Jelenkor, 1991/5. szám
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ
Különös, hogy a magyarul 1963-ban megjelent San Gennaro vére című Márai-regényt mind az emigráció, mind a hazai kritika a szerző legjobb művének tekinti.1 Az előbbiek állásfoglalása mégcsak érthető, hiszen számukra a San Gennaro vére nem regény, hanem „az emigrációs állapot kézikönyve”,2 annál meglepőbb azonban, hogy a Márait mindig3 ellenérzéssel olvasó magyarországi irodalomtörténészek ítélete is hasonlóképpen szól. Különös, mert ez a kétségtelenül nagyigényű vállalkozás művészileg a legnagyobb kudarc Márai 1948 utáni pályáján. E könyve bizonyítja leghatározottabban, hogy a regényíró Márai számára maga a Műfaj mennyire alkalmatlan, inadekvát formává vált a dolgozatunk első részében kifejtett sajátos szellemi önvédelem céljaira. Írói Én és projektív Én, egyéni sors és a regényhős végzete sehol nem kerül olyan zavaros összefüggésbe, mint a San Gennaro vérében. Egyetlen más regénye sem világítja meg ilyen élesen, mennyire indokolatlan és megindokolhatatlan e formában a szerzői önéletrajz beerőszakolása az ennek ellenálló epikus keretek közé. Az önmaga és a választott tárgy közötti távolság hiányát a bombasztikusig fölerősített pátosz erejével pótolja. így azután ugyanaz történik vele, mint a színésszel, aki elsírja magát, holott megsirattatnia kellene; mert a szándék visszájára fordul: az író kínzó szenvedéséből itt csupán a regényhős szenvelgése látszik, az igazi fájdalomból a hamis melodráma. De van itt más baj is. A San Gennaro vére az egyetlen regénye 1948 után, aminek súlyos kompozíciós hibái vannak, s ez igen meglepő, ha olyan íróról van szó, mint Márai, akinek sok egyéb mellett egyik legnagyobb erénye a szerkesztőkészség. A regény ugyanis szerkezetileg teljesen széteső, vagy helyesebben: kidolgozatlan, nyers, mintha a szerző egy félig kész művet engedett volna ki a kezéből. A téma jellegzetes: az itáliai Posillippón4 megjelenik egy ember, aki meg akarja váltani a világot. Ám eldönthetetlen, voltaképpen miről is szól a regény: Posillippóról-e, vagy a menekült idegenről, akiről az a hír járja, hogy meg akarja váltani a világot. Mert Posillippo nem egyszerűen a hely, a közeg, a színtér, ahol a főhős története-sorsa zajlik, hanem önálló hangsúlyt kap, különálló egység marad, és az idegen nem egyszerűen egy a Posillippo színes-nyomorúságos alakjai közül, hanem szintén független egész, magyarul mindkét motívum azonos súllyal bír, márpedig egyetlen mű csupán egyetlen témát visel el. Valószínű, hogy két szándék dolgozott egyidejűleg az íróban: emléket állítani Posillippónak,5 mely befogadta, és emléket állítani az általa megélt és képviselt magatartásnak; ám nem várta meg, vagy nem tudta kivárni, míg e két téma két önálló műben kaphat alakot. Így azután, ebben a sietségben, mindkettő elveszti önállóságát. Nem beszélve arról, hogy a könyv első fele, a Posillippót bemutató rész műfajilag is szokatlanul és érthetetlenül zavaros: napló, novella, anekdota, esszé, önéletrajz semmivel sem indokolható, zaklatott egymásutánjával találkozunk itt, alakok jelennek meg, éppen csak odavetve, majd mások teljes élettörténetükkel, leírást olvasunk a nápolyi templomokról, aztán aktuális politikai fejtegetés következik egy napilap stílusában, az eszmefuttatást az itáliai ember lényegéről hirtelen egy novellisztikus betét váltja fel a hazalátogató amerikás olaszról, majd higgadt beszámolót olvasunk az olaszok sajátos viszonyáról a csodához, s ebben a posillippói zűrzavarban időnként megjelenik a két meghatározatlan idegen, a professore és élettársa, elhangzik róluk és a megváltásról egy-egy rezignált megjegyzés, majd váratlanul egy házban vagyunk, s megismerkedünk az idejáró postással, Pasqualinóval, a szemetesfiúval, a tojásárussal, a virágárus lányokkal, a halassal, anélkül, hogy tudnánk, miféle ház ez, és kik a lakói, míg végül egy földrengés vészjósló előérzetének drámai hangulatában egy közelebbről meg nem határozott küszöbön megjelenik a professore élettársa, villám csattan és az ég különösen megvilágosodik, mire a nő bejelenti, hogy „Ő… már reggel elment.”, s csak sejtjük, hogy a professoréról van szó, azt azonban egyáltalán nem, hogy honnan ment és hová, és egyáltalán miért van ennek jelentősége, s hogy elképedésünk és tanácstalanságunk maradéktalan legyen, rögtön a nő után megérkezik az idegeneket ellenőrző, vörös ágens, és zavartan bejelenti, hogy rossz hírt hozott. S itt, holott csupán egyet lapozunk, már egy másik regény kezdődik, három monológ erről az eddig tökéletesen elhomályosított idegenről, és Posillippo elsüllyed mindörökre, különös, szeretetreméltó, de többnyire vázlatban maradt, vagy csak odavetett figuráival együtt. Az első monológ a vörös ágensé, főnöke, a vicequestor előtt, amikor is beszámol első változatban a különös professoréról, aki olyan delejes hatással volt környezetére, hogy még maga az ágens is feledve hivatását, midőn nála jár, megérezvén, hogy szenttel van dolga, hirtelen feltárulkozik előtte. E monológba, melyből kiderül, hogy a professore, „a vasfüggöny mögül menekült tudós” homályos körülmények között meghalt, az ágens és a vicequestor dialógusa ékelődik az emigránsokról, az emigráció tulajdonképpeni okairól, a kommunistákról és a kommunizmusról, a menekültek lélektanáról, majd a professore egyetlen közelebbi ismerősének, egy papnak a vallomása következik, s bár egyre többet „megtudunk” a főhősről, egyre inkább elvesztjük szem elől, mert Márai nemhogy enyhítené meghatározatlanságát, még növeli is azzal, hogy a szentség univerzális kellékeivel ruházza föl, s megfosztja minden emberi vonástól, így azután már nem csodálkozunk, amikor az utolsó monológban, az élettárs templomi gyónásában ebből a tragikus hősből már semmi nem marad, csupán valami misztikus, pontosabban elködösített általánosság, a kommunizmus elől menekülő, a szenvedő világot öngyilkossággal megváltani akaró, a szentség időtlen levegőjébe húzódott melodramatikus hisztéria. Nyilvánvaló, hogy a főhősben egyértelműen magát Márait kell látnunk, néhány apróbb kiszólás mellett (pl. az ágens által holmijai között megtalált naptár 1948. április 11-én van leszakítva; ez Márai születésnapja, s ez volt az emigrációba vonulásának éve) erről tanúskodik az, hogy e három monológban a hangsúlyos helyeken már nem a szereplők beszélnek, hanem maga a szerző, közvetlenül, áttétel nélkül, mintha nem is regényt, hanem politikai vádbeszédet olvasnánk. A szerző indulata érthető, meggyőződése tiszteletre méltó, írói erényei kisebb területeken (egy-egy figura, esemény, gondolat megfogalmazásában) ezúttal is érvényesülnek, de maga az egész, a San Gennaro vére elhibázott, éretlen, nem eléggé átgondolt, ellenőrizhetetlen indulatoknak kiszolgáltatott, széteső szerkezetű, a nyílt önéletrajziságot érthetetlen6 okból nem vállaló, emiatt élvezhetetlen munka, mely a műfaj alapvető követelményeinek sem tesz eleget. „Már