Mágnás Miskák

Magyarországon élek, ahol tulajdonképpen nem élhetne más, mint a miniszterelnök tágabb baráti köre meg a pályázati támogatásokat elnyerő és fölélő, valami tragikus félreértés folytán mégis nemzeti polgárságnak nevezett lumpenréteg. A kormányzati kommunikáció ugyan keservesen erőlteti azt az ideológiai tételt, miszerint minden fejlődés alapja az erős nemzeti burzsoázia, ami amúgy teoretikusan igaz, praktikusan viszont nálunk az látszik, hogy a magyar nemzeti burzsoázia a pénzt nem termeli és hozza, hanem megkapja és viszi. Nyilván az elmúlt tíz-tizenkét évben valami lecsorgott az alsó régiókban dolgozókhoz is. Hogy a szégyen nagyobb legyen, a fél ország örül ennek a nekik jutó pénznek, hiszen fogalmuk sincs arról, mennyit is kaphatnának, ha a fölöttük egymáshoz és még följebb dörgölődző, úgynevezett munkáltatók rendesen kifizetnék őket.

Ebben az országban továbbá jól ellehetnek még a békeidőben kiválóan és újabban egyre nagyobb kormányzati megbecsülésnek örvendő katona­tisztek, de pláne a további fegyveres testületek élállománya. A kormányfő legújabban készült fotóinak többségén éppen ellép a terepmintás állomány előtt, a háttérben a civil ruhába öltözött, szigorú tekintetű vezérkar. Vannak még aztán egyenruhások, például a postások, vasutasok meg a tűzoltók, de azok nem számítanak. Egy büszkén tovaszirénázó tűzoltókocsiról azt sem tudni, van-e annyi benzinjük, hogy elérjenek a tűzig.

Ami a vasutasokat illeti, már megint napirenden a halálos veszedelem: a kis forgalmú vasútvonalak ügye. Ez az alapjában véve közlekedési kérdés lassan két évtizede a politikai alkudozás terepe. A jobboldal hazugságainak, másfelől a korábbi szocialista–szabad demokrata kormány elgyávulásának a története. A Fidesz útja a kis forgalmú vasútvonalak megvédésétől ezek leállításáig. Az MSZP–SZDSZ útja a reformtervektől a szétesésig – összegezhetnénk, és összegezzük is bátran, mert így van.

A vita húsz éve arról folyik, hogy meg kell-e menteni ezeket a kevés utast szállító vasútvonalakat. Különösen ott, ahol mindössze néhányan váltanak jegyet, ez a gyér utazóközönség legföljebb a szabadjegyes vasutasokkal bővül, és ezek családtagjaival. Ezt a forgalmat át kellene terelni autóbuszra. A korábbi szocialista–szabad demokrata kormány második ciklusában erőtlen reformba kezdett és a visszafejlesztést ambicionálta, ez az akkori államkassza sok milliárd forintos megtakarítását jelentette. Meg is szüntetett több száz kilométer vasúti pályát buszjáratokkal helyettesítve, de aztán leállította a tervet: az történt, hogy megijedt a Fidesztől. Az akkori jobboldali ellenzék álláspontja ugyanis az volt, hogy a kis forgalmú vonalak azért kis forgalmúak, mert az állam nem költ rájuk, korszerűtlenné váltak, lassúak, ezért nem utaznak rajtuk elegen. A vitának sokféle eleme van, ezek némelyike komolynak és súlyosnak látszik, itt van mindjárt a vasúti hálózatba kapcsolt falvak népességmegtartó ereje. Jól hangzik, bár igazságtartalma az idők során megkopott. Ígéret lett belőle, amit legföljebb a településen négyévente átviharzó választási kampánymegbízottól hallhat a népességmegtartó erejét az ország jelentős részén amúgy is réges-rég elvesztett vidék lakossága. Ma már tisztán látni, hogy az ipartelepítés gyakorlatilag elmaradt. Legföljebb üvegmosók és többfunkciós szeméttárolók épültek. Ilyen nagyságú üzemeknek kéne eltartaniuk a vidéket, és minthogy a lakosság jelentős részének a szocialista időkben megélhetést nyújtó termelőszövetkezeteket is szétverték, vagy fölvásárolták, majd leépítették, maradt a közmunka.

