Egy későkamaszkori dolgozat Márai Sándor emigrációs pályájáról (1983)

Mégcsak nem is kockázatos, egyenesen s minden kétség nélkül leleplező az a szöveg, ami most a Jelenkor bámulatos jóindulatából, néhány komoly ember, így Czigány Lóránt, Szörényi László stb. erőteljes biztatására, illetve néhány még komolyabb ember, köztük Radnóti Sándor barátságosan könyörtelen nemtetszése mellett, egy ezektől nem független, de homályban tartott személyes megfontolással, megjelenik. Nem kockázatos, mert azonnal leleplezi a szerzőt, azt a szerencsétlent, akit az úgynevezett bölcsészettudományi stúdiumok embertelen gyötrelmeinek betetőzéseként zárótanulmány írására köteleztek. Az elhallgatott személyes indítékon, valamint azon kívül, hogy mint más esetben, úgy ezúttal is igen frissítő s talán felszabadító hatással van az emberre, ha látja, az egyetemi oktatás milyen hülyítő befolyást gyakorol az amúgy semmi ellenállást nem tanúsító gyenge elmére, nos, mindezeken kívül ne mentse semmi a közzétevőt. Semmi. Jó szórakozást.

K. L.

1.

Márai Sándor – a róla szóló irodalom egybehangzó véleménye szerint – a két világháború közötti korszak legnagyobb „hatású” prózaírója volt, a magyar irodalom egyik reprezentatív nagysága, a polgári irodalom kimagasló alakja, „a modern magyar életérzés, léttudat és eszmélet egyik legmarkánsabb képviselője”,¹ akinek művei nemcsak itthon, de Európában is ismertté tették a nevét. Ez a név, és a közel hatvan kötetre rúgó életmű egésze – 1948-as, döntően morális megalapozottságú elhatározása következtében – mára már tökéletesen feledésbe merült, „a negyvenöt éven aluliak egy része már nem olvasott Márai művet, a huszonévesek többsége pedig … még a nevét sem ismeri.”² Írót aligha érhet ennél nagyobb csapás.³ S ha meggondoljuk, hogy Márai Sándor az emigráció hosszú évtizedei alatt, a visszhangtalanság légszomjában⁴ folyamatosan dolgozott, a lehetséges megközelítések közül az egyik az, ha vizsgálatunkat leszűkítjük az utolsó harminc év termésére, mert az életmű egészének ismeretében tűnik úgy, ez a rendkívüli körülmények között született tizenhárom kötet egyszersmind a Márai-ceuvre világos sűrítménye, a Márai-dráma utolsó felvonása, mely egyrészt magában foglalja szellemi küzdelmeinek előzményeit, másrészt „az utolsó szó” heroikus atmoszférájában, szinte veszedelmes védtelenségükben szolgáltatja ki az „üzenet” döntő s végérvényes elemeit, élesen exponálva ezzel a pálya 1948 utáni szakaszának értékes kudarcát.

Márai nem „a világ” epikus ábrázolására törekszik, hanem egy fölvállalt szerep fikcionalizálására, művei nem zárt univerzumok, hanem tragikus öndokumentációk, irodalmi technikája nem a megjelenítés, hanem a projíció; következésképp a rendelkezésre álló epikai műfaj alapvető szabályrendje számára kellék egy újra és újra megkísérelt pompa beállításához, amelynek időtlen ünnepélyességében a közvetlen vonatkozásaitól fölszabadított Érték és egy transzcendens magaslatba emelt személyiség összetalálkozhat. Elemzésünk így mű és alkotó együttes analízise, amolyan analysis fidei, egy oltalmat kereső szellem s egy tanulságos formatévesztés vizsgálata.

