Elmentek

Valamikor 1990 tavaszán a Meder utcán mentem a Népsziget felé. Balra tőlem beépítetlen telkek, sóderhalmok és kopott nádas, jobbra kihalt épületek, a hajógyár elhagyott irodái. Az ablakkeretek még épek, az üvegtáblák érintetlenek, az enyészet elkezdődött. Néhány hónapja itt még lázasan dolgoztak. Izgatott mérnökök hozták és vitték a fontos iratokat, a gyártmányfejlesztők gyártmányt fejlesztettek, amit aztán a gyártás annak rendje és módja szerint legyártott. Közelebb lépve és benézve az ablakon ijesztően egyforma terek, egyforma asztalok és további irodabútorok, még a szekrények is úgy maradtak, ahogy utolsó nap nyitva hagyták őket. Az egyik asztalon üveg Pitralon arcszesz. Rohantak, már a kupakot sem csavarták vissza. A tulajdonos nyilván úgy gondolhatta, nem mindegy, hogyan távozik az ember, de akkoriban, ezen a harminchat évvel ezelőtti tavaszon sietős volt minden.

Elmentek! – lépett hátra az ember egy jó nagyot, ijesztő volt az üresség és a csend. Ez maradt. Egy fél üveg Pitralon, néhány fogas, munkakabát, filctollak, üres terek. Ezt hagyták, meg a bizonytalan, de mégis csak reményteli jövőt, hátha jobb lesz.

Elmentek. Ahogy valószínűleg minden politikai szerveződmény eltűnik egyszer. Jönnek, majd lelépnek a színről, különösen, ha olyan politikai rendszerről van szó, amelyik még akkor is generációs jellegű, ha környezete sokszor kicserélődött már, a mag azonban szinte változatlan, sőt. Az idők során elfoglalták az ország valamennyi közjogi méltóságát, alaptörvénybe foglalták leválthatatlanságukat, olyan időhatárokat szabva maguknak, amiket az emberi élet magától értetődő végessége miatt valószínűleg meg sem érnek.

Ők is elmentek, pontosan úgy, mint azok 1990-ben.

Mi marad utánuk? Amikor most valaki ugyanúgy benéz egy üresen hagyott épület ablakán, ugyan mit lát majd? Mit hagytak maguk után ők? Első pillantásra minden olyan, mint a harminc évvel ezelőtti Meder utcai látvány. Legföljebb az idő könyörtelen múlása miatt Pitralon helyett hajzselés tubusok, szépítőszerek: 2026-ban egy miniszter nem nézhet ki akárhogy. Ez azonban mégsem annyira érdekes, mint hogy már mindenki kezdett beletörődni, itt marad utánuk a gyűlölködés és a soha nem látott széthúzás. Szinte naponta hallom azt a nagy előszeretettel emlegetett, jobboldali politikai szakik által hirdetett tézist, miszerint a politikusi tehetség elsősorban a hatalom megragadásának művészete. Ez igaz, de az már elfogadhatatlan és téves, hogy addig is tart. Mindjárt itt van előttünk egy tragikus politikusi életpálya, Orbán Viktoré. Ennek a tragédiának az a lényege, hogy elhitte magáról, neki mindent szabad. Egy egész országgal hitette el, az ő szabadságvágya minden magyar emberé, ő azt csak megvalósítja. Ezért csapja hátára havonta a hátizsákot, ezért indul harcba a világ ellen, és vívja rettenetes küzdelmét. Ütéseket ad, ütéseket kap, de hazatérése a győztes hazatérése. Gyakorlatilag másfél évtizede nézzük ezt a színjátékot, nincs kétségem, sokan vannak, akiknek tetszik a politikai csapkodás, de idén áprilisra történt, ami történt. Ekkora verést Európában nem szokás kapni.

Politikai választást mindenki elveszíthet, az nehezen viselhető, különösen tizenhat év kormányzás után. De ez nem Orbán veresége, hanem egy általa kiépített sunyi rendszer szégyenteli bukása. Azt nem mondanám, hogy Orbánnak és társainak nem jutott eszébe a politikai vereség, de egyrészt aligha vették komolyan, másrészt jellemző, amit ennek kezelésére bevetettek: olyan mélyen bebetonozni intézményeket és a hozzájuk lojális embereket, amilyenre csak lehet, ilyenformán a demokratikus választások eredménye szinte mindegy. Vagyis távoztukban is semmibe venni a többség akaratát. Arra, hogy az általuk összebuherált választási törvény szerint ráadásul minősített többséggel nyer az ellenzék, aligha gondoltak. Ilyen esetre Orbánnak nem volt B-terve. Ha akadt is a környezetében, akinek ilyen eszébe jutott, nem mert szólni. Márpedig az a politikus, akinek nincs második terve, az rossz politikus. Jellemző, hogy a nagy pofon utáni úgynevezett újjászervezés elsősorban is arra terjed ki, hogy a pártvezetéssel szemben kritikát megfogalmazó két képviselőt kivették a frakcióból. Ferencz Orsolya már a választás estéjén úgy nyilatkozott, ez a vereség azoknak szól, „akik úgy gondolták, hogy a kereszténységet, az erkölcsöt, a tehetséget és a hazaszeretetet helyettesíteni lehet pénzzel és képmutatással”. Király Nóra Csepelen kapott ki. Azt írta, a Tiszához átpártoló szavazóknak „elegük volt a Fidesz stílusából, kampányából és viselt dolgaiból”. Szerinte Orbán Viktor ezt a posztját sem fogja látni, a miniszterelnök ugyanis évek óta rossz emberekkel veszi magát körül.

Ez a választás azt is megmutatta, mekkora veszélyhelyzetben volt az ország, milyen közel jártunk ahhoz, hogy az orosz érdekszférába csapódjunk, csak azért, mert a magyar miniszterelnök a zavaros szuverenitáselméletére hivatkozva nem volt hajlandó elfogadni az unió elég világos jogrendszerét és döntéseit. Módszertanilag ez annyit jelentett, folytonos vétófenyegetéseivel gyengítette az uniót, majd rámutatott az unió gyenge elemeire, holott a szervezet leggyengébb eleme ő maga volt. Valószínűleg az utolsó pillanatban jött ez a választási eredmény, újabb négy év Orbán-kormányzás éppen a szuverenitásunk elvesztését hozta volna. Egész politikusi jelenléte hol erősebben, hol mérsékelten unióellenes. Sok szerencséje is volt: az elmúlt évtizedben a Brexit jegyében Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság egymással volt elfoglalva, aztán jött a migránsválság, majd a Covid, mindeközben Orbán zavartalanul halászhatott a zavarosban. A négy évvel ezelőtti orosz agressziónak már az elején mindent felhasznált arra, hogy valamiképp Putyin mellé sündörögjön. Az eszközökben azonban már túl messzire ment. A szuverenitásért folytatott állítólagos harca az európai közösség elárulásához vezetett, amit ráadásul Orbánék rosszul kezeltek. A nyilvánosságra került Szijjártó–Lavrov- és Orbán–Putyin-beszélgetések önmagukban is botrányosak voltak, de a kapcsolódó kommunikáció egészen primitív. Szijjártó például először azt mondta, féknyúz, aztán hogy nincs bennük semmi, ami titkos lenne (mert hogy nyilvánosan is ezt mondja), végül pert emlegetett. A kérdés ezek után adódik, és még ijesztőbb: miféle emberek kezében volt az ország?