Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 25. szám, 2022. június 24.
KOVÁCS ZOLTÁN
Szétbarmolunk mindent, majd saját rombolásunkon végigtekintve sápadt hangon állapítjuk meg, változott a világ. Sőt, ugyanezt kis drámával: ez már nem az a világ, amit szerettünk volna. Majd, hogy a hazugság teljessé váljon, receptet is adunk, mostantól másként kell a dolgokhoz állnunk, mert nem mi változtunk, hanem minden más. A politikában innét már csak egy lépés a politikai félfordulat bejelentése, a pávatánc büszke eljárása, a magyar érdek, a keleti nyitás, a Nyugat halála és így tovább, egy csomó zagyvasággá puffasztott féligazság, ami csak jön. A világ nyilván nem működik tökéletesen, aki keres, az könnyen talál hibát rajta, és ha van elég elszántság benne, meg kellő politikai támogatás, kitartó erőszakoskodással bebizonyíthatja, hogy az egész úgy, ahogy van, használhatatlan.
Emlékeztetnék egy talán nem túlságosan lényeges, de föltétlen jellemző mozzanatra, hogyan is történik az ilyen változás, milyen az alkalmazkodás, miként lehet elhitetni a fél országgal, hogy nincs mit tenni, mi csak viszonyulunk a világ változásaihoz. Időben harminckét évet visszalépve idézem az akkor szárnyát bontogató Fidesz kampányszövegét, amely az 1990-es helyhatósági választásokra készült: három, akkoriban népszerű politikus feje bukkan föl a képernyőn sorban egymás után, és mindegyik egy-egy kívánságot fogalmaz meg. Fodor Gábor: „Hej, ha minél többen szavaznának!”, Deutsch Tamás: „Hej, ha nem lenne több vébétitkár meg szolgabíró!”, Orbán Viktor: „Helyhatósági választások.”
A kívánságok megvalósultak, a részvétel tűrhető volt, megtörtént az addigi tanácsi önkormányzati rendszer eltörlése, többé nem volt vébétitkár, szolgabíró sem, megjegyzem, az már a tanácsi rendszerben sem. A szolgabírók egyébként korábban a helytartótanács és a vármegye rendeleteit közölték a községekkel, és felügyelték a végrehajtást. Saját karhatalommal rendelkeztek. Erős beleszólásuk volt a községi ügyekbe. A tisztség elnevezése a közigazgatás második világháború utáni átszervezésekor járási főjegyzőre változott, majd a szolgabíró intézménye a tanácsrendszer 1950-es létrehozásával szűnt meg. Deutsch Tamás kívánsága tehát már akkor sem volt életszerű, de hangulatilag rendben, azt sugallta, ne jöjjön vissza se a Horthy-, se a Kádár-rendszer közigazgatási világa, még az elnevezés szintjén sem. Ez eddig megvalósult, nincsenek vébétitkárok, és megszűnt a szolgabírói intézmény is. Eddig. Mert most a Horthy-világ áporodott és savanyú világába már korábban visszaszerelmesedett Orbán Viktor és baráti köre, nemkülönben nyálas beszédű kereszténydemokrata kengyelfutói elérkezettnek látták az időt, hogy visszavezessék a főispáni tisztséget a hazai közéletbe. Aminek, lássuk be, már éppen ideje volt: tíz százalék fölötti infláció idején tényleg valós probléma. A rend kedvéért: a nemesi vármegye első, a király személyét képviselő tisztviselője volt a főispán. Szerepe és jelentősége az idők során sokat változott, örökletessé vált, majd 1870 után reprezentatív tisztség lett belőle, 1947‑ben pedig megszüntették. (Nem szeretnék történészkedni, de ugyanazon héten belül büszkén hivatkozni az Aranybullára, ahogy azt kormányközelben tették, meg visszaállítani a főispáni méltóságot még akkor is önellentmondás, ha ma ennek