Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 40. szám, 2022. október 7.
KOVÁCS ZOLTÁN
Lapzártakor folytatódik a tanárok sztrájkja. Kedd reggeli hírek szerint a Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát elbocsátották. Délelőtti hírek szerint a Szent István Gimnázium diákjai sorfalat álltak, miközben figyelmeztető levelet kapott három, korábban polgári engedetlenségi akcióban részt vevő tanáruk. Időközben a kormány és a vezető párt domesztikált csatornáján megszólalt Kövér László házelnök, aki igencsak otromba rendszerezésével a tanárok tisztességes csoportját állította példaként: az idetartozó tanárokról bölcselkedve fejtegette, hogy a tisztességes pedagógusok teljesítménye nem a fizetésüktől függ. (Vagyis Kövér ezzel azt akarta mondani, hogy nincs pénz a fizetésemelésre, erre ne számítson egyetlenegy tanár se.) Nem folytatnám ezt a logikát, mert ha ezt a házelnöki gondolatfutamot megfordítjuk, akkor oda lyukadunk ki, hogy a tisztességtelen tanár teljesítménye viszont arányos a fizetésével, és ez a logikai gondolat a hülyeség még nagyobb tartományát nyitja elénk. Ez már A tanú című film Virág elvtársát idézi, aki mély meggyőződéssel magyarázta Pelikán gátőrnek, hogy az a gyanús, aki nem gyanús. Erre akkoriban egy egész világrendszert lehetett alapozni, de amint hallgatom a magyar parlament elnökét, ezt a világrendszert a vezető párt vezető emberei ma sem tartják kivitelezhetetlennek, alighanem kísérletet is tesznek rá. Gyanúsak, nem gyanúsak, tisztességesek, tisztességtelenek, ilyen egyszerű az élet, hogy pedig ki melyikek közé tartozik, azt a kor Virág elvtársai eldöntik majd.
Persze mondott mást is: „A pedagógusok béremelésére szükség van, jelenlegi bérük ahhoz a munkához és felelősséghez képest, ami terheli és kötelezi őket, nem méltányos. (…) Mivel a gyermekeink jövője múlik az oktatási rendszeren, hosszú távú stratégiai kérdésként kell szem előtt tartani, hogyan lehet az iskolarendszert és a pedagógusbéreket is olyan állapotba hozni, hogy ne legyen ok az aggodalomra.”
Ez így jól hangzik, mindenesetre több tartalom van benne, mint a szimpla tanárrendszerezésben. Ahogy mondja Kövér, az oktatás ügyét hosszú távú stratégiai kérdésként kell kezelni. De vajon, mikortól? Több mint tíz éve kormányoznak a házelnök eszmetársai, ugyan mi történt eddig az oktatással? Eddig nem volt stratégiai kérdés? Tíz évig ömlött a pénz az országba, jutott mindenre a kastélyfelújításoktól a kisvasútig, tort ült a miniszterelnök stadion- és futballmániája vagy a hibbant álkérdésekkel telefogalmazott nemzeti konzultációk egész sora. Vajon miért maradtak ki a pedagógusok, de annyira, hogy ezek az amúgy többségükben valóban tűrőképes emberek már mozgolódni kezdenek? A kormányzati reagálás természetesen a megszokott. Időhúzás, és a megszokott rizsa: Brüsszel nem ad pénzt.
És persze, a lázas számolgatás: hova vezet ez, meddig bírják a pedagógusok? Hiszen mindent kiszámolnak, kormányzati tevékenységük jelentős része a kalkulálás, benne a fő elem, hogy a lakosság mekkora hányada háborodik fel, és a felháborodás átlépi-e a kritikus szintet. Általában arra jutnak, hogy minden lecseng, különben is, valamit majd odadobnak a népnek, aztán ezek úgyis elhúznak haza, lásd ilyen-olyan diákmegmozdulás, KATA-adózás, Akadémia-átszervezés, CEU-ügy. Most, kedd este, lapzártakor is, gondolom, az a fő kérdés a Karmelita-kolostorban (ez is, a Karmelita, édes istenem!), hogy mi lesz szerdán. Meg hogy lesz-e folytatás. Meg hogy sajnos a kukások is zúgolódnak, amit persze rányomnak az amúgy központilag már lepusztított önkormányzatokra.
Egy kizárt: hogy valóban stratégiai kérdésként kezelik majd az oktatást. Részben, mert eddig sem kezelték így, részben pedig hol vannak a kormányzatban azok az elszánt és tekintélyes, szakmailag elismert oktatáspolitikusok, akikről hihető, hogy fejükben összeállt vagy egyszer talán majd összeáll az értelmes és hatékony koncepció? Emberek! – a mai állapot szerint egy nyugállományú, korábban visszavonulását is bejelentő, de aztán reaktivált vezérezredes felelős a hazai közoktatásért!
Tizenegy évnyi tétlenség után talán elmondható, feltehetően azért tartunk itt, mert a kormányt korábban sem érdekelte a tanárok ügye, vagy ha igen, akkor annyiban, hogy lehetőleg jó alattvalók fröccsöntött figurái kerüljenek ki az iskolapadokból. Az igényüket időről időre megfogalmazó pedagógusokat egyre inkább politikai ellenfélnek tekintették, legföljebb ha látszattárgyalásokat folytattak velük. Jellemző, hogy az olykor megértőnek és tárgyalóképesnek föltűnő Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár egy nyári tárgyaláson azt fejtegette, „most, hogy ilyen rosszul megy a gazdaság, nehezebben fognak tudni elhelyezkedni azok a pedagógusok, akik fel akarnak mondani. Ezért aztán majd meggondolják, hogy felmondanak-e.” Nehéz minősíteni, többek között ez vezet aztán oda, hogy már most tizenhatezer tanár hiányzik a közoktatásból, de számítások szerint tizenkét éven belül a pedagógusok ötven százaléka nyugdíjba megy. Sebaj, majd hevesebb lesz a kormányzati brüsszelezés, és gondolom, megemelik a nyugdíjkorhatárt. Addig pedig marad a fenyegetés meg az elbocsátás. Ahogy a házelnök mondja egy interjúban: a pedagógusok helyzetén semmilyen sztrájk nem fog tudni segíteni, és nem lehet a meglévő jogszabályokat félretéve, egy nem létező jogi kategóriával élve polgári engedetlenségi akciót indítani a gyerekeink rovására.
Ha egyszer valaki majd egybegyűjti, miket hordtak össze az úgynevezett polgári kormány főemberei a pedagógusok mostani megmozdulásait értékelve, Kövér fordulatát javaslom föltétlen beszerkeszteni: „…nem lehet nem létező jogi kategóriával élve polgári engedetlenségi akciót indítani a gyerekeink rovására” – mondta.
Itt a házelnök a kormányzati felelősséghárítási technikák leggennyesebbikét hozta elő: ha kell, bárkit odarántanak, hogy védjék magukat. Kövér most egyetlen fordulattal maga elé húzza az iskolásokat, és egész tízéves kormányzati mulasztásukat a pedagógusok nyakába zúdítja. Ehhez nagyon értenek.