Jönnek Nyugatról!

A magyar kormányfő berlini látogatása alkalmából terjedelmes interjút adott a német nyelvű Budapester Zeitungnak, amelyben többek között azt fejtegette, hogy Németországhoz képest Magyarország ma a béke és a szabadság szigete. „Németországban most liberális hegemónia uralkodik” – szemlézte a magyarorszag.hu. „Csak egy narratívának van helye a nyilvánosság előtt. Aki ettől eltér, az már nem létezik ennek a nyilvánosságnak” – állapította meg a magyar kormányfő, és hozzátette, hogy ezzel szemben Magyarországon „pluralista struktúra van a nyilvános párbeszédben”. A miniszterelnök az interjúban később odáig ment, hogy meggyőződése szerint a következő tíz-húsz évben „egyre több olyan nyugat-európai érkezik hozzánk, aki szívesebben lakna velünk, mert Magyarország biztonságos, keresztény és hagyománytudatos ország”. Orbán azt is hozzátette: biztatjuk a németeket és más nyugat-európaiakat, hogy jöjjenek hozzánk. Ezzel a prognózissal az mindenképp nagy baj, hogy 2032 igen messze van, nem beszélve 2042-ről, ilyen távlatokban bármit lehet mondani bármiféle politikusi felelősségtől mentesen. Vagy így lesz, vagy nem így lesz. A másik gond ezzel a jóslattal kapcsolatban, hogy egyelőre nem Nyugat-Európából özönlik a nép Magyarországra, hanem éppen fordítva: mind a mai napig a magyarok százezrei keresik a boldogulást, de főleg az egzisztenciális biztonságot Nyugaton, és lehet, hogy a kormányfőt ez szíven üti, de nem más miatt, hanem azért, mert jobban akarnak élni, és egyre kevésbé viselik azt a fülsértő süketelést, amit épp a magyar kormányzat mutat be országon belül, Európában és a világpolitikai porondokon egyaránt.

Nézem a legújabb kormányplakátot, ezen egy bomba zuhan épp lefelé, rajta a felirat: Szankciók. Városba vezető utak mentén nagyjából kétszáz méterenként. Ez a legújabb, a szankciós bomba. Volt már háborús infláció, újabban szankciós infláció, most bomba van. Ízlést számonkérni ezen a kormányon teljesen fölösleges, hiszen valószínűleg egy földuzzasztott apparátus buzgólkodik, de akkor, amikor a szomszéd országban emberek fejére hullik a bomba, ez a kép különösen taszító. Nyilván azok a feltehetően igen kreatív emberek is, akik ezt kitalálták. Elképzelem a prezentációt, amint bemutatják a művet kormányzati elfogadásra, majd a felszabadult sóhajt az elégedett főnökséggel, akik, ne felejtsük, az ország valamilyen szintű vezetői. Tudom, a bombás plakát meg a kormányzati politika többi idétlen kampánymegjelenítése csak a figyelem felhívása, de a politika végső soron, mint minden a világon, ízlés és arányérzék kérdése is. Azt a pártot, amelyik ma Magyarország kormánypártját adja szövetségben egy pro forma létező másik párttal, saját pártcsaládjából távolították el, magyarázhatja ennek körülményeit és történetét Orbán akárhogy. Többek között azért, mert felrúgta azokat az – egyébként alapjában véve konzervatív! – értékeket, amelyeket korábban maga is hirdetett. Ugyan miért jönnének Magyarországra Nyugat-Európából, amikor ennek az értékrendszernek a félremagyarázását, majd felmondását látják? Európa a nyilvánvalóan benne elő szép számú félnótással együtt mégiscsak demokratikus gondolati rendszer alapján nyugszik.

Mit mond most a magyar kormányfő például Németországról? Szerinte Németország mára „multikulturális társadalommá vált”, és ez nagyon különbözik attól, „amelyben mi, magyarok élünk, és amelyben tovább is élni akarunk” (idézet ugyanonnét). Orbán azt is elmondta, hogy utazása előtt áttanulmányozta a német szövetségi kormány programját, amelyet szerinte „egy világ választ el” a magyar kormányprogramtól.