csak egy lehetőség maradt, a megváltás. Amikor egy ember ezt megérti, valami félelmes történik. Talán felordít ilyenkor egy ember, szája elé kapja a kezét, iszonyodottan, mint amikor véglegest, jóvátehetetlent mond, vagy cselekszik.”7 Nem arról van szó, hogy ez nem igaz, hanem arról, hogy így nem. Abban a szellemi helyzetben, amelybe 1948-cal került, nem véletlen, hogy konfliktusának jelenidejű megfogalmazása, e spiritualizált dráma jelenbe transzponálása művészi kudarccal jár. Ezt igazolja a Judit … és az utóhang című regénye is (1980), mely az 1942-es Az igazi c. regény folytatását és befejezését ígéri. Márai, aki korunk társadalmi küzdelmeinek lényegét az úr-proli kibékíthetetlen ellentétében látja, Az igaziban is, a Juditban is ezt a kérdést járja körül. Azzal a döntő különbséggel, hogy a Judit történetének ideje már a második világháború utáni korszak, amikor – Márai véleménye szerint – a küzdelem eldőlt, az osztályharcnak vége, „a proli győzött”.8 A vereségnek ebben a szellemében gyilkos iróniával ábrázolja hajdani hősét, aki egy – a Márai-regényekben egyeduralkodóvá vált – monológban számol be egy római hotelszobában kitartott kedvesének saját élettörténetén keresztül „a társadalmi átrétegződés váltópillanatáról”, amikor két civilizáció küzd egymással”;9 mi történt hát Judittal Az igazi óta, mennyiben más a kép, amit erről a konfliktusról Márai már elmondott a Judit előzményében? Amíg Az igaziban az első feleség és a férj nézőpontjából, úgy most a cselédlányéból látjuk ugyanazt a történetet. A hősnő a szó szoros értelmében egy nyírségi gödörbe vájt „otthonból” kerül be a nagypolgári család házába, s előbb mint cseléd, később mint feleség szembesül az osztállyal, amelyet majd le kell győznie. Megismeri – sóvárgással, gyűlölettel – szokásaikat, életrendjüket. Eközben „Gyorsan változtam. Nemcsak a kezem fehéredett, másképpen is fehéredtem, befelé.” Amit e házban lát, megdöbbenti, s értetlenül szemléli, hogy „ezek mindent védtek, örökké, a fogaikat és a bútorok huzatát, a részvényeket és a gondolatokat, amelyeket örököltek”, és megérti, hogy ezek „nem valamiért, hanem valami ellen éltek”; pontosan érzi a különbséget a ház lakói között: míg apósa „egészséges” volt, vagyis kényelmetlennek érezte ezt a vállalkozást, a polgárét, addig anyósa és különösen férje már beteg: „keresztény is volt, gazdag is volt. És mert egyikkel sem tudott felhagyni, megtelt bűntudattal.” „Ezért vett feleségül… és amikor megértette, hogy nem szerető vagyok … nem is feleség, hanem ellenség, … azt mondta … a leghelyesebb, ha elválunk.” Mert Judit egyetlen célja e házban, hogy meggazdagodjon, hogy elvegye „tőlük” ezt a gazdagságot, de éppen ezzel szemben bizonyul tehetetlennek, mert ez a gazdagság nem a pénz, az ékszerek („Nem voltam rest, sem szemérmes, megtömtem a retikülöm.”), hanem maga a műveltség, mely reflex, mondja Márai, amit Judit nem volt képes tőlük elvenni. Azután a háború végén, az ostrom alól fölszabadult Budapest „eleven rendjében”10 összetalálkozik volt férje barátjával, az íróval, aki befogadja, s összefoglalja Juditnak a korszak lényegét: „vége a műveltségnek… A műveltség élmény … Ez most mind elpusztult.”, és „Vigyázzon! A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!” Ebben a figurában is jellegzetes az önarckép: „A világgal bujálkodott, a világ anyaga izgatta, a szó és a hús, a hang és a kő, minden, ami van, ami fogható… és foghatatlan.”, illetve „író volt, aki már nem akart írni, mert hitt abban, hogy az írott szó változtatni tud az emberi természeten. Judit győzelmében, mert érzi e győzelem viszonylagosságát, még ott a vereség tudata, nem úgy az … utóhang másik hőse, a kitartott zalai dzsesszdobos, aki a regény e második részében egy mannhattani bár mixereként már csupán a győzelmet érzi. „Mister vagyok, senior” – mondja a butaság büszkeségével az újvilágba most érkezett zalai földijének. Majd elmeséli disszidálásának történetét (ő az ÁVO megbízása elől menekül, mert nem akar besúgó lenni…), de voltaképpeni funkciója az, hogy más szempontból láttassa Judit alakját, „az érintetlen proli” szemszögéből, a valódi győztes nézőpontjából, aki már nem érez bosszúvágyat, sem sóvárgást, mert az a műveltség, mely éppen megszerezhetetlensége miatt Juditban még dühödt ellenállást váltott ki, neki nem jelent semmit. A regény egy találkozással ér véget, melybe Márai minden dühét, keserűségét beleadta. Így hangzik: Judit volt férje, az anyagilag, lelkileg egyaránt tönkrement úr immár New York-i lakos. Egy ízben bemegy a bárba, ahol a mixer dolgozik, majd Judittal kapcsolatos közös emlékeik „szakszerű” megbeszélése után fizet, és borravalót akar adni. A mixer büszkén, gőgösen, dühödten elhárítja: „Nem így, uram. Én, a büdösproli, hazaviszem az új kocsimon a doktor urat.” Mire az ex-férj: „Oké – vigyél haza, büdösproli.” – Márai ítélete tehát egyértelmű: arra, ami történt, nincs bocsánat. Különös azonban, hogy az általa úr és szolga ellentétében polarizált helyzetben csupán gyűlöletet érez a győztessel szemben. Először is: ez a „győzelem” igen-igen vitatható. Másodszor: bár indulata voltaképpen az emberi aljasságra irányul, nem hisszük, amiként nyilván ő maga sem, hogy az emberi nyomorúság elleni lázadás kizárólag aljasságba torkollhat. Meggyőződésünk, hogy ebben a nyomorúságban minden zendülés jogos, ha reménytelen is. Ez a zendülés mindig pontatlan irányát tekintve, mert maga a nyomorúság, ami ellen lázad, meghatározhatatlan, vagy ha mégis meghatározható, arra semmiképpen nem „alkalmas”, hogy e lázadás tárgya legyen. A nyomorúság egy és oszthatatlan. Magát a társadalmi modellt, a társadalmi korszakváltás effajta polarizálását érezzük… elsietettnek. Egyetlen ember sem méltatlan arra – különösen eredendően nem, mint Judit és Ede Lajos, a mixer –, hogy úgymond „benne legyen a megváltásban”. Mert az utolsó ítéletre hívó trombitaszó elhangzásakor együtt leszünk mindannyian, „nyomorultak” és „kivételezettek”. S ki tudja, mi lesz az ítélet. Nem ismerjük az isteni kritériumokat. S meglehet, ennek az ember számára méltóságot rangot, önbecsülést és tiszteletet ígérő európai műveltségnek sem „az aljasság lázadása” vetett véget, mint Ortega nyomán11 Márai gondolja, hanem hogy ez a műveltség ebben a felfogásban érett meg arra, hogy felváltsa – egy korántsem olyan radikálisan különböző – másik… A regény üzenetével tehát lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan, hogy a Judit… és az utóhang mint műalkotás ismét a sikerületlen munkák közé tartozik. A regény formailag két monológ: Juditéban a technikai erőfeszítés mond csődöt, a kitartott mixerében a trágár nyelvi zsargon. Az előbbi erőfeszítés arra irányul, hogy végig fenntartsa a jelenet atmoszférikusságát, így a Judit-monológot Márai megterheli azzal, hogy érzékelteti a nő vallomását hallgató fiú reakcióit, kapcsolatuk jellegét, a hotelszoba hangulatát, Judit ezért az olvasóhoz is beszél, amitől