Egyszer talán a vidék fontosságát oly gyakran hangoztató, egységes nemzetben és népben gondolkodó vezetőink elautózhatnának például az M3-ason akár mondjuk Miskolcon is túlra, hogy lássák, miről értekeznek naphosszat. Azokról az emberekről beszélek, akiknek azt ígérték, nem hagyják őket az út szélén. Mátészalkát elhagyva közelről láthatnák, kiket hagytak magukra. Mind ott vannak. Ülnek az árokparton. A férfiak cigarettáznak, a nők gyerekkel a nyakukban ácsorognak. Hova utaznának, és főként minek. Az akkori jobbos szöveg, miszerint a kis forgalmú vonalak azért kis forgalmúak, mert az állam nem költ rájuk, már akkor sem volt igaz. Az emberek akkor utaznak, ha el akarnak jutni valahova. Nem azért, mert kényelmes, hanem azért, mert helyet kell változtatniuk. Például munkába mennének. Ha lenne a faluban munka, eszükbe sem jutna, hogy induljanak. Hogy a Gyurcsány-kormány által 2007-ben megszüntetendőnek ítélt harminchárom kis forgalmú pályából sikerült is megmenteni néhányat, nem oldott meg semmit: a vasút sokat emlegetett reneszánsza ugyanis nem helyi környezetben, hanem a nagy távolságot átívelő, korszerűsíthető viszonylatokban és az elővárosi környezetben érvényes. Arról nem beszélve, hogy 2008‑ban, a válság kellős közepén, az államcsőd árnyékában nehéz lett volna komolyabb összeget elvonni az amúgy ráfizetéses kis forgalmú szárnyvonalak megtartására, de ellenzékből minden más.

Ebbe az ellenzéki akcióba időközben bevontak boldog-boldogtalant. Az állampolgári jogok akkori országgyűlési biztosát is megnyerték az ügynek, aki a helyváltoztatáshoz való jogot emlegette, mintha az akkori kormány nem garantálta volna az autóbuszos közlekedést.

Az úgynevezett új Széchenyi-terv aztán döntő erejű volt: kormányra kerülve a Fidesz–KDNP-kormány „legalább” hatezer kilométer finanszírozható vasútvonal megtartásával számol. Ez a hír pozitív oldala. De ez azt is jelenti, hogy elvben nem kevesebb mint 1200 kilométernyi vasútvonal megszüntetéséről és lezárásáról született döntés. A terv pozitív tálalására a kabinetnek jó oka van. Ellenzékből a jobboldal éveken keresztül támadta a szocialista–liberális koalíciót, amikor az a gazdaságtalannak ítélt szárnyvonalak megszüntetését tervezte. Hogy aztán ennek ellenkezőjét kormánypozícióból miként volt képes úgy végigvinni, de főleg kommunikálni, hogy a balliberális politikának úgyszólván egyetlen épkézláb, maradandó megjegyzése nem volt, az a balliberális politikai erőt minősíti. Ez a vita amúgy időben egybeesett a kis falvak postáinak bezárásával és a postai forgalom postáskocsikra történő átirányításával, amit az akkori fideszes ellenzék szintén kifogásolt, mondván, a postahivatal a falu életében nem egyszerűen postaszolgálati ügyek intézésére szolgál, hanem a település közéletének színtere. Ez sem erős állítás, a falvakban tudnék még mondani közéleti színteret, egyet bizonyosan. Most mindenesetre a fideszes polgármesterek legnagyobb megdöbbenésére vagy ötszáz kispostát zárnak be. Biztosan gazdaságtalan a kis forgalmú szárnyvasút meg a kisposta fönntartása, de ez a kormányzati hazudozás már rövid távon is pusztító erejű. De bárhogy is, a Fidesz-kormány stabilan áll a helyén, noha több mint tíz év alatt gyakorlatilag egyetlen reformértékű lépése nem volt. Osztotta a pénzt, igazságtalanul és javarészt terméketlenül. Ebben él az ország: erős hazudozás jobbról, gyenge ellenállás ellenzékből. Mitől lenne bármi másként?