*

1948 nem csupán személyes sorsának,⁵ de eddigi munkásságának is döntő fordulatot adott. A fiatal Márai az első világháborút követő szellemi megrendülésben a tradicionális európai értékek pusztulására egy homályosan megfogalmazott világrend elleni lázadással, a már akkor is kissé elvontan érzékelt társadalmi konszenzusokkal szembeni feltétlen intellektuális kitöréssel felelt. E heves indulást – melynek kétségtelenül legsikeresebb darabja A zendülők volt,⁶ mely Szerb Antal szerint „a legjobb magyar regények egyike” – jellemző fordulat követi: mélyen konzervatív erőfeszítéssel – az Egy polgár vallomásai szkepszisét fölfüggesztve – egy imaginárius univerzumot teremt, amiben a valóságban hitelüket vesztett úgynevezett „egyetemes emberi értékek” érvényessége visszaállítható. E korszakában írott szépprózai munkáinak valódi hőse nem egyszerűen a polgár, aki a rendszer levegőtlenségéből a kaland labirintusán át az eleven Rend méltósága felé tör, hanem maga az a polgári műveltség – szellemi alkotásaival, intézményeivel, törvényeivel, szokásaival, kifinomult erkölcsi érzékenységével –, melynek tulajdonképpeni célja és értelme a tömeg fölé emelkedő, az emberi kvalitást megtestesítő, az egyébként vak s áthatolhatatlan homályba süllyedő életnek értelmet adó, legyőzhetetlen Egyéniség. 1948 után azonban eltűnik a polgári tematika⁷ (ennek magyarázatául hadd utaljunk ezúttal csupán az 1945-ös Verses Könyvre), s helyét egy történetfilozófiai töprengés veszi át; a korábbi központi motívumokat, az Apát, a Családot, a Házasságot, a Polgárt vagy a már minden eleven vonatkozásától megfosztott személyiség, vagy pedig a mindig direkt jelképeket hordozó, a világtörténelembe „dobott” ember váltja fel; az addig szimbolikusan értelmezhető regényhős és regénycselekmény allegorikus jelentést kap, a távolság alkotói sors és mű között a minimálisra csökken, amit az epikus eszközök rovására eluralkodó retorikus kényszer egyre nyilvánvalóbbá tesz. Míg a Féltékenyekben, a Vendégjáték Bolzanóban, vagy a Szindbád hazamegyben Márai még biztos kézzel őrzi a regényuniverzum épségét, addig ez az 1948 utáni prózai alkotások zöméről nem mondható el. A regényegész külső meghatározottságú lesz, a főalakok az író személyes mondanivalójának egyszerű közvetítőivé válnak, s a művek többsége egy alkotásellenes didaxis önkényének esik áldozatul, mert a regény felrúghatatlan konvencióira tekintet nélkül Márai e munkákban, vagy e munkák hangsúlyos pontjain politikai állásfoglalásának, történetfilozófiai ítéletének, az ember világtörténelmi szerepének kifejtésére vállalkozik, márpedig a kifejtés (vagy Márai atmoszférájában: az igazság kimondása) alapvetően diszkurzív jellegű, ellentétben a művészi „igazsággal”, mely a mű szellemével azonos. A polgári tematika eltűnése mögött a polgár szerepével kapcsolatos illúzió végleges összeomlása áll;⁸ a korábban – a Garren-mítosz kisugárzásának idejére⁹ – felfüggesztett szkepszis 1948 után egyeduralkodóvá lesz,¹⁰ és felerősödik az eddig alig hallható ironikus hang is, jelezve az összeroppanással szembenéző író önvédelmének irányát. A fordulat tehát radikális volt, noha nem abban az értelemben, hogy ne volna érezhető a folytonosság az 1948 előtti s utáni periódus között: az Egy polgár vallomásait és a Föld, föld!…-et, a Féltékenyeket és a Béke Ithakábant, a Sirályt és a San Gennaro vérét ugyanaz a kéz írta; erkölcsi megalapozottságú világszemlélete és mimézisellenes következményekkel járó ars poétikája, ragyogó formaérzéke és végzetes retorikája, tiszteletet parancsoló alkotói fegyelme és merev kompozíciós technikája változatlan maradt. Botrányosan csekély kritikusai közül többnek¹¹ föltűnt Márai műveinek szoros összefüggése saját életének s szellemi fejlődésének alakulásával, „…könyvei egy önéletrajz változatai”, „kevesen dokumentálják magukat olyan gonddal és annyira nyíltan, mint Márai”, „szellemi monológja közben a maga portréján is dolgozik”, „Regényei egy hatalmas emlékfolyam tükörképei”, írják. Egyéni sors és mű ilyen speciálisan közvetlen viszonya azonban korántsem intézhető el effajta meglehetősen felületes megjegyzésekkel, hiszen végső soron minden megnyilatkozás természetszerűleg „önéletrajzi”, ha a kifejezést a semmitmondó és terméketlen általánosítás végső határához közelítjük. Márai esetében azonban – különösen 1948 után – nem csupán arról van szó, hogy e században már szokatlan intenzitással dolgozik a személyesség hagyományos műfajaiban, hanem arról, hogy szépprózai munkáit is e személyességnek rendeli alá. S noha már az is vitatható, amikor azt mondja, az írás valódi értékét az alkotó jelleme, egyénisége minősíti,¹² az a véleménye, hogy „Az írás végső értelmében nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval mondhatnám: erkölcsi magatartás”,¹³ semmiképpen nem általánosítható, főként akkor nem, ha – mint az ő esetében – az alkotásra való ösztönzés nem a condition humaine esztétikai formaadásának kényszeréből, hanem egyébként valóban kizárólagos érvényű erkölcsi alapelvek deklarálásának szándékából fakad. Kétségtelen, hogy a mértékadó irodalmi alkotások mindig halálos biztonsággal bemérik azt a távolságot, mely a kor erkölcsi pozíciója és a törvénytáblák parancsa között fennáll, de sohasem vállalkozhatnak arra, hogy eme parancs működésképtelensége miatt felvállalják egy erkölcsi code civil rigorozitását. Nyilvánvaló, hogy az írott műnek vagy kizárólagosan, vagy feltételesen van morális üzenete, de a folyamat nem fordítható meg: egy erkölcsi értékítélet nem (vagy csak ritka történelmi pillanatokban) fikcionalizálható. A műalkotás ugyanis semminek sem rendelhető alá, mert csak saját törvényeinek engedelmeskedik. A művészi alkotásból leszűrhetők bizonyos művészetfilozófiai, s a mű jelentőségét, hatását, értékét megvilágító alapelvek, ám pusztán ezek szabályos alkalmazása még nem vezet műalkotáshoz. Márai, aki nagy biztonsággal mozog az európai szellem szisztematikusan megszűrt teljesítményei között, pontosan felmérte az intuíció és a fegyelem alkotáslélektani jelentőségét, tisztában van az eszközökkel, amelyekkel egy írónak dolgoznia kell, ám ahelyett, hogy egyfajta ösztönös automatizmussal hagyná érvényesülni, témává teszi őket; tudja, hogy egy mű létrehozásának folyamata irracionális abban az értelemben, hogy lényege logikailag levezethetetlen, ezért egy racionális gesztussal elébe megy ennek, mely azzal a következménnyel jár, hogy mert kiemeli őket az alkotás mélyén rejtőző konstitutív dimenzióból, e regényszervező elvek működésképtelenné válnak. A forma ugyanis lényege szerint láthatatlan; az elv nem nevezi meg önmagát. E tipikus csapdát legpregnánsabban a heisenbergi paradoxon fejezi ki, miszerint „Az ember megteheti ugyan, amit akar, de nem akarhatja, amit akar.”