Vért innának

Azt tudni lehetett, hogy hazánk a tízmillió futballszakértő országa. Vagy legyen ötmillió, de ebből a fele habozás nélkül elvállalná a szövetségi kapitányságot is. Mondjuk, sokkal rosszabb és eredménytelenebb velük sem lenne a sportág helyzete. Az áprilisi parlamenti választások után viszont az is kiderült, az ország a több millió jogász országa is, ezek között ügyvédek, ügyészek, bírók – esetenként vérbírók is – vannak, elég végighallgatni valamelyik betelefonálós műsort, aminek a témája a vagyonvisszaszerzés vagy az elmúlt tizenöt évben világviszonylatban is szokatlan és gyanús gazdagodás: a hallgató egészen különleges jogászi levezetésekkel ismerkedhet. Tipikusnak mondható, hogy a betelefonáló az elején igen kulturált és tárgyszerű hangon jelzi, ő ugyan nem jogász, és nem is szeretne ítélkezni senki fölött, de három perc sem telik bele, és arról beszél, mit kellene csinálni ezekkel.

A javasolt eljárások olykor a középkori vallatásokhoz képest is túlzóak, semmi sem drága a beismerő vallomás kicsikarására. Amikor az egyébként kiváló és a kormányváltásban múlhatatlan érdemeket szerző Beszéljük meg! című műsor betelefonálója azzal kezdi, hogy drága Bolgár úr, én nem vagyok jogász, majd azzal folytatja, hogy de ő elolvasta a Büntető törvénykönyv ilyen és ilyen számú paragrafusa ilyen és ilyen számú fordulatának valamelyik alpontját, már tudni lehet, hogy a mondat végén már ki is oszt vagy huszonöt évet, a zárómondatot már fuldokolva, olyan rémisztő büntetési tételeket sorolva, amilyenek valamikor talán a Werbőczy-Tripartitumban voltak a becsületvesztéstől mondjuk a testi fenyítésig, és amilyen tételek a hatályos törvénykönyvben már nincsenek is, hála az istennek. A betelefonáló agyában azonban újra összeállnak ilyen rettenetes büntetések.

A népi feltalálóknál csak a népi jogászok a rosszabbak. Nem szeretnék okoskodni, de az ember nem ilyennek születik, a sorsa teszi esetleg olyanná, ezért a kérdés, mi történt ezekkel az emberekkel, mit éltek meg tizenöt év alatt, miért ez az önfeledt kivetkőzés saját magukból. Mert ugye, végeredményben és látszólag nem volt itt semmi különös, hétköznapi egyszerűséggel zajlott az élet, olykor hallani lehetett arról, hogy meghurcolták ezt vagy azt – minek járt annyit a szája –, vidéken másfél évtizedig az jelentette a jövőt, vagy azt sem, hanem a túlélést, hogy ha a Fideszre szavaz a népség, lesz közmunka, lehet menni cigarettáért a koncesszióshoz, vagy egy tüske pálinkáért a kisboltba. Ez is perspektíva, természetesen, csak hát milyen.

Gyakorlatilag egy perc alatt omlott össze ez a világ, és hogy ez milyen világ volt, azt pontosan mutatja, hogy minden bűnös minden börtönévéhez mindenki hozzátenne legalább további egyet. Most látni csak, milyen gyűlölet volt már az emberekben, mennyire utálták a saját szerepébe lassanként beleöregedő jóságos országvezető figuráját, az ezerszer elismételt, semmire se jó hazudozásait, a digitális harcosok brutális hülyeségét felváltó, nem kevésbé szánalmas Védvonalat a multifunkcionális védanyával, Czunyinéval együtt.

A nép egy része kétségtelenül vért akar inni, ami rossz. Fejeket akar látni a zászlónyeleken, ami szintén rossz, de egyenes következménye a tizenöt egyre rosszabb évnek, a népre erőltetett dohos gondolkodásnak, a kádárista atyáskodás összes nyűgével, amiről mindenki úgy tudta, ezen már túl vagyunk. De nem, egyre több volt az „Orbán Viktor utat mutat”-ból meg abból, nem engedjük, hogy elvegyék a szuverenitásunkat, egyre több volt a „vívmány” – istenem, ez a szó is mintha a nyolcvanas évek valamelyik pártkongresszusáról került volna elő. Orbán Viktor lecsendesíti a háborgó óceánt – de ez már elmaradt.

Ennek most akkor vége. Bár kétségtelenül aggasztó, hogy Orbánék mintha mind a mai napig nem tudnák, mekkora kárt okoztak, és nincsenek tisztában saját kártékonyságukkal. Ezt mutatják a nyilatkozatok: Orbán magára vállalta a választási vereséget. Mindenkit megvéd!

Ez rendjén van, de mi következik ebből?

Semmi: pártelnök maradt, „mert most nem hagyhatja magára a pártot!”. Meg kell újulni – mondja Orbán, majd jól megmarkolta székét, és kiadta a jelszót, a párt nem hagyhatja magára a híveit – mintha tán nem a hívei hagyták volna magára a pártot. Milyen üres ez is, meg kell védeni értékeinket. Egyszer fölsorolhatná, hogy mik ezek.

Infláció? Korrupció, szegénység? A gombamód szaporodó környezetszennyező akkugyárak? A lelkében szétszakított nemzet? A szövetségesek gyalázatos elárulása? Ahogy Jeszenszky Géza pontosan megjegyezte: Orbán külügyminiszterének, de ne legyen kétség, Orbánnak magának is, viszonzatlan szerelme az oroszok irányában?

Szomorú taxáció, ráadásul messze nem teljes. Ezt szeretné most leverni rajtuk az ország jó része. Az igény indokolt is, kétségtelen, de nem mindegy, hogyan. A saját maguk számára alkotott jogszabályok szerint törvényesen, de a józan ész szerint az igazságtalanul és hatalmukkal visszaélve berendezkedett orbáni világ lebontása csakis törvényes keretek között lehetséges, viszont tény, hogy azok, akik ezt a szörnyű rendszert működtették – Orbán és társai –, aligha úszhatják meg. Ebből a pocsolyából egyetlen korábbi vezető sem jöhet ki száraz cipővel. Az biztos, a rendszer természetéből fakad, hogy a kormányfő embereinek összes fontos lépéséről tudott, és pontosan ismerte az ország működési mechanizmusát. Olyan nincs, hogy Orbán úgy tudta, az országban nincsenek túlárazások. Ne ismerte volna kínaiak, oroszok és a többiek letelepedési államkötvény-ügyleteit, de ha mégsem, forduljon Rogán Antalhoz. Hogy ne tudott volna az eleve rosszul végiggondolt akcióról, amikor ukrán pénzszállítók látványosra tervezett, de mindent egybevetve kudarcba fulladt elfogásával egyszerre lettünk a világ szégyene és vicce. (Angliát elfoglaltuk, mi legyen vele? Sürgönyválaszt, Hoffer) Ezzel nehéz lesz elszámolni, valószínűleg nem is lehet. Az akciót végrehajtó Hajdu Jánost, a terror-elhárítók korábbi főnökét gyanúsítottként hallgatták ki. Senki nem hiszi el, hogy az akciót ő találta ki, és Orbán nem is tudott róla.

A volt miniszterelnök most beválthatja ígéretét, mindenkit megvéd. Kezdheti Hajdu Jánossal, elég nagy bajban van. Orbán eddig annyit mondott: „Hajdu inkább kitüntetést érdemelne, elindult a tiszás leszámolás.” Ez így kevés lesz.