az egész mesterkélt, erőltetett lesz. Másrészt ez a kikupálódott cseléd soha nem azonos önmagával: néha úgy beszél, mint egy utcalány, néha úgy, mint egy arisztokrata hölgy. A Lajos-Ede monológot pedig az teszi tönkre, hogy Márai hősét egy pontosan kiszámított zsargonban szólaltatja meg, olyan nyelven, amely nem az alak belső meghatározottságából következik, hanem az alakra ráerőszakolt külsődleges jellemzés eszköze; arra való, hogy meggyűlöltesse hősét, s nem arra, hogy jellemezze. S ezen az a kegyetlen irónia sem változtat, hogy az író szótárt12 mellékel az … utóhanghoz. Az ötlet kitűnő, de minduntalan „kilóg a lóláb”: a szerzői szándék leleplezi önmagát. A regényműfaj tehát itt – a San Gennaro vére valamint a Judit… és az utóhang jelenidejű közegében – bizonyul a legellenállóbbnak a közvetlen, nyílt önkifejezéssel szemben. Más lesz a helyzet az emigrációban írott másik négy regény esetében, amikor is – mint majd látni fogjuk – a személyes önéletrajztól való egyre határozottabb eltávolodásnak köszönhetően egyre regényszerűbb alkotásokkal találkozunk. Az 1975-ös Erősítő áltörténelmi parabolaregény esztétikai értékét egyebek mellett az szállítja le, hogy Márai a hiteles történelmi atmoszférát árasztó mű autenticitását szándékos anakronizmusokkal rombolja le. A hős egy „kis karmelita inkvizítor”, aki levélben számol be az 1598-as római látogatásáról, ahonnan Avilából a pápai inkvizíció tanulmányozására érkezik. A regény első felében megismerkedik az áhítatosan tisztelt római Santo Ufficio belső működésével, az eretneküldözés „technikai problémáival”, s közvetlen tanácsadójának, Padre Allessandrónak, valamint a római inkvizíció vezetőjének, Bellarmino consultore-nak szavaiból kibomlik az inkvizíciós atmoszféra rettenete: a feljelentési kötelezettség, a félelem, a gyanakvás fojtogató légköre, a máglyán égetés, a giustizia pokoli iszonyata, s a „tanulni vágyó kis spanyol” nagy élménye, az erősítők, a confortatoré-k, akiknek az a feladata, hogy még az utolsó pillanatban, a máglyához vezető úton rávegyék az eretneket, hogy maga akarja a máglyát, hogy maga kérje-követelje a büntetést. A könyv valódi csúcspontja Giordano Brúnó megégetésének története, amin maga a főhős is résztvesz az erősítők oldalán, s Brúnó rendkívüli magatartása: fölénye láttán („megvetette azt, ami történt”) a már addig is olykor el-elbizonytalanodó hite az inkvizícióban – megrendül.13 Mindezt csak megerősíti az akkorra már kardinálissá előlépett Bellarmino, akinél hősünk búcsúlátogatást tesz, mielőtt visszatérne Avilába. A kis inkvizítor ugyanis jól látja, hogy a terror korlátlan hatalmú urának fölénye csak látszólagos; hiába pusztította el Brúnó testét, legyőzni benne azt, a személyiséget, ami az inkvizíció egyetlen ellenfele, nem volt képes; látja e fölény mögött a kétséget, a bizonytalanságot, a tehetetlenséget. Ezért e látogatás után hősünk – mintegy hirtelen megvilágosodva – elhajítja az inkvizícióhoz tartozásának új jelképeit, a Bellarminótól ajándékba kapott inkvizíciós kézikönyvet s a pénzt, egy kitűnő jelenetben egy ócskás boltjában „civilbe” öltözik, és ahelyett, hogy visszatérne Avilába, hogy otthon kamatoztassa „tudását”, megszökik, s az ellenfél, Genf városában telepszik le. Ennyi hát a fabula, ám hiába a ragyogó figurák sora – a főhős, az erősítők, Bellarmino, az ócskás pompás és utánozhatatlanul tömör jellemzése – a hiteles atmoszféra, a hibátlan jellem- és cselekményvezetés, Márai nem elégszik meg ezzel. Mert tulajdonképpeni célja a kommunista terror belső mechanizmusának analízise, tudatos anakronizmusokkal (enyhülés, békés együttélés, nemzetközi tanácskozók, gazdasági együttműködés, barakkok stb., stb.) és az inkvizíció önjellemzésének túldimenzionálásával („az önálló véleményalkotás rémséges lehetősége”, vagy: „Az igazi ellenség nem az, akinek fegyvere van. Ez múló veszély… (hanem) amikor kinyomtatnak valahol egy könyvet, mely a Santo Ufficio engedélye és felügyelete nélkül készül, nincs mód többé a megegyezésre, mert abban a pillanatban hatni kezd a métely. Mindent el lehet nézni, csak azt nem, hogy valaki felsőbb jóváhagyás nélkül terjessze gondolatait.”) megbontja a tónus homogenitását, s ezzel a mű belső egyensúlyát. De még ez is kevés, Márai a szöveg bizonyos pontjaihoz külön jegyzeteket ír, a regény hitelességét végképp lerontó aktuális megjegyzéseket a GPU-ról, a náci, a sztálini, a chilei stb. megsemmisítő telepekről. Ez az aktualizálás ráadásul teljesen fölösleges: az a bizonyos Névtelen Olvasó amúgy is tudja, miről van szó, nincs szüksége rávezetésre ahhoz, hogy megértse: az Erősítő összetéveszthetetlenül huszadik századi tapasztalatokat összegez, amikor a XVI. századi giustizia perzselő hőségében a terror általános modelljét kutatja. Míg az Erősítő fegyelmezett, pontos, szenvtelen, tömör stílusa, mondatainak szikár, de eleven szerkezete, a szóhasználat választékossága, és e stílusnak sodró lendületet adó irónia Márai jobb pillanatait idézi, addig az 1970-es Ítélet Canudosban című, szintén történelmi díszletek között játszódó allegorikus parabolaregényéről ugyanez sajnos nem mondható el. A történet alapja és forrása Euclides da Cunha: Os Sertoes (A vadon) című történeti munkája,14 amely egy Brazíliában valóban megtörtént eseményt, egy múlt század végi anarchikus lázadást és leverését dolgozza fel. A regény formáját tekintve az „egykori szemtanú” kései beszámolója, aki Öregkori magányában veti papírra canudosi emlékeit, időkerete mindössze négy óra, szerkezetileg két élesen elkülönülő egységre bomlik: egy sajtófogadásra, amelyen a canudosi lázadókat megsemmisítő brazil haderő főparancsnoka, Carlos Machado de Bittencourt marsall, hadügyminiszter számol be a rejtélyes falu melletti tanyaépületben az ideérkező újságíróknak és néhány tekintélyes kiválóságnak arról, hogy Canudosnak vége, a lázadást leverték; valamint egy dialógusra a marsall és az elpusztult faluból üzenettel érkező Nő között, melyben megszületik az „ítélet” e rendkívüli lázadás értelméről és jelentőségéről. A beszámolót író, az esemény idején írnokként jelenlévő Olivér O’Connel önjellemzése, a tízhónapos mocskos és féktelen háború történetének összefoglalása, a sajtófogadás helyszínének leírása, s a gyilkosságokban tobzódó-örjöngő hadsereg közállapotának tömör exponálása még nem rontja le a hiteles dokumentum illúzióját, de magának Bittencourt marsallnak a jellemzése, s főként a sajtófogadás históriája olykor a nevetségesség határát súroló írói kudarc. Mert Bittencourt szinte transzcendentális jelenség, nem egyszerűen „hivatalnok… (aki) ceruzával a kezében győzött”, de az Állam, a mítosz ködébe emelt Rendszer túlméretezett megtestesítője; nem csoda hát, ha alakját állandóan eltakarják saját monumentalitásának díszletei, nem beszél, hanem kinyilatkoztat, vagy morog, sziszeg, rikkant, vagy a legjobb s leggyakrabb esetben a nagyhorderejű bejelentéseket rendszerint „mellékesen, a