Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 21. szám, 2026. május 22.
KOVÁCS ZOLTÁN
A Fidesz két főembere néhány napja azt vitatta meg egy tévéműsorban, hogy pártjuk meg a vele szövetséges kereszténydemokraták miért is vesztettek az áprilisi választásokon. Ráadásul akkorát, hogy még azt sem tudni, mi lesz velük. Maradnak-e, vagy mennek a politikai süllyesztőbe, ahogy a többi rendszerváltó erővel is történt. A vezérpublicista hirtelen azt magyarázta a távozó miniszternek, hogy neki a frissen felálló Tisza-kormány első heteiről már a Tanácsköztársaság vörösterrorja ötlik emlékezetébe. Egy kicsit olyan érzése van, mintha 1919-et írnánk, csak 1919-ben mondjuk az isonzói lövészárokból hazakerült magyar bakának volt némi oka, hogy mérges meg ideges legyen – magyarázta. „Most nem látom ezt az okot. És ehhez képest van a társadalomnak egy rétege, amelyik ’19 hangulatában szerintem még szívesen fel is akasztana embereket. Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni.”
Korábban a publicista a Tanácsköztársaság utáni fehérterrorral kapcsolatban így üzent az Orbán-kormány baloldali kritikusainak, például Schiff András zongoristának: „A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…” A bukott párt elköszönő minisztere az 1919-es hasonlatra mértéktartóan úgy reagált, hogy a történelmi párhuzamokkal még várna. Aztán felmondta kedvenc tézisét, miszerint a Fidesznek a vereséget méltósággal kell elviselnie, viszont a Tiszának a győzelmet kellene viselnie méltósággal: az elszámoltatásra tértek.
A rendszerváltás óta valahány kormányváltás történt, a kormányváltások után rendszerint jött az elszámoltatás. A vesztes erő ilyenkor mindig úgy érezte, méltatlanul bánnak vele, pedig a győztes pártok egészen mostanáig csak ígérték a következetes, anyagi ügyekre is kiterjedő elszámolást. Inkább megmosolyogtató, főképp a nyilatkozatok szintjén folyó szájalás: 2002-ben Keller László, 2010 után Budai Gyula ugrott neki a feladatnak, egyik sem lett az igazi. Pedig Budai dinnyét is fogyasztott nyilvánosan, egy Platón-fordítás ügyében televíziós vitát folytatott Heller Ágnessel, nem kis megrökönyödést okozva nyelvészi és filozófusi, valamint csak úgy, egyszerű tévéfogyasztói körben. Az elszámoltatási-vagyonátadási eseménysor várható komolytalanságát előrevetítette a rendszerváltás idejének épületes eszmecseréje, amikor a sajtó nap nap után azt forszírozta, hogy az MSZMP számoljon már el végre a vagyonával. Akkor Fabriczki András, az állampárt pénztárnoka is kifakadt: „még jó, hogy a szaros alsógatyánkat is nem kérik”. Épületes vita támadt. Kollégánk, Megyesi Gusztáv szóvá tette, a pénztárnoknak nem az fájt, hogy az alsógatyájukat nem adják, de miért szaros az emeszpések alsógatyája. Ezt már Fabriczki pénztárnok sem hagyta annyiban, és a vagyonelszámoltatás új szintre emelkedett, amikor némi önbírálattal reflektált De miért szaros? című írásában (ÉS, 2004/4.): „Annak idején – talán helytelen és semmiképpen sem taktikus ingerültséggel – úgy merészeltem kifakadni, hogy egyeseknek csak akkor lenne kielégítő a párt elszámolása az egykori pártvagyonról, ha »egy szál piszkos alsógatyában kergetnének ki minket az utcára« – mondta, majd rámutatott: – Szaros az ijedt, gyáva, megfélemlített emberek gatyája szokott lenni. Nem árnyalatnyi a különbség!”
Ilyen épületes előzmények után úgy néz ki, hogy a mostani kormány- és rendszerváltás után tényleges elszámoltatás lesz, ami valóságos izgalomban tart elszámoltatót, elszámolót és a közvéleményt. Kit ezért, kit amazért. Az megállapítható, hogy soha ekkora igény nem volt erre: a Publicus Intézet egy felméréssel rákérdezett az elszámoltatással kapcsolatos várakozásokra. Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint szükség van-e elszámoltatásra az előző rendszer visszaéléseivel kapcsolatban?”, 81 százalék válaszolt igennel. A Tisza Párt támogatóinak körében ez az arány 94 százalék volt, de még a Fidesz-szavazók 46 százaléka szerint is szükség van elszámoltatásra. Azon el lehet gondolkodni, mi hozta ki ezt a brutálisan erős igényt. Az okok egyike bizonyosan az oligarchakörök példátlan meggazdagodása. Számukra minden megvásárolható volt: hegyek, vizek, a folyók medre, partja, ménesek, kastélyok, ami jött, lehetőleg állami hitellel. A gazdagodás pedig kitermelte az uralkodó pártok és vezetőik arroganciáját, pökhendiségét, sőt nem egyszerűen érinthetetlenségét, de megszólíthatatlanságát is (lásd a Hatvanpusztán dolgozók beszámolóját Anikó néniről, akihez szólni nem lehetett, csak akkor, ha ő kérdezett). Hatvanpuszta amúgy is ennek az eszement hatalomgyakorlásnak a szimbóluma. Effélét csak az épít, aki úgy gondolja, uralkodása (kormányzása, ez esetben mindegy, minek nevezzük) végtelen. Ilyet pedig csakis különlegesen buta ember gondolhat, akinek eszébe sem jut, hogy kieshet a hatalomból. Ez csakis masszív diktatúrákban fordulhat elő, és igaz, ami igaz, Orbán Viktor rendszere is egyre inkább ebbe az irányba haladt. Ilyen örökkévalóságra készültek a rendszer emberei is, köztük típusos eset Balásy Gyuláé, aki azt mesélte a tévében, hogy az a hegyoldalba épített sokemeletes monstrum nem egyéb, mint egy többgenerációs családi ház. Lehet, hogy Balásy már nem érzékeli, de ez egy pimasz mondat, semmi más. Amikor a nép vért akar inni, az Hatvanpuszta meg a többgenerációs máriaremetei és az ehhez hasonló monstrumok miatt van. Török Gábor a 24.hu-nak azt mondta: Magyar Péter szavazótáborának egyértelmű elvárása, hogy a választási győzelem után a guillotine kerüljön beüzemelésre. És az a helyzet, hogy valójában Magyar Péter politikai érdeke is ez.
Jellemző, mit mondott Mészáros Lőrinc üzlettársa, Keszthelyi Erik, aki szintén érzi vagy érezheti a vesztét: „nem lett volna szabad ekkorára nőnöm”. Ez fix. Mint ahogy Rogán Antal is szánja-bánja már az utóbbi éveket, ő azt mondja, négy évvel ezelőtt ki kellett volna szállnia. Szél Bernadett volt országgyűlési képviselő reagált arra, hogy vannak, akik szerint Magyar Péter túl keményen bánik a fideszes politikusokkal. Szerinte a megbocsátás csak a megbűnhődés után jöhet, a volt kormánypárt politikusai most kapják vissza, amit éveken át másoknak okoztak: ami most van, tekintsék nyugodtan purgatóriumnak.
Stimmel.