene lennie Kínától Svájcig. Ám egy alkotmány, melyet minden nemzet számára alkottak, egyetlen nemzet számára sem alkalmazható.”

(De Maistre: Considérations sur la France)

A megbocsátás ellen

„A társadalom védelme csak a békés polgárokat illeti meg: a Köztársaságban pedig csak a republikánusok állampolgárok. Számára a királypártiak, az összeesküvők csupán idegenek, jobban mondva ellenségek. Mert ebben a szörnyű küzdelemben, melyet a szabadság vív a zsarnokság ellen, nem lehet szétválasztani a küzdő feleket. Vajon a belső ellenségek nem szövetségesei-e a külső ellenségnek? És a gyilkosok, akik belülről szaggatják a haza lelkét, az intrikusok, akik megvásárolják a népképviselők lelkiismeretét, az árulók, akik áruba bocsátják őket, a fizetett bértollnokok, akik meggyalázzák a nép ügyét, pusztítják a közerényeket, aláássák a közbizodalmat, és erkölcsi ellenforradalommal készítik elő a politikai ellenforradalmat, vajon mindezek az emberek kevésbé bűnösek, kevésbé veszedelmesek-e, mint a zsarnokok, akiket szolgálnak? Mindazok, akik apagyilkos szelídséggel a bűnösök és a nemzeti igazságszolgáltatás bosszúálló pallosa közé állnak, hasonlatosak azokhoz, akik a zsarnokok csatlósai és a mi hős katonáink szuronya közé vetnék magukat; hazug érzelgősségük mindeme megnyilvánulása szerintem nem egyéb, mint Anglia és Ausztria felé szálló hazaáruló sóhaj.”

(Robespierre: A politikai erkölcs elveiről. 1794. február 5. – II. év pluvioose 17.)

„A liberálisok a halálbüntetés ellen kiáltoznak. Merjük végre kimondani a kemény igazságot: hogyha a jók tartoznak a társadalomnak életük feláldozásával, mennyivel inkább megkövetelheti a köz a rosszak életének feláldozását, hogy példát statuáljon. A vallás – mondjátok Ti, hitetlenek – megbocsátást prédikál az embereknek. Meglehet, de a büntetés az első törvény. Igaz, a Megváltó megbocsátott hóhérainak. De szentséges Atyja nem ismerte el e kegyelmet, sőt kiterjesztette a büntetést az egész bűnös népre, mely földjéről elűzve bolyong e világban, s mindenüvé magával vonszolja az őt sújtó isteni átkot, soha el nem évülő bűnének szörnyűséges terhét.”

(De Bonald a szakrilégium törvény vitájában 1825-ben)