Rubicon, 1995/6-7. szám
LUDASSY MÁRIA
Ha a jogi formákat sutba dobó, sommás „forradalmi” – és ez utóbbitól jogi mechanizmusát tekintve semmiben sem különböző megtorló ellenforradalmi – ítélkezés archetípusát keressük, XVI. Lajos pere kevéssé kedvező modellnek tűnhet: a király valóban „uralkodó unokatestvérei” segítségét kérte saját fellázadt népe ellen, s szegény feje nem is lehetett más, mint „a köztársaság született ellensége”. Ám a per bevallottan nem a tárgyi bizonyítékokon, tanúvallomásokon nyugvó „rendes” jogi procedúra volt, hanem politikai – esetleg egyenesen világtörténelmi – gesztus. Megrendezői úgy vélték, a forradalmi (történelmi) Igazság nem szorul a formális jogi igazságszolgáltatás tényigazságainak támogatására.
A francia király perében a leglogikusabb halálpárti hozzászólás Robespierre 1792. december 3-ai beszéde volt: „A Nemzetgyűlés, anélkül, hogy tudna róla, messze távolodott az igazi kérdéstől. Itt nincs szó semmiféle perről. Lajos nem vádlott; Önök nem bírák; Önök nem lehetnek mások, mint államférfiak és a nemzet képviselői. Önöknek nem felmentő vagy elmarasztaló ítéletet kell hozniuk egy ember ügyében, hanem a közüdvöt érintő intézkedést kell foganatosítaniuk, nemzeti, gondviselésszerű aktust kell végrehajtaniuk.”
A „nem formális per” érve – bár kevésbé érvelő módon – 1792. augusztus 10., a királyság megdöntése óta központi témája volt a terrorista újságírásnak, mindenekelőtt Marat A nép barátja és Hébert Duchesne apó című lapjainak: ezek a szeptemberi mészárlások „logikájához” hasonló népítéletet követeltek, kiterjesztve annak hatályát „az osztrák kurvára”, Marie Antoinette-re, valamint a király nővérére, sőt a gyermek dauphinre is.
A konventbeli vita hangneme ennél jóval emelkedettebb, filozofikusabb volt, bár a legfennköltebb természetjogi fejtegetések logikai váza is a „megölni és nem megítélni” verdiktjére redukálható. Saint-Just parlamenti szűzbeszédében nagy hatással képviselte a volt királyt a természetjog (az emberi jogok) védelme alól kirekesztő koncepciót: „A bizottság egyetlen célja az volt, hogy meggyőzze Önöket: a királyt mint egyszerű állampolgárt kell elítélni; én pedig azt mondom, hogy mint ellenséget kell elítélni, sőt nem is annyira elítélni kell őt, mint inkább harcolnunk ellene, s mivel rá nem vonatkozik az a szerződés, mely minden franciát egyesít, az eljárás formáit nem a polgári jog szabja meg, hanem az emberi jogok törvénye.” Az emberi jogok védelme pedig nem terjedhet ki az emberi jogok ellenségére, és a zsarnok per definitionem az. (Egyedül a legkövetkezetesebben szabadelvű konvent-képviselő, Condorcet merte erre azt válaszolni, hogy az emberi jogok ellenségének emberi jogait sem szabad megsérteni, s ha a forradalom és a köztársaság nevében ezt teszik, akkor a köztársaság, a forradalom lesz az emberi jogok ellensége.) Saint-Just kérlelhetetlen riposztja már a majdani „halál arkangyalának” a filantrópiát az ellenforradalmisággal azonosító logikáját előlegzi: „Körünkben a szellemnek és a jellemnek a finomsága nagy akadálya a szabadságnak.”
Saint-Just 1792. november 13-ai beszéde a társadalmi szerződés hobbesi modelljéből indul ki, mely szerint a szerződés nem köti, nem kötheti a szuverént, tehát az szerződésszegést sem követhet el: „Az egyezség az állampolgárok közötti és nem a kormányzattal kötött szerződés: hiábavaló annak számára, akit az nem kötelez semmire.” Csakhogy „forradalmian” megfordítja a királyi abszolutizmus logikáját: az alattvalóival szemben semmire sem kötelezhető uralkodóval szemben semmiféle kötelezettsége nincs a népnek, a szuverenitás új és éppoly abszolút birtokosának. „A magam részéről nem látok középutat: ennek az embernek uralkodni vagy meghalni kell.”