¹⁴ Márai tárgyalt korszakának kulcsa abban a sajátos viszonyban keresendő, amely teljesítményét és személyes sorsát kölcsönösen kiszolgáltatja egymásnak. Közvetlen kapcsolatról tanúskodik ugyanis, mármint direkt tematikai kapcsolatról műve és egyéni pályája: nagy élményei, 1948-as emigrációja, a kommunizmussal szembeni határozott állásfoglalása, az emigráns sors rettenete, a hazátlanság, a nyugati civilizáció válsága, az európai szellem csődje egy ebben az esetben alkalmatlan műfajba transzponálódnak át, mert produkció és alkat szoros egymásrautaltsága miatt képtelen eleget tenni az epikai alakítás egyik legfontosabb kritériumának: a tárggyal szembeni távolságtartásnak. Mindez azonban tökéletesen érthető: a személyes kifosztottság tudata olyan indulatokat szabadít fel az íróban, mely épp a tárggyal szembeni fölény és tárgyilagosság követelményének mond ellent. A mű közvetlenül az íróból, az író közvetlenül a mű lehetőségéből táplálkozik. Az írás személyes önvédelemmé lesz, egy konzekvensen vállalt magatartás megnyilatkozásának egyedüli formájává. Ő maga is tisztában volt ezzel. Amikor Schöpflinről szólva így ír: „Tudta, hogy az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat…”,¹⁵ önmaga viszonyát fogalmazza meg az értelmetlenné vált világhoz. Mert Márai a második világháború befejezésétől számított három-négy év alatt elveszített mindent, amire ember belső függőségét fölépíthette, megfosztották írói rangjától, romba dőlt a világ, melynek képviseletére – ha nem szűnő ellenállással is – vállalkozott, s ott maradt egy már nem létező „világrend” reprezentánsaként egy személyes ízlésével, méltóságával, igazságérzetével, igényérzetével nyersen ellenséges világban, mely ízléstelen, igazságtalan s összességében méltatlan volt minden eszményhez, amely az emberi nyomorúsággal szemben valódi távlatot ígér. Márai a totális értékvesztést a nyugat-európai civilizáció bukásaként értelmezte, s ebben a helyzetben úgy kellett döntenie, hogy ha magára hagyottan, ha visszhangtalanul is, hűségesen ki kell tartania e humanitárius értékek képviselőjeként, annál is inkább, mert „tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki és valakik az élet eleven természetes rendjéből rendszert akarnak csinálni. Minden, ami rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi rendszer – halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor írtam.”¹⁶ Nem véletlen, hogy amikor az írás effajta kizárólagosan önvédelmi feladatra koncentrálódik, a beszorítottság s a kétségbeesés patetikus retorikát igényel, s az írás mint a cselekvés gesztusa túldimenzionálódik. A megalapozott pesszimizmus ezért nem konzekvens, s váltja fel időnként egy Máraira oly jellemző igazolhatatlan illuzionizmus, mint például akkor, amikor az írás és a hatalom viszonyát elemzi: „Az írás és az államhatalom viszonya titokzatos, a hatalom tehetetlen a szellemi ember beleegyezése nélkül: a tömegek bizalma csak akkor föltétlen, ha a szellemi ember a maga különös, pogányos, táltosos tekintélyével bizonyítja, hogy az a hatalom, amelyről éppen szó van, jó hatalom. S ugyanakkor tudja…, hogy az a mágikus tekintély abban a pillanatban, amikor… az író odaadja a nevét, a tömegek szemében elveszti hitelét és értékét.”¹⁷ Vagy még markánsabban: „Egy író, ki az?… Volt idő, amikor úgy hittem, valaki. Nemcsak azért, mert… meg tudja mondani, amit az emberek gondolnak, hanem mert a megfogalmazott, kimondott tapasztalás elindít az emberekben gondolati folyamatokat, melyekből végül cselekvés lesz. És akkor megváltozik majd az emberi együttélés… Ilyen fellengzősen képzeltem el az író feladatát…”¹⁸ De az ezúttal hallható szkepszis ne tévesszen meg senkit, Márai – ha józan megfontolások után el is veti ezt – utolsó harminc évnyi pályaszakaszán is ennek szellemében írt, persze, nem valamely felhőtlen bizonyosságban, mégis rögeszmésen ezt képviselve, tiszteletre méltó hűséggel. Az író maga is tisztában volt azzal, hogy kísérlete az epikában nem a hagyományos értelemben vett művész törekvése az emberi állapot esztétikai ábrázolására, a lét értelmének vagy jellegének a megfejtésére, hanem fikciós eszközökkel egy olyan atmoszféra megteremtése, amelyben újra és újra fölépíthető egy ideális emberi magatartás emlékműve. Amikor azt mondja, „sokkal igényesebb vagyok, mint a könyvek, melyeket írtam”,¹⁹ erről van szó, csakúgy, mint amikor egy helyütt így ír: „…nem hitték el, hogy csakugyan író vagyok, és lelkem mélyén, titokban én is osztottam velük, akkor is, aztán azóta még sokkal inkább, ezt a kételyt”.²⁰ Ebből a sajátos helyzetből következik, hogy Márai művei kínosan statikusak, mert a nyersanyag – maga a szerző – kész és változtathatatlan; lénye, énje, öntudata írás előtt is, írás közben is kétségtelen és sérthetetlen, így munkáiban mindig van valami a kockázat elkerüléséből. E magatartással szemben nincsen valódi ellensúly, kikezdhetetlen, mint egy remekmű; s a mű csupán teret ad e művön kívüli teljesítménynek, ez lesz tulajdonképeni funkciója: a védelem.

