Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 4. szám, 2023. január 27.
KOVÁCS ZOLTÁN
2004. május 1-jén Magyarország kilenc további állammal csatlakozott az Európai Unióhoz, amivel a nemzet nagy álma vált valóra, az ország immár formálisan is tagja lett az európai közösségnek.
A tagállamok közül még aznap megnyitotta a magyarok előtt a munkaerőpiacot az Egyesült Királyság, Írország és Svédország. A 2007–2013 közötti költségvetési időszakban Magyarország évente mintegy 3,5 milliárd euró támogatásra lett jogosult az EU kohéziós politikája keretében, időközben Magyarország – többek között a szomszédos Szlovákiával és Szlovéniával együtt – csatlakozott a schengeni övezethez.
Nem egészen tizenkilenc év telt el azóta, és az aktuális magyar miniszterelnök újabban arról kezd beszélni, hogy Magyarországnak ki kell maradnia a tömbösödésből. Ez nem azt jelenti, mondják újságírók kérdésére válaszolva ideológiai és kommunikációs kengyelfutók, hogy ki kellene lépni az unióból, sőt, azt bizonygatják, hogy Magyarország és az unió kapcsolata erős. Nem mellékesen, a vak is látja, hogy az unió és Magyarország viszonya sohasem volt olyan rossz, mint amióta Orbán Viktor nyilvánvalóan hatalombiztosítási célzattal Erdélyben meghirdette az illiberális ideológia neki és eszmetársainak kedves tételeit, szembemenetelve az unió alapértékeivel. Ezt az akkor meghirdetett elképesztő eszmei tartalmú zagyvalékot fölhasználva a végletekig élezte a feszültséget a levegő után kapkodó uniós vezetőkkel szemben.
Kapóra jött az unió ezer belső baja, a brit kilépéstől kezdve a menekültek áradatáig, mindez természetesen az Európai Parlament padsorainak szélén ülő félnótások lelkes üdvözlésével övezve. És akkor még hol volt az orosz–ukrán háború, ami az addigi bajokat csak tetézte, természetesen. Orbán nyilván ezt is belső hatalmi erejének további stabilizálására használta, ma már a tavaly februári orosz agresszióból vezet le minden belső bajt. De főleg abból, hogy az unió rosszul kezeli a háborút. Újabban már nem háborús inflációról beszél, hanem úgynevezett szankciós inflációról, minden baj oka a brüsszeli szankció. Megoldást természetesen képtelen mondani – feltehetően nála nagyobb agykapacitású politikusok sem tudnának, de arra a kérdésre, miért emelkedett az alapélelmiszerek ára hatvan-hetven százalékkal, talán mégsem elég, hogy mert háború van. Ugyanis már a háború előtt is emelkedett. Hogy pedig milyen intézkedéseket szeretne a kormány, arra meg elég kevés, hogy legyen vége a háborúnak. S azzal a két nagyhatalomra bök. Mint A helység kalapácsa című komikus hőskölteményben – ha már Petőfi-év – Bagarja csizmadia, a béke nagy barátja, aki az asszonyokkal együtt nyomban kiszalad a kocsmából, meglátva, hogy a széles tenyerű Fejenagy és vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, fenyegetően egymás felé indul.
Az ember elgondolkozik, vajon mit jelentenek a kormányfő tanácsadójának ezek a mondatai: „Kifulladt a globalizáció neoliberális modellje, a nagyhatalmak új utakat keresnek, a Nyugat válasza a tömbösödés, és a nagy blokkok közé szorult Magyarország az ilyen folyamatoknak a múltban mindig vesztese volt. Ezért alternatív globalizációs modellre és stratégiára van szükségünk. Ha nem leválasztjuk, hanem összekapcsoljuk magunkat a világ távoli pontjaival, megnyerhetjük az előttünk álló évtizedet.” Így vonja meg a mérleget egyik írásában a politikai igazgató.