Tehát a társadalomhoz nem tartozás ténye nem enged más választást: vagy a társadalmi viszonylatok fölött áll valaki , mint az uralkodó zsarnok, vagy kívül kerül a társadalmon, mint a legyőzött zsarnok, a külső ellenség. „A törvény igazságszolgáltatási viszony: de milyen igazságszolgáltatási viszony lehet az emberiség és a király között? Milyen közösség van Lajos és a francia nép között…” A legtisztább az volna, ha nem is keresnék Lajos árulásának tárgyi bizonyítékait, hanem ki mernék mondani, hogy azért kell meghalnia, mert király volt, s a bűnösségnek más bizonyítékára nincs is szükség. „Nem lehet ártatlanul uralkodni.” Saint Just e kategorikus kijelentése nagy történelmi karriert futott be: másfél év múlva ez lett Köztársasági intézmények című titkos kéziratának mottója, valószínűleg a politikai perek fővádlójaként betöltött szerepére is utalva; s 1968-ban a forradalmi diákság hatalomellenes érzületeit kifejező jelszóként látjuk viszont e mondatot az Odeon falán. 1792-ben azonban még merőben más logikát képviselt e fordulat: ha a közakarat kimondta a királyság bűnösségét, a bírók kezét többé nem köthetik jogi finomságok, törvényes előírások. „Miként idézhető törvényszék elé a közakarat…” „E perben minden formaság csak képmutatás.” „Nem ítélkezhetünk egy király fölött az ország, az állam hatályos törvényei szerint.” Ugyanis e törvények, a hatályos alkotmány szerint a király személye sérthetetlen, törvényszék elé nem idézhető. A jogi gubancot csak a csomó szétvágásával, nem hosszadalmas kibogozásával lehet megoldani: „Lajos idegen közöttünk”, reá nem vonatkozik törvény. „Azért mondtam tehát mindezt, hogy bebizonyítsam, XVI. Lajost idegen ellenségként kell elítélni.” S maga a nép sem adhat felmentést a nép ellensége számára, ezért fölösleges, sőt káros a nép megkérdezését szorgalmazó girondista indítvány megfontolása: „minthogy még a nép sem törölheti el a zsarnokság bűnét.” Robespierre majd továbbmegy: ha a nép hajlik a megbocsátás bűnös gesztusára, s szánalmat érez a zsarnok iránt, nem nép többé, nem a forradalmi népszuverenitás méltó letéteményese.
A jogászi végzettségű Robespierre kevesebb természetjogi sallanggal veti fel a király perének egyetlen – s máig sem megoldott – elméleti kérdését, a visszamenőleges hatályú igazságszolgáltatás problémáját. Ama jogrend alapján, melynek hatályos törvényeit tiszteletben tartva XVI. Lajos uralkodott, nem lehet elítélni: részben, mivel a monarchista alkotmány kimondja a monarchia sérthetetlenségét, részben, mivel XVI. Lajos nem sértette meg a monarchia törvényeit (ez lesz különben a király védekezésének fő motívuma). 1795-ben, midőn a terroristák ellen kívánt pert indítani a thermidori konvent, ugyanezzel a dilemmával találkozott: a vádlottak padjára ültetett volt konventbiztosok joggal hivatkoztak arra, hogy ők a megelőző konvent rendeletei alapján jártak el. (Az utóbbi évek jogi vitái a totalitarius rendszerek alatt elkövetett – de az illető rezsim pozitív törvényeinek megfelelő – emberiségellenes bűnök jogi megítélhetőségének kérdésében ugyane történeti téma variációi.)