2.

Márai számára a legalkalmasabb, ha nem az egyedül alkalmas műfaj a közvetlen megnyilatkozás hagyományos formája, a napló. 1948 utáni pályájának maradandó darabjai ritka kivételtől eltekintve e nemben születtek meg. Az Én itt közvetlenül kimondhatja önmagát; közeg, alkat, forma természetes egyensúlyba kerül. A teljesítmény felől nézve kivételes szerencse, hogy 1948-tól a már addig is rendkívüli rigorozitással alkotó író („én … a megrázkódtatott polgári életérzést iparkodom valamilyen magasabb órarend és munkarend fegyelmébe fogni…”)²¹ kizárólagos életformája az írás lesz, s noha önmaga a vállalás hősiességét, a rendíthetetlen hűséget hangsúlyozza ebben,²² valójában kényszer és kötelesség egyaránt magyarázza e folyamatos öndokumentációt. A napló persze Márai számára nem az intim személyesség műfaja, életének alakulásáról, családjáról, hétköznapjairól, lelkiéletéről semmit nem közöl; nem vallomás tehát a kifejezés szemérmetlen értelmében, hanem szellemi reflexiók laza együttese, a projektív Én adekvát kerete. Emigrációban kiadott naplóinak három kötete pontosan harminc esztendőt ölel fel, 1945-től 1975-ig.²³ Néhány mondatos bejegyzésekben, vagy néhány oldalas eszmefuttatásokban rögzít bennük mindent, amit méltónak ítél a közzétételre. Legfőképpen olvasmány- és útiélményeiről, politikai nézeteiről tudósítanak ezek a rendszerint tömör csattanóval záruló bon mot-k, s a mindent elöntő szkepszis mozdulatlanságába csak ritkán rezzen bele egy-egy derűsebb gondolat.²⁴ Leírásaiban tömör, frappáns és tárgyilagos, stílusa kiegyensúlyozott, s a szűrő, amin átengedi élményeit, hibátlanul működik. Olvasmányai széles érdeklődési körre vallanak, s egyúttal jelzik szemléletének, szépirodalmi munkásságának szellemi bázisát is. Nevek, szerzők, művek áradatából csak a legjellemzőbbeket emelve ki, Goethében s a klasszikusokban a tökéletességet csodálja (és, mint Goethével kapcsolatban ő is megjegyzi, unja), Gide-ben az őszinteséget, Valéry-ben „szellemének mediterrán szikravetését”,²⁵ Proustban a francia szellem beteljesülését; a nem „vérszerinti” rokon Spengler,²⁶ illetve Croce és Santayana sajátos történelemfelfogására hatnak; elitizmusát az az Ortega hitelesíti, akinek arisztokratikus elmélete alapvetően befolyásolta Márainak a korszak jellegét a tömegek uralomra jutásában exponáló álláspontját. Bergson intuicionizmusa, Nietzsche és Schopenhauer pesszimizmusa, Toynbee történelemfilozófiája nagy hatással voltak rá korábban is, s ez csak erősödött 1948 után. A magyar irodalomból még ennél is szigorúbb ízléssel választ. Arany János, Jókai, Babits Mihály és Kosztolányi művei azok, amiket Robinzonként a sziget magányában elsősorban a kezébe vesz. A naplók elemzése után két figyelemre méltó megjegyzést tehetünk: egyrészt Márai 1948 után már nem olvas, hanem újraolvas; az európai irodalom mintha befejeződnék számára 1945-tel, s ha mégis kezébe kerül egy-egy az utóbbi harminc esztendőben született mű, ritka kivételtől eltekintve (Hemingway,²⁷ Beckett!²⁸) fanyalogva, vagy még inkább elutasítóan fogadja őket. (Különösmód még Albert Camus életművéből is csupán a L’homme révoltére figyel föl, Camus-t egykönyves szerzőnek tartja; valószínű azonban, hogy e magyarul ismeretlen művén túl az irányában tanúsított rokonszenve a francia író közisert aktivitására vezethető vissza az ötvenhatos forradalom idején.²⁹) Másrészt van egy igen határozott szisztematikusság abban, ahogyan olvas: minden műből vagy életműből kizárólag az sugárzik ki s csapódik le a naplók villanófény szerű följegyzéseiben, ami Márai szellemi beállítódását alátámasztja, így az újra elővett alkotások szigorúan alárendelődnek a naplók alapvető önvédelmi funkciójának: Márai ugyanolyan kockázatmentesen olvas, mint amilyen kockázatmentesen ír. Ez azonban csupán ténymegállapítás, nem értékítélet; eme apró megnyilatkozások ugyanis többnyire ragyogó s ellenállhatatlan szellemességgel megrajzolt portrék, mind egy-egy megrázó temetési beszéd a romba dőlt európai kultúra sírja fölött. Úgy olvas, mint aki még egyszer számbaveszi e civilizáció valamennyi kincsét, s az utolsó pillanatban még rájuk ragaszt egy-egy cédulát: mintegy a búcsú gesztusával a végső percben utoljára megnevezve őket, hogy ha netán majd egyszer a távoli jövőben kiássák e kultúra elsüllyedt darabjait, e cédulák eligazítsák a kutatót: erről és erről volt itt szó… Utazásai is a Pompejit sirató ember keserű döbbenetében zajlanak; sokat utazik és sokfelé, sőt, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy életének eme több mint harminc esztendejében – amiként szinte egész életében – mást sem tett, mint utazás közben írt és olvasott.³⁰ Svájc, Olaszország, az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó, Nyugat-Németország, Spanyolország, Franciaország és Ausztria ennek a szinte véget nem érő utazásnak egyes állomásai; bármerre megy, ösztönösen is fiatalkori útjainak vonalán halad, azzal a keserű tudattal, hogy az akkor legalább lehetőségeit még el nem játszó polgári műveltségnek már csupán a homlokzatát látja. Az ipari civilizációt, amelyben élnie adatott, a nyugati kultúrára következő vaskorszakként éli át, s a technológiai forradalom átalakította világgal szembeni szkepszisét csak akkor függeszti föl, amikor hitet kell tegyen a demokrácia mellett: „A szabadság, ez az ócsárolt és mégis mindennél becsesebb ajándék a nyugati világ nagy többlete. Semmiféle gyanús, ködös utópiát nem érdemes meghirdetni a szabadság biztosítéka nélkül.”³¹ A nyugati világ új korszakának lényegét abban látja, „hogy az újkori gazdasági rendszereken belül a termelt javak és a tőke nem egyes nagykapitalisták, hanem a termelő, dolgozó tömegek birtokába mennek át… A technológia forradalma tökéletesen megváltoztatta a Tőke és a Munka viszonyát.”³² Ezért állítja egy helyen, hogy az igazi forradalmár Ford volt, aki az emberekből fogyasztót csinált. Olvasmányélmények és utazások mellett a naplók jelentős anyagát politikai fejtegetések teszik ki. Ezek a hosszabb-rövidebb eszmefuttatások Márai antikommunizmusának egyes döntő pontjaira világítanak rá; indulatosan, gyakran a dühödt kitörés hevében fogalmaz ezeken a helyeken, ilyenkor mindig erőteljes antikommunista zsargonnal. Több mint húsz évnek kell ahhoz eltelnie, hogy bizonyos higgadtsággal és tárgyilagossággal fogalmazza meg a kommunizmussal szembeni állásfoglalásának lényegét. Így születik meg az 1972-es Föld, föld!…, Márai emigrációs munkásságának talán legjellegzetesebb darabja, az újabbkori magyar emigráció öntudatának kiemelkedő dokumentuma, melyet nemcsak Cs. Szabó László emelt ki legsikerültebbként 48 utáni terméséből („… amióta kint él, nincs megragadóbb írása.”³³), de magunk is úgy véljük, e mű többször is eléri az Egy polgár vallomásainak magaslatát, többek között azért, mert hősét – önmagát – őszintén, bensőségesen, a maga védtelenségében és esendőségében formálja meg. A Föld, föld!… szerény szerzői jelzés szerint emlékezés, ami azt sugallja, mintha e könyve is a naplók töredékességét, mozaik-jellegét, az emlékezet csapongásának technikáját követné, holott e műve szigorúan megszerkesztett egész, belső lendülete van, a nonfiction legjobb hagyományait ötvözi egybe Márai sajátos önvallomásos technikájával. Legalább annyira koherens munka, mint 1934-es elődje, s akár felfogható annak harmadik köteteként is. Mert amíg az Egy polgár vallomásaiban Márai, a polgár vall arról, mi történt vele gyermekkorától az ifjúkori vándorlásoknak véget vető hazatéréséig,³⁴ a Föld, föld!...-ben Márai, a polgár vall arról, mi történt vele 1944. március 18-tól 1948 augusztusáig, Magyarország német megszállásától… emigrációba vonulásáig. A Föld, föld!