A legszomorúbb barakk

Az ember makacs: folyamatosan morális megfontolásokat keres a magyar kormánypolitikában, de nem talál. Egyet se, ami nyilván nem meglepő, hiszen Orbánék mára rögeszmeszerű, hatalommániás világlátása meg sem engedné, hogy moralizáló megfontolások egyáltalán fölvetődjenek. Most például a magyar kormányfő a szuverenitás jegyében orosz és amerikai kegyekért liheg. Egy békecsúcsnak nevezett Trump–Putyin-találkozó kapóra jött volna még akkor is, ha a két harcban álló nemzet közül az egyiket az előkészítő tárgyalásokra meg sem hívták, és amikor Ukrajna jelezte, hogy részt venne, a válasz mi más, mint vállvonogatás. Mire Orbán reagált volna mint a közvetítő ország vezetője, a találkozó gondolata is elillant.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a két vezető sohasem fog találkozni – még az is lehet, hogy ez Budapesten lesz –, de az, amiről a magyar diplomácia álmodozott, elmaradt. És tegyük hozzá: jobb is, hogy így történt. Mit hozott volna ez a találkozó? Semmit, már ami a béke ügyét illeti. Mindenfajta előkészület nélkül, az egyik harcoló felet kihagyva nagy valószínűséggel semmi hozadéka nem lett volna, már azon kívül, hogy a magyar kormány hetekig harsogja, hogy legalább leültek tárgyalni. Ez a „legalább leültek tárgyalni” ebben a szituációban a létező legnagyobb hazugság, és csak részben azért, mert Ukrajna képviselete nélkül zajlott volna, de ha most létrejött volna a találkozó, az semmi egyéb nem lenne, mint újabb kimaradt lehetőség: Oroszország láthatóan nem akar megállapodni, feltételei a józan ész meg az ukrán nemzeti érzés szerint elfogadhatatlanok, Trump pedig ugyanúgy beleszalad abba a bicskába, amelyikbe nyáron Alaszkában.

Ez a találkozó csakis a magyar kormányfőnek jött volna jól, aki ebből a világméretű kudarcból úgy jönne ki mégis, mint aki legalább megpróbálta. Ismerve szörnyű propagandagyárát, csúcsra járatták volna az úgynevezett budapesti találkozó sikertörténetét. Mint látjuk, Szijjártó meg Menczer diplomaták az elmaradt találkozóból is sokat kihoztak: miután már a Fehér Ház is, Putyin is bejelentette, hogy részükről a történet véget ért, ők ketten még mindig arról beszéltek, hogy a tárgyalási előkészületek zavartalanul folytatódnak.

Az önjelölt triumvirátus úgy gondolt békét teremteni, hogy természetesnek vették Zelenszkij ukrán elnök távolmaradását. Három, saját értékrendjük szerint nagy formátumú vezetőről van szó: kettő abból adódóan képzeli magát annak, hogy a világ két, kétségtelenül erős országának vezetője, a harmadik azért gondolta magáról ezt, mert alájuk tolhatta volna a széket. Ebből adódna világformáló szerepe, ettől lenne korszakos magyar politikus. Igaz, a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság 2023-as döntése szerint nem meghívnia kellett volna Putyint, hanem őt a szervezet tagjaként letartóztatni, de rejtélyes oknál fogva mind a mai napig, ahol tudja, segíti az orosz elnököt. Nemrég be volt rezelve, amikor Putyin szemébe kellett volna mondania, hogy a háború az háború. Helyette motyogott valamit, és a töltőtollát babrálta. Aki komolyan vette magát, az például Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter: kilátásba helyezte, hogy földre kényszerítik Putyin gépét, ha lengyel légtérbe lép, őt magát pedig mint gyanúsítottat átadják a hágai hatóságoknak. Szuverenista kormányfőnk mindeközben az ülésrendnél helyeskedne.

Most, hogy Trump nem találkozik Putyinnal, az amerikai elnök vérszemet kap, és újabb szankciókat vezet be Oroszország két nagy olajvállalata ellen. A hét elején a Repubblica újságírója megkérdezte Orbántól, hogy szerinte az Egyesült Államok szankciói nem mentek-e túl messzire, Orbán válasza: „Magyar szemszögből igen. De a jövő hé­ten Washingtonban leszek, az érdekel, hogyan tudnánk működőképes rendszert kialakítani.” Ez annyit jelent, hogy amit tizenöt éves kor­mányzása alatt nem oldott meg, azt ma ilyen-olyan buherálásokkal pótolná. Ami hosszú távon nyilván nem vezet megint sehova.

Még az alaszkai Trump–Putyin-találkozót követő sajtótájékoztatón az orosz–ukrán háború kilátásairól kérdezték az amerikai elnököt. Trump elmondta, nemrégiben beszélt egy „nagyon, nagyon okos emberrel”, akitől megkérdezte, vajon Ukrajna legyőzheti-e Oroszországot. „Ő úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ekkora hülyeséget kérdezek, azt mondta, Oroszországnak lételeme a háborúzás.”
Ez volt augusztusban. Szeptemberig nyilván további, még az előzőnél is okosabb emberekkel találkozott, mert az ENSZ Közgyűlésén ennek pont az ellenkezőjét mondta, azt ugyanis, hogy Ukrajna európai szövetségeseinek segítségével visszaszerezheti teljes területét Oroszországtól. „Miután megismertem és teljes mértékben megértettem az ukrán–orosz katonai és gazdasági helyzetet, úgy gondolom, hogy Ukrajna az Európai Unió támogatásával képes harcolni és visszanyerni az ország egészét eredeti formájában” – írta bejegyzésében Trump.

Közben rájött, vagy felhívták a figyelmét, hogy az Európai Unió egységes fellépésének legfőbb akadálya a barátja, Magyarország kormányfője, az ország a továbbiakban is Oroszországtól vásárol olajat. Trump annyit mondott, Orbán a barátom, meg fogom győzni őt. Felhívta Orbánt, aki a sarkára is állt, és megszakítva lecsóvacsoráját elmagyarázta az Egyesült Államok elnökének, hogy Magyarország Európa közepén van, és nincs tengeri kikötője. De egy se! Az amerikai elnök ennek a számára nyilván új információnak az ismeretében ül le jövő héten Orbánnal kialakítani a magyar gazdaság számára működőképes rendszert, hiszen az orosz energia nélkül az árak az egekbe szöknének, és súlyos ellátási hiány alakulhatna ki. Trump nyilván nem tud róla, hogy Orbán 2007-ben a még ellenzékben lévő pártja konferenciáján mondta: „Nem szabad megengedni, hogy Ma­gyar­országot a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék.” És erősen hangsúlyozta, „nem kellene megengednünk az utánunk következő fiataloknak, hogy miután a szovjetrendszer legvidámabb barakk­ja sorsától megszabadultunk, most a Gazprom legvidámabb barakk­já­vá tegyék Magyarországot”. Más történt: a Fidesz-éra alatt a Gaz­prom feltehetően legrosszkedvűbb barakkja lettünk.