Robespierre érvelése a régi rendet eltörlő forradalom igazságát visszamenőleges hatállyal is érvényesnek tekinti. „Lajos király volt, s létrejött a köztársaság: az Önöket foglalkoztató kérdést ez a két szó dönti el. Lajos elvesztette trónját bűnei miatt; Lajos lázadónak bélyegezte a francia népet, s hogy megbüntesse, behívta zsarnoktársai hadseregét; a nép és a nép győzelme azt bizonyította, hogy ő a bűnös, következésképpen Lajost nem lehet elítélni; az ítélet már kimondatott fölötte. Vagy ő van elítélve, vagy a köztársaság nincs felmentve. Pert indítani Lajos ellen, bármilyen formában is, annyit jelent, mint visszaesni a királyi és alkotmányos zsarnokságba; ez a gondolat ellenforradalmi, mert magát a forradalmat teszi vitássá.” Persze a régi rend bűneit az új rendszer új értékei alapján minősítő argumentáció előfeltételezi a természetjogi érvelést, mely szerint az ancien regime idején is érvényesek voltak azok a természetjogi normák, melyeket a zsarnok, illetve a zsarnokság pozitív jogrendszere megsértett: „a nagy per, mely a természet ítélőszéke előtt zajlik a bűn és az erény, a szabadság és a zsarnokság között” nagyon is megfelel Robespierre manicheus világképének. A másik oldalon csak a gonosz: a nép, a nemzet, az emberiség, a világtörténelem ellensége állhat, a bűnnel szemben minden megbocsátó gesztus, az ártatlanság vélelme maga is árulás, talán nagyobb bűn, mint amit maga a bűnös elkövetett. „Ha Lajos vádlottja lehet egy pernek, akkor fel is lehet menteni, hisz lehetséges, hogy ártatlan. Pontosabban: ártatlannak kell vélelmezni, amíg a bíróság el nem ítéli. De ha Lajost felmentik, ha Lajost ártatlannak lehet vélelmezni, mivé lesz a forradalom?” Mivel a forradalom győzött, Lajosnak kell semmivé lennie. „A népek nem úgy ítélkeznek, mint a törvényszékek; egyáltalán nem hoznak ítéleteket, hanem lesújtanak, mint a villámcsapás; nem elítélik a királyokat, hanem a semmibe taszítják őket, s ez a népi igazságszolgáltatás többet ér minden törvényszéki ítéletnél.” Persze csak akkor, ha a nép méltónak mutatkozik a forradalmi hagiográfiában elfoglalt helyére. Amint a mérsékeltek a népi érzületre, az egyszerű emberekben megnyilvánuló szánalomérzetre hivatkoznak, rögtön kiderül, hogy a népszuverenitás nem terjed(het) ki a királynak adandó kegyelemre: „Milyen ékesszólással hirdetik a népszuverenitást, az emberiség jogait, hogy általa visszahozhassák a királyságot! De vajon egyáltalán a nép-e az, amelyik megjelenik ezeken a népgyűléseken? Vajon a földműves odahagyja földjét, a kézműves otthagyja-e műhelyét, amelytől mindennapi kenyere függ, hogy a büntetőtörvénykönyvet böngéssze…?” (1792. december 28-ai beszéd a nép megkérdezése tárgyában.)
A forradalmi nép, a párizsi felkelők tömege a szeptemberi mészárlások után Robespierre-ben találta meg legfőbb védelmezőjét, aki a forradalmi törvénytelenségeket a forradalmi joggal igazolta. „Polgártársak, forradalmat akartok forradalom nélkül?” A december 3-ai beszédnek is ez a legfontosabb mozzanata. A kegyelemre hajló nép „kidefiniálása” az igazi népfogalomból egy későbbi fejleményt, a népi szekciókkal szembeforduló jakobinus kormányzat politikáját vetíti előre. 1792-ben a népi társaságokban még dominált a terrorpárti hangulat, s kíméletlenségre buzdító beadványok százai ostromolták a konventet. „Jaj annak, aki kegyelemről beszél! Átkozottnak és hazaárulónak nyilvánítjuk őt” – írták A Szabadság és Egyenlőség barátai Versailles-ból 1793 januárjában. A közellátás nehézségeinek megoldására is a guillotine működésbe hozása tűnt a legjobb módszernek: „Republikánusok, ha azt akarjátok, hogy legyen kenyér, gillotinozzátok le négy napon belül a szarházi XVI. Lajost és az osztrák kurvát, Marie Antoinette-et.” A jogi formákat patetikusan elvető Robespierre erre a közhangulatra alapozott: „A formákon lovagolunk, mert nincsenek elveink; finomságot mutatunk, mert nem vagyunk elég erősek; hazug módon emberiességgel hivalkodunk, mert idegen tőlünk az igazi humanizmus érzése; egy király árnyéka előtt hajbókolunk, mert nem tudjuk tisztelni a népet; elnézők vagyunk az elnyomókkal, mert szívtelenek vagyunk az elnyomottak iránt.”