… megrázó számvetés mindazzal, ami akkoriban a világgal, Magyarországgal, Máraival történt. Ő maga így fogalmazza meg könyve célját: „…olyan légkörben éltem, amelyen belül a kommunizmust rögtön a Hét Főbűn után emlegették. Ezért úgy gondoltam, itt a pillanat, amikor… el kell felejteni mindent, amit az oroszokról és a kommunistákról valaha is hallottam. A pillanatban, amikor… először találkoztam egy szovjet katonával, személy szerint az én életemben is elkezdődött a nagy vizsga, a kérdés és a felelet, a kommunista és a nem-kommunista világ számadása… elhatároztam, hogy – amennyire ember tudja ezt – megtisztítom értelmem minden elfogultságtól, és iparkodom olvasmányaim, beszélgetéseim hulladék-emlékei nélkül szemlélni az oroszokat és a kommunistákat.”³⁵ A Föld, föld!… inkább csak a feléig őrzi meg tárgyilagos hangvételét és a kötelező józanságot, ám indulatossága és zsurnalizmusa csak addig zavaró, míg a stílus leegyszerűsítő pátosza alól nem fejtjük ki a tulajdonképpeni személyes tapasztalatot; mert ez érvényes és támadhatatlan, s a könyv erénye éppen ez: a remekbe sikerült önportré és a lebilincselő korrajz. A mű hőse a negyvenes évek Márai Sándora 1972-es nézetben, így a visszaemlékezés az elbeszélés ősi jellegét ölti fel. Az első rész alapkérdése a következőképpen hangzik: a keresztény-humanista világképnek vége, romba dőlt és „atomjaira hullt szét minden, ami emberi”,³⁶ vajon a szovjet hadsereg „Kelet” képviseletében nem azért érkezett-e, hogy valamiféle ösztönzést adjon a nyugati műveltségnek? Budapest ostromát nem bent a városban, hanem egy leányfalusi házban éli át, amit a Vörös Hadsereg egy kiszolgáló osztagával kell megosztania. Hónapok telnek el így, ebben a helyzetben, s Márai kitartóan figyeli a körülötte élő szovjet embereket, hogy megértse „az ázsiai alkat” lényegét. Benyomásai összegzéseként arra jut, hogy a „keleti ember” személyisége gyökeresen ellentmond a nyugati öntudat térfogatának, ezért a föltett kérdésre adott válasza egyértelmű nem, hiszen az a kollektív kísérlet, „mely iparkodik megfosztani az embert a személyiség mindig kritikus öntudatától és átemeli a közösség, a társadalmi személyiség öntudattérfogatába”,³⁷ pontosan az ellenkezője a nyugati civilizáció lényegének, melyben éppen a személyiség a megalapozó érték. A második részben életének 1945 márciusától 1946 teléig tartó szakaszát írja meg; azt a kezdeti, különös felszabadultságot, amit akkor érzett, midőn régi lakását – mintegy szimbólumaként egész addigi életének – romokban találja, annak a néhány „vadregényes hónapnak” a történetét, amikor úgy hitte, „megsemmisült a torz alak, aki eddig voltam”, s „az osztály, a polgárság, akivel örökké perem volt”, mikor úgy tűnt, „végre az lehetek, aki vagyok”.³⁸ Ebben a tragikus felszabadultságban néz körül Budapesten, közelebbről a Krisztinavárosban, ahová régi lakóhelyéről átköltözik, mert „volt itt sok minden, amit érdemes volt szemügyre venni”.³⁹ S pár oldalon megírja a vesztett értékek fájdalmas siratóénekét, a magyar irodalom szívszorító hőskölteményét, a krisztinavárosi Kosztolányival, a költővel, „aki hazát csinál a legelőből”,⁴⁰ s a Névtelen Olvasóval a középpontban, aki ugyanúgy szobrot érdemelne, mondja megragadó iróniával, mint Anonymus, a Névtelen író, hiszen „sötétben nem lehet vitatkozni”.⁴¹ Majd krisztinavárosi életképek remek sorozata következik, arcok és történetek, jellemek és sorsok találó pillanatképei, egy Vár környéki séta, amolyan fanyar szemrevétele a helynek, ahonnan végérvényesen eltűnt egy osztály; ezek az oldalak a Vallomások legjobb lapjait idézik. A beszámoló ettől kezdve egyre szomorúbb lesz, a kép hirtelen elsötétedik: elemzése az „inflációs időkről”, a hétköznapi élet fokozatos elkomorodásáról, a demokratikus komédiákról, a kommunisták erősödő jelenlétéről az élet minden területén s növekvő fenyegetettség-érzésről tanúskodnak. Mert Márai számára valódi fenyegetés volt (és kinek számára nem?!) a Rákosi-diktatúra, hiszen személyes tapasztalatai azt bizonyították, hogy a kommunizmus mint rendszer nem más, mint „aljas és abszolút Terror”, melynek bázisa „nem a proletár, nem a megalázottak, a kisemmizettek osztályosa”, hanem „a szadista proli, aki csak akkor jelenik meg a történelmi színen, ha felelőtlenül, felsőbb biztatásra működhet. Ilyenkor felhúzza a parádés egyenruhát, megnyalja a szája szélét, feltűri a zubbony ujját, és elégedetten, tempósan kezd munkába”.⁴² A kommunizmus mint eszme véleménye szerint nem „emberszabású”, ezért csak „embertelen módszerekkel lehet az emberekre rákényszeríteni”.⁴³ Hogy pontosan mire gondol, vagyis a kifejtés a mű végére marad; előbb még szembesül „Európával”: 1946 telén rövidebb időre Svájcba, Olaszországba és Párizsba érkezik. Útja „fagyos, didergő vesszőfutás”,⁴⁴ mert úgy látja, „Európa” már nem is létezik Európában. Svájcban a „hörcsög jólét” riasztja meg, amelynek hatására egyre erősödő szolidaritást érez a magyarországi nyomorúsággal; Párizsban a számvetés hiánya döbbenti rá, hogy a „Nyugat” valami bénult állapotban elmulaszt szembenézni azzal: a háború véget vetett egy hosszú korszaknak, s nem lehet „ugyanott folytatni”, ahol a háború előtt. A „Nyugat hazudott”, érti meg Svájcban, mert elárult egy eszmét, a humanizmust. „Mi a humanizmus?… Emberi mérték. – feleli kétségbeesetten. – Az, hogy az egyén a mérték. Az egyén a fejlődés értelme… Az emberi magatartás, amely nem remél természetfeletti választ a halál problémájára, és nem várja emberfeletti erőktől a földi problémák megoldását: a magára hagyott, a közömbös és ellenséges universumban vak véletlen akaratából alakot öltött kétlábú emlős, az ember az egyetlen élőlény, aki az ösztöntől függetlenül el tud igazodni a világban. Az „emberi” hiányzott, fájdalmasan. Mert ez pusztult el Európában.”⁴⁵ Párizsban azután azt is megérti, hogy e hazugság számára legtragikusabb következménye a Könyv bukása, s mert az egyetlen haza a magyar nyelv, elhatározza, hogy visszatér Magyarországra, ahol „még hisznek a Könyvben”. De e visszatérés még tragikusabban alakul: amit otthon tapasztal: az elviselhetetlen terror, amit Márai szerint az váltott ki, hogy „a kommunisták belátták, mindazt, ami történt, a nemzet nem érezte saját vállalkozásának”,⁴⁶ ezért a nyílt, a leplezetlen erőszakhoz folyamodtak. De nem dönt rögtön, érez egyfajta szolidaritást Magyarországgal, azzal, amit a hirtelen kitört Krúdy-láz értet meg vele: hogy őt most, ebben a pillanatban érinti meg s nevezi néven egy közös sors, mely egyedüli otthon a világban. A mind komorabb légkör, a súlyosodó félelem, az egyre elviselhetetlenebb levegőtlenség, az elgyávult s magukat áruba bocsátó pályatársak egyre nyomasztóbb tömege, s a tudat, hogy egy olyan országban, ahol nemcsak „szabadon írni, de szabadon hallgatni” sem lehet, nem képes élni, végérvényesen eldönti sorsát. A kommunizmusban a terror gyakorlatát látja az ősi minta szerint, annak is speciális fajtáját, azt, amelyik az embert lelkiismeretében igyekszik leigázni; a kommunizmus magyarországi gyakorlatában pedig „a legveszedelmesebb ellenfelet”, „ami ellen nem lehet védekezni: a butaságot.”⁴⁷ Ezért végérvényesen dönt: elhagyja Magyarországot. A búcsú megrázó, fájdalmas; s különösmód van benne egyfajta tárgyilagosság, józanság is: „az orosz nép magára vette a forradalom keresztjét, s ennek a nagy áldozatnak van valamilyen értelme a világ számára. Mi lehet ez az »értelem«? A johannisztikus ember megjelenése a világszínpadon…? … Vagy ultimátum, amit a bolsevizmus jelent a társadalom számára, a szociális igazságtevés ultimátuma?”⁴⁸ A Föld, föld!… ezzel a nyitva hagyott kérdéssel ér véget.