vállán át” közli az egybegyűltekkel. Amikor a regényben is szereplő da Cunha megszorongatja a kérdéssel, tudniillik, hogy mi történt a lázadás vezetőjével, akkor fölényesen mosolyog, s mint egy bűvész a varázspálcával, sétabotjával egy kikészített rézüstre mutat, amelyben ott lapul a lázadás vezérének, Antonio Macielnek, a Tanácsadónak levágott feje. Egy grand guignol kellős közepén vagyunk, így hát meglepetés nélkül vesszük tudomásul, hogy ez a rumban pácolt fej egyszer csak megszólal és vigyorogni kezd; és nem csodálkozunk, hogy a marsallnak, aki előbb még maga volt a megtestesült nagyság, annak minden – de csupán – kellékével, most kidagad a szeme és megüvegesedik, dadogni kezd az általános „hipnotikus zsibbadságban”, majd hátrál egy lépést, kiegyenesedik és felordít, s a legszívesebben már mi magunk is hasonló dolgokat művelnénk. Az eddigi grand guignol ekkor hirtelen szabályos melodrámába fordul át, bejelentik, hogy egy Nő érkezett a lerombolt s elpusztított Canudosból, azzal a hírrel, hogy a Tanácsadó, a vezér mint az elpusztíthatatlan Veszély szimbóluma, él. A hírre a jelenlévő tisztek „meghökkennek és felhorkannak”, vagy a legjobb esetben „hőkölve elképednek” és „gúnyosan hahotáznak”, csak a marsall nem, mert mintha a végzet csapna le rá, hirtelen mély metamorfózison megy át: érinthetetlen hivatalnokból, a pedáns, és gigantikus állami tisztviselőből váratlanul pedáns művelt nagypolgár lesz, de hasonló változáson esik át a szóban forgó Nő is, tökéletesen elállatiasodott, csontváz-sovány, lárvaarcú állapotban érkezik, majd „ugrásszerűen föláll” (sic!), s egy rituális fürdő után – ezt kapja cserébe, mert vállalja, hogy elhozza a marsallnak a Tanácsadót – mint nagyvilági, de tökéletesen műveletlen hölgy kél ki a habokból, és akárcsak egy szalonban, az őt cigarettával kínáló, ugyancsak sajátos változáson átesett elegáns polgár-marsallt eképpen hárítja el: „Sorry, Excellency. I don’t smoke,” nem egészen oxfordi, de mégiscsak elegáns angolsággal, ő, aki percekkel ezelőtt még „rekedt, mély, őserdei tájszólással beszélt, mintha egy állat morogna.” Mi magunk is hasonló érzelmi állapotban vagyunk már, mint a jelenlévő katonák, akik „nemcsak elképedtek”, de „babonás iszonyattal keresztet vetettek … mintha merénylet történt volna … sokan rémülten káromkodtak. Volt, aki a fegyvert lövésre emelte… döbbenten, igen, pániktól kidagadt szemmel” bámulják a jelenést. Ebben az atmoszférában zajlik tehát a dialógus, melyben a Rendszer és a Rend allegorikus párharcát kell látnunk, mert Canudos nem pusztán vallásos fanatikusok csordájának vad és hisztérikus lázadása volt, mondatja Márai a Nővel, hanem kísérlete és egyben realizálása annak „az eleven rendnek”, mely az író történelemfilozófiai gondolatainak központi kategóriája.15 Canudos a „kilépést” jelenti minden megegyezésből, az időből, a társadalomból, az államból, a Kalandot, a Lázadást a Rendszer ellen, mely fölemészti az élet energiáit, mely halálra ítéli az emberi törekvést a világegyetemben. Végső soron: Canudos a személyiség megőrzésének egyetlen módja és tere, akkor, amikor az ember már túlesett a demokráciától való megrettenésen, mert hisz „a demokráciában … hasonlítani kell a többihez” … S a mindvégig melodramatikus párbaj végül ismét „a vereséggel a győzelemben” ér véget: a marsall elengedi a Nőt, aki visszatér meghalni a lemészárlás előtt álló, utolsó hírnökként megmaradt canudosiak közé, majd „szórakozottan nézett körül… úgy láttam – írja az emlékező tanú, O’Connel –, hogy a szeme véreres… Aztán – mintha feleszmélne, hogy tehetetlen (értsd: hiába pusztította el ezt a Canudost, a canudosokat sohasem fogja tudni legyőzni) – felemelte a sétabotot, tétova mozdulattal, mint aki ütni akar, de nem tudja pontosan, kire akarütni. Ez volt a… pillanat, amikor a marsall elvesztette az önuralmát.” Búcsúja már újból a régi formátumában mutatja, a tántoríthatatlan, gigantikus államminiszteri töretlenségben, midőn „recsegve, hivatalos torokhangon” kiadja a parancsot a Canudosban megmaradt lázadók lemészárlására. Míg az ítélet Canudosban a társadalom absztrakt modelljét, úgy a Rómában történt valami (1971) a történelem modelljét igyekszik megrajzolni, lényegesen nagyobb sikerrel. A regény alapeszméjét s mintegy kivonatát a könyv két szereplőjeként, az írónak és a kiadónak a párbeszéde16 pontosan rögzíti:
Atticus: Írjál egy könyvet, amely igazán, valóságosan történelem.
Lucceius: Mi a történelem?
Atticus: Nem az ütközetek és a hódítások … Arra gondoltam, írd meg a mai nap történetét!
Lucceius: Írjam meg a diktátorról az igazat?
Atticus: Úgy írd meg, hogy ne is említsd a diktátor nevét … Írd meg a másik történelmet, az igazit.
Lucceius: Az áldozatokról írjak?
Atticus: Az áldozatok csak nyersanyag a történelemben … írd meg, mi történik a névtelen kisemberek életében egy ilyen napon, amikor eltesznek láb alól egy úgynevezett nagy embert, aki névtelen kisemberek millióit pusztította el… Írd meg, mit mondanak egy ilyen napon az írók…
Lucceius: Mentegetőznek, sziszegnek, helyezkednek és hegyezik a tollat. Ez a történelem?
Atticus: írd meg, mit mond egy ilyen napon a híres alak valamelyik szeretője. Vagy az eunuchja. Azok, akiknek megkegyelmezett. Vagy azok, akiket szórakozottságból nem gyilkolt meg. Írj egy könyvet arról, hogy a történelem nem rendkívüli események sorozata, hanem valami állandó és unalmas. Nézd ezt a részeg, kártyás ügyvédet, amint éppen kiokádja magát a történelemben…”
Ez a nap: az a bizonyos március idusa, Caesar meggyilkolásának napja. A regény: tökéletesen eleget tesz a kiadó, Atticus „megbízásának”: arról a történelemről szól, mely „állandó és unalmas”: arról az emberi szennyről és mocsokról, az emberi aljasság és gonoszság ama apokaliptikus förtelméről, mely Márai szerint: maga a történelem. A „történet”, azaz most már a „történelem” időtartama négyszer három óra, napnyugtától virradatig; az egyes fejezeteket e tizenkét óra ütemezi, leírás, dialógus és monológ szigorú rendben váltakozik. A filmszerű írói technika, amelynek nyomai már érezhetők a San Gennaro vérében, s bizonyos fokiga Juditban is, itt uralkodó formai módszer. Az első három képben rabszolgák, részeg veteránok és két írástudó nézőpontjából kap alakot a birodalmat megrázkódtató hír: Rómában történt valami. Baiae-ban vagyunk, a rómaiak kedvelt üdülőhelyén. A rabszolgák és a kocsmázó veteránok jelenetében még minden bizonytalan: lehet, hogy történt valami. A két írástudó találkozásából azonban már nyilvánvalóvá lesz: a zsarnokot, Caesart, megölték. Demetrius monológja17 (ő az egyik „írástudó”) már előrevetíti a későbbi poklot: az irodalom e söpredéke máris feni a fogát, készül a zsarnok bemocskolására, s főként annak bizonyítására, hogy ők – akik a valóságban hű talpnyalói voltak Caesarnak – az igazi ellenállók. S jönnek, érkeznek egymás után e pokol gesztustalan alakjai: Fulvius, az ékszerész, minden harácsolás és silányság