Az alkotmányosság, a jogrend és a törvényesség védelmének szólamai Robespierre szerint a kiváltságok és a kiváltságosok jogbiztonságát jelentik, a föld rabjai csupán a múlt – s azzal együtt a múltbeli alkotmányos garanciák – eltörlése révén lehetnek valakik. A forradalom végképp eltörölte azt az alkotmányt, melyre hivatkozva XVI. Lajos védekezett („Az akkori törvények értelmében én bárhova csapatokat vezényelhettem” – válaszolta a Bastille lerombolását megelőző csapatmozdulatokat firtató kérdésre.) „Az alkotmányra hivatkozva érvelnek mellette? Az alkotmány tiltja mindazt, amit Önök cselekedtek. Az alkotmány Önöket marasztalja el: járuljanak hát Lajos színe elé, és esedezzenek kegyelemért! Ami engem illet, én pirulnék komolyan venni ezeket az alkotmányos szófacsarásokat. Rágódjanak csak rajtuk a jogi fakultásokon vagy a törvényszékeken, meg a londoni, bécsi és berlini udvarokban.”
A király perének nem a „forradalmi” fordulatok – „Köztársaság! és Lajos még él!” avagy „Lajosnak meg kell halnia, hogy a haza élhessen” – adtak igazán baljós színezetet, sőt, ezek gyakran lelkes visszhangot váltottak ki Európa régi rendjeinek modern gondolkodású ifjaiból: „s odadobtuk nekik királyink fejét!” – mondja büszkén Az ember tragédiájában a párizsi szín Dantonja, mielőtt az ő fejével kezdene dobálózni a világtörténelem. A kettő között azonban komoly, mondhatni vészterhes az összefüggés: a jogi normák diadalmas elvetése a király perével kezdődött, a Danton által létrehozott forradalmi törvényszékek „egyszerűsített” eljárásaival folytatódott, a „gyanúsakról” szóló törvény, az en bloc jogfosztás – osztályokra, foglalkozási ágakra és mentalitásra az egyéni bűnösség vizsgálatától függetlenül kimondott sommás elítélés – első történelmi precedense (1793. szeptember) a következő állomás, majd a dantonisták pere alatt menet közben megváltoztatott eljárási szabályok következtek (1794. március), és végül, de nem utolsósorban a prairiali terrortörvénnyel (1794. június) tetőzött.
XVI. Lajos perével kezdődött az a folyamat, melynek során eltörölték a tárgyi bizonyítékokat, tanúkihallgatásokat, kimondták, hogy a „forradalmi lelkiismeret” helyettesíti az eljárásjogot, a vádlott védelmét, a bűnösség puszta kétségbevonását hazaárulásnak minősítették. Beteljesedett Condorcet ama jóslata is, hogy a király perében megmutatkozó jogi önkény nem ebben az egy esetben igazán veszélyes, hanem precedensértéke miatt, mert „ugyanilyen módon lehet leszámolni minden rivális pártvezérrel, független gondolkozású filozófussal”, sőt, a saját frakción belüli ellenzékkel is.
„Egyedül a formák betartása menthet meg az önkénytől. A jogi formák az emberi társadalom védőszentjei; a formák jelentik az ártatlanság egyedüli védőpajzsát” – írta Benjamin Constant a restauráció idején hozott rendkívüli törvények ellen, melyek immár a forradalomban való részvételt sújtották en bloc és retroaktív hatállyal. – „Jogi normák nélkül minden homályba vész, a formák nélkül a magányos lelkiismeret sötétben tapogatózik. A formák jelentik az egyedüli bizonyosságot, ők adják az elnyomott egyedüli mentsvárát, az egyén biztonságát.”