3.

Amikor Máraiban a fölfokozott alanyiságot tartottuk meghatározónak, azt állítottuk, hogy ennek természetes kerete a napló; ám legalább ilyen természetes formája lehetne a lírai megnyilatkozás is; lehetne, de mégsem az. Márai maga így ír erről: „nem vagyok költő, hiányzik az idegzetemből, a tudatomból az a sűrítő energia, ami a »költészet«; ami egyetlen szóban – mágikus, néha démonikus kapcsolódással – úgy katalizálja az indulat és az értelem elemeit, mint a begerjesztett atommag a protonokat és neutronokat… De írtam néha ritmusos sorokat és a sorvégen néha csörrent egyet a »barbár ékszer«, a rím. Volt közöttük, ami úgy festett, mint a vers, – de a sűrű-robbanékony feszítő erő hiányzott a verseimből.”⁴⁹ Egyetértünk. E józan szembenézés következménye, hogy az emigrációban Márai alig ír verset. A delfin visszanézett című, teljes lírai munkásságát összefoglaló kötetének tanúsága szerint 1948-tól mindössze hét vers került ki tolla alól. A címadó költeményben szívszorító expresszivitással a semmi rettenetébe hulló ember zaklatott képzelettársításával a „minden odalett” érzése fogalmazódik meg olyan emlékezetes képekben, mint: „Töröttkezű vén istenek ültek a parton, porosan.” – vagy olyan döbbenetes sorokban, mint: „A hóhér ismerős ott. Elébb ezt mondja: „ne tessék félni, nem fog fájni. / De most fájt valami. Talán a májam. Vagy az anyám.”