megtestesítője, Gaius a római ügyvéd, aki tisztán lát ugyan e förtelemben, de belőle él, tehát „tehetetlen”, Lollia, Caesar egyik szeretője, aki érzékeiben érzi az űrt a nagy Caesar halála után, s férje, Gabinus, a történelem balekja, aki kimarad az összesküvésből, s úgy tölti a napot, hogy nem sejti, mi történt, Caesar és Kleopátra eunuchjai, akik érzik, hogy „Végre történt valami… Most szóhoz jutunk mi, a heréltek.A görög szószátyár hiúsága, az egyiptomiak babonasága, a zsidók konok, fajvédő ostobasága, ez mind a múlté. Most következik a hazátlan eunuchok finom aljassága.”, és jön Emília, Gaius felesége, Caesar második szeretője, az ostoba társasági nőstény, a fecsegő butaság megtestesítője („Szóval megölték a kisöreget és mi lerohantunk Baiaebe”, és így tovább, a végtelenségig), hogy azután a legtipikusabb figurák összetalálkozzanak Valenus, a szenátor vacsoráján, Gaius, Fulvius és a többiek, e részegségbe fulladó undorító szaturnálián, melynek betetőzője Lais, a kurva, aki feláll a kártyázó, nyereményére tehénkedő Gaius asztalára, felhúzza ruháját, és farát riszálva üvölti: „Itt aludt Róma! – s mutatja. – Jó meleg zug. Itt voltak a szenátorok! A főpap! A lovagok! Rómaiak, lehet! mindenki jöhet, aki fizet!” Majd Gaius nyereménye fölött szétveti lábait, és rávizel az aranyokra, „mintha szemétdombon állna”. Márai egyik emlékezetes telitalálata ez itt. És itt van Atticus, a kiadó és Lucceius, a történetíró, hogy végső soron mindebből üzletet csináljanak. És megjelenik Caesar orvosa is, Sosthenes, hogy rezignált monológjával megadja a regény végső hangütését életről és halálról, nagyságról és esendőségről: „Nem tudok én semmiféle titokról. Nagy csend van születés előtt és nagy csend következik a halál után … ez minden, amit tudni lehet. És ami közbül van, lárma és eszelős gajdolás. Ez a rövid lármázás az élet.” Ritka szerencsés pillanat hát a Rómában történt valami: a stílus, a modor, a kompozíció, a hiteles történelmi atmoszféra mind a történelemről vallott jogos ítéletnek rendelődik alá; szerencsés, mert a más helyeken oly zavaró túldimenzionálást itt a téma kényszeríti ki, így a műnek belső egyensúlya van, lendülete, természetes arányai sértetlenül maradnak. Hogy mégsem ezt a regényt tartjuk Márai legsikeresebb vállalkozásának, annak az az oka, hogy Caesar mindig csak megidézett alakja időnként elveszíti egyértelműségét: mintha az író olykor nem tudna dönteni, a Sztálinokat is beleépítse-e a figurába, vagy sem; szerencsére csak időnként. Az anyag fölülkerekedik az írói bizonytalanságon, a rendkívül markánsan megrajzolt alakok oly intenzíven exponáltak, hogy legyőzik a szerzőt, s megmentik a regényt. Mindebből világos már, hogy a regényíró Márai legjelentősebb teljesítményének az 1952-ben megjelent Béke Ithakábant tartjuk. Egyetlen könyve, amelyet nem indulatból, hanem az élettel szembeni bölcs megértés, az ember iránti szeretetteljes megbocsátás légkörében írt. Önmaga és a tárgy távolsága itt a legnagyobb, az uralkodó monológforma itt igazolódik leginkább. E műve az egyedüli, amelyben az irónia forrása nem a megvetés, hanem a körültekintő, fanyar szeretet. S hogy a cselekmény, a történet mennyire száműzhetetlen az epikából, arra a Béke Ithakában a legjobb példa. És amennyiben igaz az, hogy a Márai-művek a képviselt magatartás, világlátás lényegét negatíve mutatják föl, a Béke ebből a szempontból is kivételes helyet követel magának az 1948 utáni életműben: az eddig bemutatott regények tagadásával, tiltakozásával, csömörével, undorával szemben a Béke Ithakában: az Igen, a megfontolt Igen, csupa ragaszkodás és melegség. Hamisítatlan Márai-mű persze ez is, csakhogy itt szkepszis és hit, heroikus pátosz és irónia, foghatatlan és fogható valamely természetes harmóniában simul össze. A Béke Ithakában a Kalandban megtestesült ember sajátos bájú hőskölteménye, a Keresés, a Kutatás, a Távlatok ellenállhatatlan igézetébe hunyorgó ember meséje. A hős: Ulysses, a Fényhozó, a regény forrása a homéroszi mítosz. S hiába „van egyféle tiszteletlenség a vállalkozásban, amikor a kései időben – itt és ott – valaki »folytatni« meri az ulyssesi történetet”,18 egész pontosan befejezni és áthangolni, Márait műve igazolja. A regény három vallomás, a feleség, a fiú és a gyilkos vallomása életük egyetlen nagy élményéről: Ulyssesről, három változata egy sorsnak, mely mindhármójuk sorsát meghatározza. Eme írói fogás – a tárgy többszempontú megközelítése – ezúttal19 azzal a haszonnal jár, hogy három összefüggő, ám mégis egyben-másban eltérő Ulyssest kapunk, mintegy annak alátámasztásaként és megerősítéseként, hogy Ulysses, amiként minden kötöttségből, függésből és bizonyosságból, úgy kicsúszik minden erőfeszítés hálójából is, mely lényegének meghatározására törekszik. Mert ő az örök nyugtalanság, akinek „hazája: a Változás”, csodálatos hős, akinek ugyanakkor gyanús „üzletei” vannak, bátor és vakmerő, de fél a kutyáktól, hű saját lényegéhez, de hűtlennek bizonyul mindennel és mindenkivel szemben, ragyogó mesélő és mesteri hazudozó, nincs köze sem családhoz, sem hazához, mert a világtól nem bizonyosságot, hanem meglepetést akar, s aki tudja, hogy önmagánál csak a Kaland csábítása erősebb, amelynek nem tud ellenállni. „Az ember a kíváncsisággal kezdődik.” – mondja Márai, s hőse mintha azt sugallná, hogy azzal is fejeződik be. Ez a bódulat űzi-hajtja Ulyssest a világban, ezért, hogy elmenni tud csak, és megérkezni, de maradni nem, és ezért a hű hitves, Pénelopé féltékeny, sértett panasza, midőn nem érez szánalmat Ulysses iránt, amikor megérti, hogy az csak meghalni tér haza Ithakába, mert „az énekesek, az idő, ez a szószátyár hírverő, a múzsák legendát szőttek személyemből és szerepemből. Én vagyok a hű hitves, aki sző és eped, amíg a férje a tengeren és a szárazföldön harcol… De ez nem igaz. A valóságban az első pillanattól harag volt a szívemben iránta. Gyűlöltem, mert csak kényszerűségből választott hitvesének, mert nem kaphatta meg Helénát. Úgy vitt el Spártából Ithakába, ahogyan egy versenyző, aki második lett a tornán, hazaviszi a vigaszdíjat. Nem szerettem, mert csavaros esze örökké máshol járt. Meg tudtam volna ölni, mert mindig elment mellőlem, és megcsalt.” De a kötés, mely őt férjéhez fűzi, erősebb minden gőgnél és sérelemnél, létének értelmet csupán Ulysses adhat és ad. Tűrnie kell és tűri, hogy a hazatérő Ulysses száműzze Ithakából a kérők miatt, mint ahogyan tűrnie kell, és tűri a gúnyos köteléket, mely majd Ulysses végakaratából a gyilkos Telegonosszal mindörökre összeköti. Penelopétól való fia, Telemachos életének is Ulysses ad értelmet: mert sérti az apját ért vád, útra kel a világban, hogy „jellemének és egyéniségének igazi nagyságát” megérthesse. Míg Pénelopé a büszkeségében megsértett feleség látószögéből ítéli meg, Telemachos a világból olvassa ki az ulyssesi sors értelmét, a világból, melynek apja új távlatot adott. Csak az utolsó pillanatban érti