Meliától Pressmanig

Több mint tíz éve, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás második évében, az Alaptörvény és több szabadságkorlátozó jogszabály kihirdetése után Thomas Melia, akkoriban az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkára aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, a média helyzetével és az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban a képviselőház külügyi bizottságának meghallgatásán. Az esemény híre végigsöpört a világsajtóban, némelyik kormány kellő súllyal, de visszafogott és kulturált hangnemben kommentálta az amerikai államtitkár szavait, nálunk az akkor még szabadlábon lévő Index számolt be igen részletesen róla.

A magyar kormányerő is megszólalt: „Ki a fasz az a Thomas Melia?” – mutatott rá a Twitteren az Index cikkére reagálva Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi minisztere. „Miért kell a szarnak naponta adni egy pofont?” – szólt Deutsch azonnali értékelése.

Thomas Melia egyébként a világpolitikában viszonylag jól ismert, emberi jogokkal foglalkozó szakember, többek között dolgozott a Freedom House független jogvédő szervezetnek is, emellett több egyetemen oktatott, akkoriban a Johns Hopkins és a Georgetown egyetemen. Melia kritikájára később válaszolt az akkori kormányzati kommunikációért felelős államtitkár is. Kovács szerint Melia nyilatkozata felületes információk és rosszindulatú torzítások eredményeként született. Szijjártó Péter, Orbán Viktor szóvivője szerint pedig „senki nincs abban a helyzetben – sem Magyarországon, sem azon kívül –, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek akaratát, márpedig a magyar emberek világosan és egyértelműen kifejezték az akaratukat tavaly tavasszal, amikor az ország megújítására és átszervezésére adtak felhatalmazást a kormánynak”.

Visszagondolva ezekre az időkre, friss volt az élmény: addig nem tudhattuk, hogy Magyarország olyan politikai zárványvilág, amellyel kapcsolatban bármilyen kritika csakis felületes információk és rosszindulatú torzítások eredménye lehet, de amúgy meg ilyenek megfogalmazása lehetetlen, hiszen „senki nincs abban a helyzetben – sem Magyarországon, sem azon kívül –, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek akaratát, márpedig a magyar emberek világosan és egyértelműen kifejezték stb. stb. és így tovább”– ahogy azt a magyar kormány akkori szóvivője kifejtette. Természetesen senki nem gondolt arra, Melia maga sem, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek szabad akaratát, ezt nyilván Szijjártótól Kovácson át, fölfelé egészen Orbánig mindenki tudta. (Ugyan miért ne lehetne véleményt mondani magyar állapotokról bárhol a világon?) Így azonban, hogy hazai kormánypolitikusok az ügybe azonnal beleráncigálták a legitimációs hiányt, nem az amerikai államtitkár fölvetésének érdemi gondolataira terelődött a figyelem, hanem erre a nyomorult, bárhol bevethető, amúgy egyszerű gondolkodású emberek körében igen jól fizető gondolatra, miszerint már megint nyomják Krahácsot. Emlékezetem szerint ezzel a mozzanattal meg is kezdődött az az eszeveszett sérelmi politika, ami tizenkét éve tart. Történhet a földtekén bármi, a menekültválságtól Soroson keresztül a háborús szankciókig, az mind ellenünk szól, a megoldást mi tudjuk egyedül, mert Európa mindig tüdőn lövi magát. Reális közelségbe került, hogy megtudjuk, mit is jelent az az évtizede elhangzott Orbán-mondat, miszerint „az unión kívül is van élet”. (Ez persze még majd függ attól is, hogy kapunk-e lóvét a saját sorsába belehanyatló Nyugattól.)

A stílus is olyan, amilyen a gondolkodás. A diplomáciában szokatlan, ráadásul teljesen fölösleges és a politikával amúgy nemigen foglalkozó embereket is megbotránkoztató nyelv.