1950-ben Posillipón írott híres Halotti beszédében⁵⁰ a magyarság nyomtalan eltűnésének, a hazátlanság poklából kiszabadulni nem tudó ember teljes megsemmisülésének megrendítő vízióját csupán az archaikus szöveg keretszerű beemelése fegyelmezi. Ugyanabból a kétségbeesésből és el veszettségből fakad föl ez a kiáltás is, mint a Delfiné, de formailag szigorúbb, összefüggőbb, kötöttebb annál. Az emigrációban élő ember bomló én-tudatának, megrendítő kiszolgáltatottságának páratlan dokumentuma a Halotti beszéd. S míg ennek az eredeti Halotti beszédre utaló forma adja meg csontozatát, ugyanígy az 1956-os Mennyből az angyal üvöltő indulatát és fájdalmát is az azonos kezdetű karácsonyi dal szervezi meg; a vers egy föltámadt remény meghiúsulása fölötti keserűség szülötte, tragikus pátoszú siralomének, melynek túldimenzionált szimbolikáját, pontosabban allegorizmusát („Népek Krisztusa, Magyarország”) Márai akkori lelkiállapota magyarázza. Ama népnek állít emléket benne, amely „amikor megértette, hogy az idegen hatalom nemcsak anyagi javakat zsákmányol, hanem emberi jogokat is,… elment az öngyilkosság meredélyének határára, a forradalomba, puszta öklével ment tankok és géppisztolyok ellen, mert megértette, hogy az emberségét, a szellemét, a jellemét, a személyiségét akarják elpusztítani.”⁵¹ Az 1961-es Manhattani szonettek az akkor New Yorkban élő író végtelen magányát, halálelőttiségét, rezignációját, Európa iránti noszalgiáját írja le, a sorok egy a teljes megfosztottság vákuumába került, kiábrándult öregembert mutatnak. A szelíd gesztussal búcsúzó, négysoros Cím nélkül (1963) hőse, vagy az 1977-ben írott Szorzat Máraija a halál előtti békességgel nézi önmagát, a számára lassan elsötétedő világot. Az 1961-ben kiadott Egy úr Velencéből „színpadi változata egy regénynek, mely Vendégjáték Bolzanóban címmel jelent meg 1940-ben…”⁵² Vannak rossz művek, és vannak jó művek. Ez egyértelműen rossz, minden vonatkozásban. Az anakronisztikus verselés, a regényhez képest tartalmilag semmi újat nem mondó, elviselhetetlen retorika, a mesterkéltség,a túlhajtott modor, a minduntalan közhelyekbe fulladó szöveg Márai legigénytelenebb munkájává teszik; mintegy önmaga paródiáját adja itt, teljes arány- és formatévesztéssel – amúgy is indokolatlanul – egy melodráma keretében egyszerűen megismétli mindazt, amit a Vendégjátékban már megírt egyszer. Csupán a teljesség kedvéért említjük meg e helyen 1981-es Jób … és a könyve című munkáját, melyben rövid hangjáték-vázlatait, apróbb dialógusötleteinek összegyűjtött darabjait adta közre.

(Második, befejező része a következő számban)

¹ Peéry Rezső: A hetvenéves Márai Sándor, Új Látóhatár, 1970/2. 97-111.

² Román J. István: Márai Sándor, Új Látóhatár, 1980/5.1-12.

³ Hacsak akkor nem, ha önmaga ítéli feledésre önmagát.

⁴ Természetesen a magyarországi visszhang hiányára gondolunk. Márai – túlzás nélkül – a magyar emigráció legnagyobb tekintélyének számított.

⁵ Hogy miért ment el hazájából ez az ember, ha nem bántották? … Nehéz kérdés … Talán megértette egy napon, hogy el kell menni, mert ha marad, az ártalmatlan ellenzéki szerepében többet használ a kommunistáknak, mint ha közéjük áll. Nem akart közéjük állni. És nem akarta tovább elviselni, hogy ő, az ártalmatlan ellenzék, egyféle műtárgy, melyet a kommunisták gúnyos áhítattal felmutatnak tömegeiknek és a világnak.” (San Gennaro vére, 133. old.)

⁶ „A Zendülőket, francia fordításban, André Gide is nagyra becsülte, sőt, francia udvariassággal, jobbnak tartotta tulajdon s hasonló tartalmi kísérleteinél…” (Gyergyai Albert: Magyarok külföldön, Kortárs, 1969/2 320.

⁷ A Judit… és az utóhang s bizonyos fokig az Ítélet Canudosban kivételével.

⁸ „… azt hitte, hogy a polgárnak van még valamilyen szerepe a világban … azt hitte, ő, a polgár, a végén csinál valamilyen rendet a világban … az urak már nem lesznek olyan nagyon urak, mint régen voltak, és a prolik nem maradnak olyan koldus fajzat, mint amilyenek voltunk … Azt hitte, valahogy mindenki elpolgárosodik, az egyik lefele, a másik felfele, ha ő, a polgár a helyén marad ebben a világban, ahol minden és mindenki tótágast állt.” (In: Judit… és az utóhang)

⁹ A Féltékenyek főhősei.