meg, hogy a jóslat, miszerint Ulyssest a saját fia öli meg, nem rá vonatkozik, ezért apjával alapvetően a félelem kapcsolja össze. Így aztán útja Ulysses nyomában egy zseniális paradoxont érzékeltet: keresi Ulyssest, hogy megmeneküljön tőle. Első jelentős találkozása a Kalandról való tudás egy nemével ajándékozza meg. Nestort faggatja apjáról, aki egy ragyogó képpel érteti meg, hogy e Kaland, az Ulyssesé csak egy a sok közül. A kertben, ahol ülnek, „ezüst láncra bilincselt tigriseket és párducokat” sétáltatnak a rabszolgák. „Amikor fiatal voltam, én is úgy jártam zsákmány után a világban, mint ez a tigris. – nyújtja ki kezét Nestor, a vonagló testű fenevadra mutatva. – De most már vén vagyok és tudom, hogy a pálma is tud olyan kalandosan élni, mint a tigrisek és párducok… [A pálma] A nappal, az esővel, a széllel viaskodik… Nem mozdul. De nagy erővel él. Ezt nem tudtuk, amikor fiatalok voltunk, atyád, én és a többiek …” DeTelemachost Ulysses kalandja izgatja, ezért tovább folytatja a kutatást: előbb Alkinoosszal, a phaiákok királyával találkozik, ahol Nausikaá szerelme érteti meg vele, hogy a telemachosi sors az ulyssesi része („Ulysses a kalandot a létezés legfőbb értelmének és tartalmának hitte, se vállalkozáshoz, mely állandóan túlhaladta személyisége határait, engem, vérének sarjadékát… alkalmazott segítőtársul.”), majd és végül Ogygya szigetén, Kalypso nimfa birodalmában tudja meg „az igazat”: a kaland e hőse: ember, és az is akar maradni. Visszautasítja Kalypso ajánlatát, hogy az a halhatatlan istenek közé emelje, mert: „attól félt, hogy unatkozni fog az istenek között.” „Lehetetlen!… Unatkozni az Olympuson!” – kiáltja döbbentenTelemachos, mire Kalypso elmondja „a titkot”: „Az isteni lét unalmas. A halhatatlanság egyhangú és fárasztó … Az Olympus … tele van unatkozó istenekkel és istennőkkel, akik féltékenyen és irigyen szemlélik az emberek sorsát. A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék is: feszültséget ad az életnek. Atyád tudta ezt.” S Telemachos ekkor megérti és vállalja feladatát, Ulysses néhai szeretőjének, Kükének oldalán képviselnie kell majd apja szellemét… Telegonos20 sorsának iránya pontosan az ellenkezője a Telemachosénak: míg ez, miközben keresi, menekül előle, addig Kirkének a hőstől született fia üldözi Ulyssest, hogy isteni parancsra beteljesítse a homályos jóslatot. Telegonos, Kirke halálszigetének tudatlan-boldog disznópásztora csak anyja s Hermes parádés beszélgetéséből tudja meg származásának titkát: apja ember. Addig élete a mítosz varázslatos-édeni édességében zajlik az elvarázsolt emberek, a disznók között,21 akik egyetlen játszótársai. De a megvilágosodott Telegonost a végzet kiszakítja ebből a paradicsomi állapotból, Kirké az emberek közé küldi, s ő szívósan kutatja Ulysses nyomait, hogy majd öntudatlanul végrehajtsa rajta az istenek ítéletét. Útja során eljut Spártába is, ahol Menelaos és Heléna személyében találkozik a történelemmel: a regény egyik nagy csúcsteljesítménye ez. A tökrészeg, alkoholista Menelaos, amint félsüketen és félvakon elmondja a trójai háború valódi történetét, a köszvény kínozta, sántikáló, kifestett, aszott, férfiasan rekedt hangú vén „nyanya”, Heléna fergeteges alakja Márai egyik ragyogó telitalálata. De nehéz választani: hol a leírás méltóságteljes zengése (pl. „A délutánon, mely az éjszakát megelőzte, Aiolos füstölgő hegyi lakása egyik barlangjából kószálni küldte Notost, a meleg szél gonosz fúriáját. De eső nem esett, akárhogyan is várta a száraz, hasadozott föld, az emberek és az állatok kipállott teste. Száraz vihar tombolt Ithaka felett, sűrű villámcsapással. A forró szél porfelhőket kergetett a mezők és a tenger felett. Thrinakié szigetének fűszeres illata úszott a forró, fekete levegőben; a terhes, ingerlő illatot messzire elhintette a déli szél.”), hol az anakronizmusok itt helyénvaló, természetes szellemessége (pl. amikor Helios „Világszerepéhez híven, kötelességtudó pontossággal jelent meg minden hajnalban, hogy elfoglalja helyét a könnyű kocsi bakján és hivatalába, a Világűrbe hajtson.”), hol pedig a más művekből oly sajnálatosan hiányzó fanyar humor ellenállhatatlansága lep meg (pl. amikor Kalypso, az isteni nimfa bosszúsan bevallja, hogy; „Sajnos, almát nem ehetek, mert gyomorsavam van”). A több száz oldal távolából egymást csepülő Pénelopé és Heléna, illetve Kirké és Hermes civakodásának, barátságos veszekedésének fergeteges tűzijátéka,22 Kalypso, Menelaos, Heléna és a többiek alakjában magasztosnak és nevetségesnek ilyen ragyogó egyensúlya, s az egész homéroszi mítosz megismételhetetlen, játékos-gúnyos felidézése páratlanná teszi a Béke Ithakábant az 1945 utáni magyar prózairodalomban. De e regénynek kivételes helye van Márai 1948 utáni életművében is: tanúsítja, hogy a daimón, melynek Márai majdnem tehetetlen kiszolgáltatottja lett, milyen művek sorozatától fosztotta meg a Névtelen Olvasót. S épp a Béke Ithakában teszi bizonyossá (s némiképp „igazolja” dolgozatunk kritikus, néha tiszteletlen, néha túlságosan is komolykodó formában kifejezett megértő szembehelyezkedését Márai Sándor 1948 utáni teljesítményével), hogy a próza lényege szerint ellenáll a menekülő Én eme daimónjának, mert mint Ulyssesnek a tenger, egyetlen tere: a Mi nyugtalanító távlata.
1 Többek között lásd Gyergyai Albert idézett cikkét, illetve A magyar irodalom története 1945-1975. VI. kötetnek a nyugati magyar irodalomról szóló fejezetét.
2 Román J. István: Márai Sándor. Új Látóhatár, 1980/5.1-12.
3 Nagy Sz. Péter kivételével.
4 Hosszú évekig az író lakóhelye; a Nápoly melletti Salerno egy kerületéről van szó.
5 Lásd a regény elején az ajánlást!
6 Érthetetlen? Inkább Márai individualizmusára és önüdvözüléses szándékára vet fényt.
7 San Cennaro vére, 181.
8 „Győztünk, szaki.” – mondja Ede Lajos zalai földijének.
9 Lásd a regényhez csatolt „szótár” bevezető-indokló szavait!
10 Márai egyik legszívósabban vissza-visszatérő gondolata ez 1948 után.
11 Jose Ortega y Gasset: La rebellion de las massas, magyarul A tömegek lázadása címmel jelent meg.
12 „A társadalmi átrétegződésnek ebben a menetében, tehát az osztályharc korunkbeli váltópillanatában – amikor már nem a birtokosok és a birtokon kívüliek ütköznek, hanem két civilizáció viaskodik – nemcsak életformák, erkölcsi normák, jogviszonyok változnak, hanem a nyelv is” – írja maró gúnnyal indoklásként.
13 Azok az irodalomtörténészek, akik nem, vagy felületesen olvasták el a könyvet, úgy interpretálták a hős hirtelen pálfordulását, mint aki az inkvizícióban csalódott. Pedig: „…megértettem: a mi áldozatos munkánk hiábavaló, mert az ember nem olyan, ahogy a Santo Ufficio képzeli… Mert amíg él egy ember, aki elég nyakas ahhoz, hogy a kínzókamrában is megvesse azokat, akik kínozzák, megvallja a máglyán is azt, amiért megsütik: minden nemes igyekezetünk szószerint füstbe megy. Nem a hitemben csalódtam, testvéreim, hanem a mesterségemben.” 171. o.