Hogy ne tömbösödjünk, ezek szerint ez az új kormányzati stratégia, mintha tán volnánk olyan erősek, hogy az egyikről leválva – nyilván ez volna az unió – nem csapódnánk majd a másikhoz – ez vajon mi lehetne más, mint egy oroszbarát elképzelés, aminek már eddig is erős nyoma van. És ha már egyáltalán, eddig nem csapódtunk volna oda a gazdaságilag jól hangzó, de tartalmilag sunyi, egyre inkább unióellenes oroszszimpatizáns megnyilvánulásokkal. Hogyan lehet ép ésszel átvenni a Barátságért nevű orosz elnöki kitüntetést külügyminiszteri szinten 2021. december 30-án, akkor, amikor az ukrán határ túloldalán százharmincezer orosz reguláris katona sorakozik fel, és az univerzumban már csak két ember nem hiszi el, hogy lerohanják az oroszok Ukrajnát. Az egyik közülük Orbán, a másik egyik pártkádere. „Átvettem Szergej Lavrov barátomtól, kollégámtól a »Barátságért« kitüntetést, amit a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése terén elért eredmények okán ítélt oda Oroszország elnöke” – írja akkori Facebook-bejegyzésében Putyin elismeréséről Szijjártó Péter külügyminiszter, majd sorait így zárja: „Mi nyílt és őszinte külpolitikát folytatunk: ugyanazt csináljuk, mint amit mondunk. Ellentétben azokkal a barátainkkal, akik a verbális kritikákkal párhuzamosan csinálnak hatalmas üzleteket Oroszországgal, Oroszországban.” Most mégis, erre mit lehet mondani?
Az is jól hangzik, idézet a politikai igazgató cikkéből: ha „összekapcsoljuk magunkat a világ távoli pontjaival, megnyerhetjük az előttünk álló évtizedet”. Kikre gondol a tanácsadó, aki természetesen a kormányfő ideológiai beszállítója, Kínára? Brazíliára, esetleg Törökországra? Vagy a volt ázsiai egykori tagköztársaságokra, amelyek egyikében-másikában épp Oroszország ellen fordulnak? Egyik sem jó perspektíva, különösen, hogy példák sora mutatja, a magyar külügy újabban nem azonos rangú félként lép föl, hanem kuncsorog és barátkozik. Lásd Jair Bolsonaro, Recep Tayyip Erdoğan vagy Hszi Csin-Ping. Mert momentán nagyjából ők vannak a kormányzat globális látókörében, feltehetően ők jelentik azt az értékrendszert, ami a magyar kormány számára vonzóbb, mint az uniós. Nemrég Fricz Tamás politológus, a Civil Összefogás Fórum szóvivője is kifejtette: „semmilyen olyan szervezetben sem lehet és nem szabad bent maradni, amelyik önmagunk meghasonulására, identitásunk elvesztésére, kultúránk, értékrendünk megtagadására akar kényszeríteni bennünket. (…) Tehát: amíg lehet, maradjunk az unióban, de tényleg csak addig, amíg lehet és érdemes. Utána minek?”
A kormányzati propaganda most akarja lenyomni az ország torkán, hogy a magyar érdekek egyedüli képviselője az Orbán-kormány, amelynek elsődleges szempontja mindig is ez, nem pedig valamilyen nemzetközi elvárásnak való megfelelés. Orbán Viktor elsődleges szempontja, hogy amíg él, hatalomban maradjon, és környezete minél nagyobb vagyont halmozzon. Minden egyéb másodlagos. Személyes hatalmi vágyait jeleníti meg nemzeti érdekként, eddig vitathatatlanul jó hatékonysággal. 1994-ben Boross Péter a választások előtt úgy nyilatkozott, „nincs nemzeti elkötelezettségben, magyarságtudatban még egy olyan párt, mint az MDF”. Ez ugyanaz a zagyvalék, de ő legalább nem volt annyira kártékony, nem akarta kivezetni az országot az unióból, és jogszerűen adta át a hatalmat. Már megint hová jutottunk.