¹⁰ Mintha Spenglert követné ebben is: „A szkepszis korunk egyetlen lehetséges és méltó filozófiai habitusa.” (O. Spengler: Gép és ember, Budapest, 1932)

¹¹ Peéry Rezső, Ferenczi László, Rónay László.

¹² Az írás valódi értékét „az írás maga” minősíti; nem a szándék, hanem a teljesítmény.

¹³ In: Egy polgár vallomásai II. kötet.

¹⁴ Idézi Török Endre: Lev Tolsztoj, Akadémiai Kiadó, 1979. 17.

¹⁵ Föld, föld!…, 118.

¹⁶ Idézi: Peéry Rezső: A hetvenéves M. S. Új Látóhatár, 1970/2. 97-101.

¹⁷ M. S.: Napló 1945-1957,1947-es bejegyzés

¹⁸ Föld, föld!..., 237-238.

¹⁹ M. S.: Napló 1945-1957,1957-es bejegyzés

²⁰ Föld, föld!…, 30.

²¹ Idézi: Peéry Rezső: A hetvenéves M. S. ÚL, 1970/2. 97-101.

²² „Az írónak írnia kell, ez a kötelessége.”

²³ Napló 1945-1957; Napló 1958-1967; Napló 1968-1975.

²⁴ Pl.: „Minden között, amivel a vallások fenyegetnek, számomra a legfélelmetesebb a feltámadás fenyegetése. Már felkelni is nehéz, reggel…” (Napló 1958-1967, 1967-es bejegyzés)

²⁵ Föld, föld!..., 208.

²⁶ Spenglerről gyakran lekicsinylőén beszél a Naplókban, mintha érezné benne az idegesítő felszínességet.

²⁷ Az öreg halász és a tengert remekműnek tartja, az író egyéb műveit igen gúnyosan emlegeti.

²⁸ Samuel Beckett Mercier et Camiens-eről, a Godot első fogalmazványáról van szó, prózában.

²⁹ Camus több memorandumot tett közzé 1956 után, főként írók, különösen Déry kiszabadítása érdekében.

³⁰ Főként az Egy polgár vallomásainak második kötetéből világos ez.

³¹ In: Föld, föld!…

³² M. S.: Napló 1958-1967,1959-es bejegyzés

³³ Cs. Szabó László; Nagy várakozások, nagyobb csalódások, Új Látóhatár, 1981/1.

³⁴ A fiatal Máraiban a korai párizsi évek idején annak lehetősége is felvetődött, hogy végleg külföldön telepszik le; nevét a húszas évek Németországában és Franciaországában is jól ismerték.

³⁵ Föld, földi…, 17.

³⁶ M. S. Napló 1945-1957, 1946-os bejegyzés

³⁷ Föld, föld!…, 78.

³⁸ Föld, föld!…, 96-98.

³⁹ Föld, föld!…, 99.

⁴⁰ Föld, föld!…, 101.

⁴¹ Föld, föld!…, 107.

⁴² Föld, föld!…, 162.

⁴³ Föld, föld!…, 163.

⁴⁴ Föld, föld!…, 195.

⁴⁵ Föld, föld!…, 198.

⁴⁶ Föld, föld!…, 229.

⁴⁷ Föld, föld!…, 304.

⁴⁸ Föld, föld!…, 312.

⁴⁹ Föld, föld!…, 91.

⁵⁰ Vámos Imre, a Látóhatár egyik alapítója ismertette azt a levélváltást, mely Tamási Áron és Márai Sándor között zajlott le. Az 1954-es Művelt Nép című hetilap közölte a verset és Tamási nyílt levelét. Vámos bemutatja Márai válaszát is, de ebből az derül ki, mintha Márai valamiképpen „visszavonta” volna a Halotti beszédben írott tartalmakat. Ezért most idézem Márai levelének azt a részét, mely kissé más megvilágításba helyezi a Vámos által ismertetett álláspontot. „Bizonyos, ma nem írnám meg ezt a verset. A hamis derűlátás, üdvrivalgó ígérgetés igéit ma sem írhatom, de az elmúlt öt évben nagy változás következett be: a történelem lendítőkerekét már egy kozmikus energia, az atomerő hajtja. A szabad világ felelős vezetői felocsúdtak a Szovjet imperializmus merényleteinek első, bénító hatása alól, és minden következménnyel »megállj«-t kiáltottak a támadónak. És kimondották, minden következménnyel, hogy ez a »megállj« soha nem lehet valamilyen erőszakosan megrajzolt érdekszféra határán. Kimondották, minden következménnyel, hogy addig nincs béke, sem egyezség, amíg a Szovjet vissza nem adja a fogoly népek szabadságát, így hazánk szabadságát. Kimondották, hogy a felszabadult népek szabad választásokon döntik el, milyen alkotmányos alakzatban, milyen társadalmi formában kívánnak élni … a népek sorsa nem lehet többé százalékos osztozkodás, titkos megegyezések műsorszáma… Ma … nem a Halotti beszéd című verset írnám meg.” „De búcsúra még egy szót. Ez az aggodalom szava. Amíg az írók odahaza hallgattak, vagy kényszeredetten mellébeszéltek, aggódtunk értük. De most, amikor az otthoni hatalom taktikája megparancsolja nekik, hogy a szabadság igéit hirdessék, aggodalmunk növekszik. Vannak országok, ahol a hóhér frakkot húz a kivégzéshez. De frakkban is hóhér. Mindaz, amit az elmúlt években a budapesti rádió hangszóróján át hallottunk, gyanakvásra késztet, akár ócsárlás, akár békülékeny közeledés ez a hang. Néha Jákobé a hang, néha Ároné, de a kéz, amely a mikrofont tartja, midig Ézsaué. Ezért aggódunk. És béke velünk, ha nem is békeharcos értelemben. – New York, IV. 25. M. S.

Vámos cikke a Győri Műhely 1981/1. számában, Márai válasza a Látóhatár 1954/4. (193-197) számában olvasható.

⁵¹ Föld, föld!…, 48.

⁵² Az író megjegyzése a címlapon.