14 Korek Valéria ismerteti da Cunha könyvét: „A mű első fejezetei Brazíliának egyik isten háta mögötti vidékével ismertetnek meg, melynek lakossága 1896 végén fellázadt az ország kormánya ellen; földrajzi helyzetük és fanatizmusuk tette lehetővé, hogy tíz hónapon át állják a véres és reménytelen harcot… Da Cunha az ókor nagy szemtanú-történetíróira emlékeztető lelkiismeretességgel állít csatasorba nemcsak katonát, hanem minden okot és körülményt, ami az összetűzéshez vezetett. A kilencvenes években ő maga fiatal riporter volt, később színműíró, geográfus, történész, majd a logika egyetemi tanára. Kora szellemében pozitivista, jóllehet költői lélek, emberszerető, háborúellenes – ragyogó pályájának 43 éves korában egy utcai merénylő vetett véget. Da Cunha nemcsak kiváló stiliszta, bámulatosan művelt és meggyőző gondolkodó: érdemes valamit szemügyre venni abból, amit a katasztrófáról elmond. Canudos lakói – így da Cunha – meszticek, négerek és az anyaország legsötétebb vallási türelmetlensége elől odavándorolt fehér emberek; szellemi ruházatuk fetisizmus, animizmus és egy különösen egzaltált kereszténység: hit, hiszékenység és babona egyvelege. Állni látszott felettük az idő, amikor Canudosban megjelent a Tanácsadó. Így neveztek el egy negyedszázada földönfutó feleség- és anyagyilkost, egy bozontos, mogorva embert, aki őrjöngő kitörésekkel, indulatos szózatokkal gyűjtötte maga köré a község és a szomszéd falvak odamenekülő munkakerülőit és bűnözőit. Canudos egyre nőtt és sajátos társadalommá … csomósodott. Vagyon- és nőközösségben éltek, magántulajdonukat a Tanácsadónak és a Tanácsadó templomának adták. Hite ennek a délamerikai Raszputyinnak a gnoszticizmusnak volt egyféle vadhajtása… Megrészegedtek félig-artikulált üvöltözésétől, követték volna akár a pokolba is – amire aztán sor is került… A háború, amit eredetileg Canudos és az egyik szomszédja közti csetepaté indított el, a brazíliai köztársaság ügyévé tornyosodott…” (Korok Valéria: A tökéletes novella, Új Látóhatár)
15 Ennek egyik legfrappánsabb kifejezése a Béke Ithakában című regényben hangzik el: „Sivár és unalmas idő következik, a Törvény ideje – mondja sajnálkozva, de tárgyszerűen Hermes Kárkének. – Mindenre törvény lesz: társadalmi és természeti törvény… A nagy kaland, a világ teremtésének kalandja véget ért. Emlékezzél csak, milyen nagy játék volt! Vadul, gyönyörűen és félelmesen játszottunk, istenek és emberek … Sajnos, most következik a Rend. – Borzasztó, – mondta megrendültén Kirké.”
16 A Valenus-féle szaturnálián hangzik el.
17 Demetrius monológjában van egy kiszólás, melyben Márai a Németh László-i „mélymagyar-hígmagyar” kategóriákat gúnyolja ki: „Igaz, hogy mély- és hígrómaiak nincsenek, de mély és híg gondolatok vannak.”
18 Lásd a regényhez írott utószóban!
19 Más esetekben – a Juditban, a San Gennaróban stb, e többszempontúság terméketlen technikai fogássá lesz csupán.
20 Napló 1968-1975 egy bejegyzése azt valószínűsíti, hogy Márai Telegonos figuráját M. Willamowitz-Möllendorftól örökölte („Hálás vagyok neki Telegonos-ért”)
21 Márai itt is fergetegeset „alakít”: „Élveztem az életet, a szabadságot, a játékot, a sertések társaságát. Később, amikor már csak az emberi alakban ismertem meg az embereket, soha nem tudtam társaságukban maradéktalanul jól érezni magam. Az ember, mihelyst kétlábra áll, fennhéjázó lesz. De négy lábon, göndör, zsíros szőreikkel, kunkorodó farkukkal, izmos agyaraikkal (sic!), melyek között olyan ízesen ropogott a som és a makk, apró szemükkel, lengő hájhasukkal: milyen barátságosak voltak ezek az elvarázsolt emberek, gyermekkorom játszópajtásai!… Soha nem tapasztaltam közöttük becsvágyat, sem egyenetlenséget … Nem emlékszem bánatos sertésekre.” (Béke Ithakában, 153.)
22 Érdemes idézni Hermes szavait: „Az idők változnak. Új szerződés készül az ember és az istenek között. E szerződés szellemében az istenek a születés és a halál törvényei felett továbbra is uralkodnak fölséges akaratukkal. De a születés és a halál két sarkcsillaga között az ember, ez a fellázadt teremtmény, a jövőben szabadon rendelkezik sorsával. Démonja elkíséri … de az ő gondja, hogyan boldogul a Sorssal …” (Béke, 206.)
1948 – Svájcban telepszik le
1950 – Az olaszországi Salernóba települ át.
Utazás Nyugat-Németországban
1952 – Az USA-ba költözik, New Yorkban él. Utazás Kanadában. Megjelenik a Béke Ithakában
1953 – Sunday Talk, R. F. E. New York,
1955 – Diary of New York, R. F. E., New York.
1957 – Amerikai állampolgárságot szerez.
Újabb utazás Kanadában.
Letter from the West, R. F. E., New York.
Newyears talk, R. F. E., New York.
Sunday letter, R. F. E., New York.
1957 – Megjelenik a Napló 1945-1957
1958 – Utazás a Keleti Parton: San Francisco, Pasadena, Mexikó, San Diego.
1959 – Megjelenik az Egy úr Velencéből.
1962 – Utazás Franciaországban.
1963 – Megjelenik a San Gennaro vére magyarul.
Utazás Spanyolországban.
1964 – Esküdtszéki szolgálat New Yorkban.
1965 – Utazás Olaszországban.
1967 – Az olaszországi Salemóba költözik vissza.
1968 – Megjelenik a Napló 1958-1967.
1970 – Intestinális vérzéssel a salernói közkórházban.
Megjelenik az Ítélet Canudosban.
1971 – Megjelenik a Rómában történt valami.
Utazás az Egyesült Államokban.
Utazás Svájcban.
1972 – Megjelenik a Föld, föld!…
1973 – Utazás Ausztriában.
1974 – Ismét közkórházban, ezúttal Bernben.
1975 – Megjelenik az Erősítő.
Utazás az Egyesült Államokban.
1976 – Megjelenik a Napló 1968-1975.
1978 – Megjelenik verseinek válogatott gyűjteménye az Egy úr Velencében-nel együtt A delfin visszanézett címmel.
1980 -Megjelenik a Judit … és az utóhang.
1981 – Megjelenik a Jób … és a könyve.
A dolgozat megírásának idején San Diegóban élt.
Béke Ithakában, regény, 1952, London -németül 1952
San Gennaro vére, regény, 1963, München – németül 1957
Napló 1945-1957, 1958, saját kiadásban – németül 1959
Egy úr Velencéből, 1960
Napló 1958-1967, 1968, saját kiadásban
Ítélet Canudosban, regény, 1970, München
Rómában történt valami, regény, 1971, Toronto
Föld, föld!…, emlékezések, 1972, Toronto
Erősítő, regény, saját kiadásban, 1975
Napló 1968-1975, 1976, Toronto
A delfin visszanézett, versek, színmű, 1978, München
Judit … és az utóhang, regény, 1980, Griff, München
Jób … és a könyve, hangjátékok, 1981, München
Bibliográfia
Kerényi Magda: Márai emlékei. Új Látóhatár, 1974/5 410-416.
– a Föld, föld!… ismertetése, minden elemzés, értékelés nélkül.
Halász Péter: Drámaíró … színpad nélkül. Új Látóhatár, 1982/3-4.
– A Jób … és a könyve ismertetése, az egyes hangjátékok tartalmi bemutatásával, színvonaláról elég legyen annyit mondanunk, hogy Márai eme kísérleteit Frisch-hez, Dürrenmatt-hoz, Ionesco-hoz hasonlítja.