Ez igaz. Pont egy világ. Tavaly karácsony előtt egyik olvasónk Ady-sorokkal kívánt boldog új évet. Megütött az idézet kegyetlen aktualitása: „Új jelszónk: a Balkánra és Kelet felé. Éppen eleget vesződtünk ezer év óta az ármányos Nyugattal. Unjuk már ezt a barátkozást. Vérünk, álmunk, potenciánk kerget minket a Nyugattól. Inkább leszünk Ázsiában elsők, mint Európában utolsók. Igaz, hogy Széchenyi István ezt nem így gondolta. Előtte és utána másról álmodtak a szent vágyú magyarok. Igaz, hogy rajtunk állott: ne az utolsók legyünk Európában. Minden erőnk megvan a nyugati lendüléshez. Csakhogy ez erőket lebilincseli a múlt. Lebilincseli a papi nyereg, a mágnás-béklyó s a tatár vaskalap.” Ezt Ady Endre írta Los von Occident címmel a Budapesti Naplóba 1906-ban, írhatta volna ma is.

Ebben a tizenkét évben hányszor mondta ki a kormány: történelmi felelősség. Sokszor. Ebben a mostani parlamentben rajta kívül is sokan emelkedtek szólásra, és koppanó hangon emlegették a történelmi felelősséget. Szimpla képviselők, mostani és egykori kormánytagok, egykori és mostani kormányfő ízléstelenül sokszor mondta ki: történelmi felelősség. És közben folytak a hatalmi kupeckedések, az ország pedig olykor már elhitte nekik, hogy a politika a hatalom megszerzésének a művészete. Az is, nyilván, meg még sok minden más: a szegénység enyhítése, egészségügy, oktatás, a szabadságjogok védelme. Meg az őszinte beszéd. Sajnálatosan ebből van a legkevesebb. Nem csak az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos sunyizásról van szó, amiről Orbán ma már úgy beszél: ő mondta ki először, hogy Oroszország agresszor. Hát, utoljára mondta ki, akkor is kényszeredetten, vállát vonogatva. Helyette homályos fogalmakat hangoztatott, stratégiai nyugalomról beszélt.

Emlékeztetnék, hogy 2020-ban rendezték a belarusz választásokat. Nagy tömegben vonultak az utcákra a választások körüli tisztázatlanságok és erőszakoskodások miatt. Naponta jelentettek tüntetéseket Minszkből, Bresztből és más városokból is. A hatóságok megbízható források szerint kegyetlenül léptek fel, országszerte több ezer embert vettek őrizetbe, és a tüntetők között már halálos áldozatok is voltak.

Belarusz és Oroszország európai uniós lobbistája, Orbán Viktor két hétig nem volt képes megszólalni az ügyben. A kilencedik napon sem ő beszélt, hanem külpolitikai küldönce, Szijjártó Péter. Ő, miután egyeztetett Josep Borrell-lel, az Európai Unió akkori külügyi főképviselőjével és Heiko Maas akkori német külügyminiszterrel, Facebook-oldalán adott ki közleményt, amelyben rámutatott, hogy „az európai politikai közvéleményt továbbra is foglalkoztatja a minszki helyzet”. Ennek a gondolatnak úgyszólván semmi jelentősége nincsen, hát még hírértéke. Másik gondolata, ha lehetséges, még a korábbinál is üresebb: „Remélhetőleg minél előbb sikerül olyan megnyugtató megoldásokat találni, amelyek a párbeszéden alapulnak, és az Európai Unió egységes álláspontját tükrözik.” Remélhetőleg – mondta Szijjártó, noha ő tudta a legjobban, hogy akadályt a kérdésben szinte kizárólag a közismert magyar álláspont jelentett: a magyar kormány szerint már korábban lazítani kellett volna a Lukasenka-rezsimmel szembeni gazdasági korlátozásokat. Hogy megmutassa Orbán, hogyan is kell viszonyulni hozzá, a választások előtt két hónappal együtt parádézott Minszkben a belarusz elnökkel.