Most amúgy megvan a legújabb ellenség is: a migránsok, Soros, a KATA-sok meg az ellenséges érzelmű ételkihordók után közelg az újabb sötét felleg: David Pressman, az Egyesült Államok nemrég kijelölt budapesti nagykövete. Kinevezése előtt úgy fogalmazott, szerinte eufemizmusnak minősül, ha valaki hanyatlónak nevezi a magyar demokráciát. Megjegyzem, az egész világ tudja, hogy Orbán hazugsággal, félrevezetéssel és állami pénzek felhasználásával nyerte a választást, többek között ennek nyögi most az árát az ország.

Az érkező amerikai nagykövet egy nyári rendezvényen Szijjártó Péter előadásában is téma volt. A külgazdasági és külügyminiszter azzal vezette fel véleményét, hogy természetesen a kölcsönös tisztelet talaján állva várjuk az Egyesült Államok képviselőjét, de ne minősítse a magyar demokrácia állapotát. Érdekes, hogy amikor a korábbi Orbán-barát nagykövet, David Cornstein beszélt a magyar demokrácia javuló állapotáról, Szijjártó nem tett megjegyzést, ami csakis arra utalhat, hogy a pozitív vélemény szabad, csak az elmarasztaló nem.

Megszólalt az ismert kormánypárti szakíró, és egy blogbejegyzésben „hazaküldte” az újonnan kinevezett nagykövetet. A jobboldal vezető sajtósa úgy fogalmazott – betűhív közlés –: „menjen haza a nagykövet »úr«, és a kutyab*szó atomenergetikai államtitkár »úrral« konzultálja meg a demokrácia és a szabadság nagy kérdéseit. Kár a fáradságért.”

Amikor Deutsch Tamás tizenegy éve úgy nyilatkozott Thomas Meliáról, ahogy följebb olvasható, azt hiszem, álmában sem gondolta senki, hogy a jobboldali magyar politikai gondolkodás, a vele szövetséges és gazdag tápon tartott jobboldali újságírás olyan mélypontokra süllyed, ahol pillanatnyilag van. A trágárkodás és a szimplaság legújabb fejleményével zárva, és mintegy mutatva, ez a lepusztultság miként terül szét a kormánypárti sajtóban, elolvasásra javaslok egy cikket, tanulságul, hogyan nem lehetne újságot írni, és mit lehet kezdeni az ilyen helyzettel. Ezt a kíméletlenül visszatérő szituációt a legpontosabban Révész Sándor fogalmazta meg egy 1997-es cikkében: „Nincs az a jelentéktelen betűhányó, aki ne kergethetné bele érdemesebb pályatársait ebbe a dilemmába, ha képes arra, hogy éppoly gátlástalan legyen, mint amilyen jelentéktelen.” A párt- és sajtóagitátor a Magyar Nemzetben nemrégiben megjelent írása ennek, ha szabad úgy fogalmazni, mintapéldánya, ebben Tamás Gáspár Miklósról ír, címe:
A marxista filozófus hanyatlása. A szerző Orbán tusványosi gondolatait védi Tamás Gáspár Miklós ellenében, akinek alapállítása: „Ámde, ha minden ember szellemi és erkölcsi értelemben egyenlő (mindannyian Istent tükrözik vissza), akkor a fajkeveredés ellenzése abszurdum.” Világos gondolat, ezzel száll szembe a Magyar Nemzet szerzője. Dühében hetet-havat összehord, idéz összevissza, a cikkben négyszer nevezi Tamás Gáspár Miklóst hülyének, vagy hülyeségnek, amit ír.

Ez a nagy probléma: mert amikor valamit nem lehet szó nélkül tűrni, akkor az ember szól. Ha valami szóra sem érdemes, akkor hallgat. Van azonban egy ezzel kapcsolatos súlyos dilemma. Mi van akkor, ha olyasvalamit nem lehet szó nélkül tűrni, ami szóra sem érdemes: az ember bizonytalanságba eshet, hogy a dolog tűrhetetlenségére vagy jelentéktelenségére tekintsen-e inkább.