Román J. István: Az osztályharcnak vége. Új Látóhatár, 1981/4. 559-563.
– Nagy tisztelettel mutatja be a regényt, inkább méltatás, mint elemzés; némi ellenállást mutat Márai társadalom-modelljével szemben.
Román J. István: Márai Sándor. Új Látóhatár, 1980/5. 1-12.
– Márai 80. születésnapját köszönti, előbb az írót ért vádakkal hadakozik, majd röviden értékeli emigrációs regényeit, de inkább ne tenné. Számára a Béke Ithakában az emigrációs hontalanság jelképe, a San Gennaro vére „nagy regény”, az Ítélet Canudosban „döbbenetes erővel hat”, a Rómában történt valami pedig „a Caesar történet több szempontú elbeszélése, szórakoztató (?), a jelenre utaló Csipkelődésekkel”…
Cs. Szabó László: Nagy várakozások, nagyobb csalódások. Új Látóhatár, 1981/1.
– A cikk a magyar irodalom 1945-1948 közötti teljesítményeit értékeli Nyugaton; Márairól csupán egy mondatot ír, ezt idézzük a szövegben.
Vámos Imre: Márai Sándor új regénye. Irodalmi Újság, 1957. nov. 15.
– A San Gennaro vérét ismerteti, stílusát „olykor modorosnak érzi”, ettől függetlenül elismeréssel nyugtázza a könyvet. Tud egy nemlétező Márai-regényről, bizonyos „Levél Ithakába” című műről is.
Vámos Imre: Az emberi sors regénye. Látóhatár, 1953/2. 107-108.
– A Béke Ithakábant elemzi-ismerteti, érthetően az emigráns aspektusából: „Ahhoz, hogy valaki értse is, száműzöttnek kell lennie, a nagy Száműzött korcs, évezredes utódjának”. Nem vagyok sem korcs, sem száműzött; nem értem.
Vámos Imre: Magyar írók külföldön. Győri Műhely, 1981/1. 37-43.
– A Márai-Tamási levélváltást ismerteti, s közli a Halotti beszéd teljes szövegét; stílusa tárgyilagos, a kínos tényeket elegánsan hidalja át.
Korek Valéria: Még egy szó Móráiról. Látóhatár, 1953/4. 252-253.
– A Béke Ithakában elegáns analízise. Kár, hogy Ulysses „tragédiáját” meglehetősen feminin szempontból látja.
Korek Valéria: A tökéletes novella. Új Látóhatár
– Az ítélet Canudosbant elemzi, elismerő szavaiba kritikus ellenállás ékelődik: a dialógust egészében sikerületlennek tartja, ugyanakkor azonban dicséri a „tömeghisztéria hangfogós leírását, amikor megszólal a Tanácsadó levágott feje”…
Peéry Rezső: Alkotó öregség. Új Látóhatár, 1970/1. 69-72.
– A Napló második kötetét ismerteti, mindvégig nagy tisztelettel.
Peéry Rezső: A hetvenéves Márai Sándor. Új Látóhatár, 1970/2. 97-101.
– Meleg hangú, bizakodó, szeretetteljes köszöntő.
Fenyő Miksa: San Gennaro csodatétele. Látóhatár, 1957/5. 299-303.
– A San Gennaro vérének német „eredetijét” ismerteti, méltatja. Számára a könyv „lebilincselően érdekes”; s különösmód hidalja át a főhős absztrakt jellegét: „Hogy miben látja [a hős küldetését]…, milyen szóval vagy cselekedettel akar kifejezést adni megváltó küldetésének, milyen változást remél ettől a világon, ez a regény folyamán misztérium marad. S művészi szempontból ez helyes.” „… a megváltási szándék a fontos” a hősben… Fenyő számára a regény az emigráció hőskölteménye.
Esterházy Mária: Találkozás Márai Sándorral. Látóhatár, 1959/4. 322-327.
– A Napló első kötetét ismerteti; ha valaki meg akarja tudni, milyen egy valódi Márai-rajongó, ez a rövid írás képet ad róla.
Borszéky György: Az állam és a lázadás. Irodalmi Újság, 1970/6. 7.
– Az ítélet Canudosban szimpla ismertetése. Gyergyai Albert: Magyarok külföldön. Kortárs, 1969/2. 320.
– Meleghangú méltatása a San Cennaro vérének; nem elemzés, hanem a bámulat, a meghatottság, a döbbenet dokumentuma. A szándék menti Gyergyait: a „nem mondhatunk le Maráiról” tiszteletet parancsoló indulata.
Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 19451981. Gondolat, 1982.
– Rövid ismertetés, értékelés nélkül, jórészt felsorolás. A Béké…-ről azt írja, hogy a regény „a hazátlanság mítosza”, nem az; a San Gennaró...-ról azt állítja, hogy abban Márai „Nápolyról adott képet”, nem Nápoly az, Salerno; az Erősítőről, a Juditról nem sikerült hallania valamit.
Tamás Attila: A magyar irodalom története. Kossuth, 1982
– Közhelyek, butaságok.
Nagy László: A magyar irodalom története, VI. kötet. Akadémiai Kiadó, 718.
– Márai számára a „finnyás, önnön pózába részegült magatartás” képviselője; egy jellemző mondata: „Ha hazagondol, dühkitörésbe esik, és ez a düh nemcsak ellenséges, alantas is.” Ő úgy tudja, a Béke… Amerikában jelent meg, s ráadásul hallott egy „Ulysses hazatér” című regényről is.
A magyar irodalom története 1945-1975, IV. kötet. (Valószínűleg Rónay László tollából)
– Érdekes, hogy mindössze a Napló 1958-1967-ről tud, a másik két kötetet s a Föld, föld…!-et meg sem említi. A San Gennaró…- ról: „Legsikerül-tebb regénye”, ráadásul szerinte „Nápoly (megint Nápoly!) színes, kavargó, mozgalmas, bohém életéről szól, s a városkép leírásába, a főhős sorsába újra csak a hontalanság gyötrő gondjának ábrázolása szövődik.” Nincs kommentár. A Rómában történt valami e kézikönyv szerint arról szól, lesz-e forradalom Caesar halála után… El kellett volna olvasni.
Rónay György: Az olvasó naplója. Vigilia, 1970.
– Az ítélet Canudosban és a Napló 1958-1967 ismertetése.
Rónay László: A polgári világ alkonya – Márai Sándor tükrében. Győri Műhely, 1983/4. 3-14.
– Főként a háború előtti Márairól ír, többnyire közhelyeket; csupán a Judit…-ot említi az 1948 utáni termésből. Indok: „a világháború befejezése után ráébredt arra, hogy osztálya nem kizárólagos letéteményese a műveltség ügyének (?) … A maga részéről úgy vonta le (ennek a) következményeit, hogy új hazát választott, melynek közegében többféle változatban megteremtette önigazolásának mítoszát.”
Ferenczi László: Egy polgár vallomásai. In: Valóság és varázslat, NPI, 1979. 231-240.
– A háború előtti Márai munkásságát elemzi, óvatos elismeréssel. Legjobb 48 utáni regényének az Ítélet Canudosbant tartja (ő Cunidos-ként ismeri). Sok apró megfigyelése helyes; csak a kép, amit rajzol, félrevezető.
Erdődy Edit: Márai itthon. Vigilia, 1982/12. és 1983/1.
– Pedáns aprómunka Márai 1945-1948 közötti korszakáról.
Nagy Sz. Péter: Márai Sándor regényei 1924 és 1943 között. Új írás, 1981 /2. 71-77.
– Noha nem tartozik e dolgozat keretei közé, mint ez már címéből is kiderül, az egyetlen Márai-analízis, amit komolyan lehet venni, ezért itt a helye, ebben a bibliográfiában.
Sükösd Mihály: Egy magatartás széthullása. Valóság, 1959.
– A Márait politikai megfontolásból elutasító álláspont jellegzetesen korlátolt darabja. Márai nem azért vallott kudarcot regényei többségében, mert antikommunista álláspontja megakadályozta, hogy helyesen lássa a valóságot!