tényleges revelanciája nincsen: de bárhogy is, az Aranybulla legfontosabb eleme az ellenállási záradék, ami kimondta, hogy a nemesek a hűtlenség vétke nélkül ellenállhatnak, ha a király a rendelkezéseket megszegi. A királyt pedig a főispán képviselte. Most akkor mire kell büszkének lenni: az Aranybullára, amely a parlamenti felszólaló állításával szemben soha nem volt alkotmány a szó semmilyen jelentésében, vagy a főispánokra? De figyelemelterelésre az olyan méretű zagyvaság is elég lehet, hogy, amint ugyancsak elhangzott, 1222 körül Nyugat-Európában a népek törzsi szövetségekben éltek.) A főispáni tisztség visszaállítási terve amúgy nem nagy ügy, de azt világosan mutatja, hogy nem kell a világnak változnia, elég, ha az ember maga romlik. A kis hazugságok inkább módszertanilag és kommunikációs szempontból fontosak, azt jelzik, miként lehet ezeket lenyomni akár tömegek torkán is úgy, hogy jóformán észre sem veszik. Bevezetés a nagyobb hazugságokba. Lássunk is egy korántsem teljes, de föltétlenül szomorú taxációt, kiknek hazudott a miniszterelnök az elmúlt ciklusok során!
Például a diákoknak: ingyenes lesz a felsőoktatás – nem lett.
A pedagógusoknak: lesz pedagógusi pályamodell – nem lett.
A szakszervezeteknek: szociális kérdéseket érintő törvények előtt kikéri a véleményüket – egyszer sem kérte.
Magán-nyugdíjpénztári tagoknak: csak átmenetileg veszik el a pénzüket – végleg elvették.
A bankoknak: átmeneti lesz a banki különadó – végleges lett. (Ez 2011‑es ügy, nem a mostani.)
A rendvédelmi dolgozóknak: rendezik a bérüket – nem rendezték.
Megszűnik a korrupció: „Aki először belenyúl a kasszába, le lesz vágva a keze” – ehhez képest mára Európa három legkorruptabb országa között vagyunk, volt idő, amikor az adóhatóság elnöke be sem utazhatott az Egyesült Államokba.
Csökken az államadósság – csökkent, aztán mint a fürgegyík farka, visszanőtt, és még nagyobb lett.
Magyarországnak semmi keresnivalója Keleten, mondta 2007-ben, 2008‑ban és 2009-ben a későbbi kormányfő. Aztán 2011 óta máshol se keresgél, csak az oroszoknál és még keletebbre.
Megbízható partnere leszünk az Európai Uniónak – nem vagyunk megbízható partnerek, egyre inkább Európa szemete leszünk a folytonos politikai kétszínűséggel.
Csökkentjük az állami kiadásokat – nem csökkent, az elmúlt tizenkét év alatt többszörösére hízott az apparátus, a miniszterek, államtitkárok és helyettes államtitkárok száma háromszorosa a korábbinak.
Megszűnik a kivételezés, átlátható lesz a pályázati rendszer – nem lett átlátható, a gazdálkodókat letakarították a földekről, sikerült a legsunyibb pályázati rendszert kialakítani.
Átlátható lesz minden – titkosítva lett szinte minden a trafikoktól Paksig: a legutóbbi kormányzati ciklusban, kevesebb mint három év alatt, 72 titkos, úgynevezett 3000-es kormányhatározatot hozott az Orbán-kormány – számolt be a 168.hu. Ennyit az átláthatóságról.
A most induló kormányzati ciklus első szemfényvesztő akciója a megszorítás nélküli megszorítás. A választási győzelmét túlbiztosító kormányfő saját levében fő: az adakozás oda vezetett, hogy az amúgy is létező infláció még nagyobb lett, de minthogy megszorítani csak baloldali és liberális kormányok szoktak, most megint jönnek a már föntebb vázolt hazugsági példatár ismert elemei.
Nemrégiben a Híradó Nagy Márton gazdaságfejlesztési minisztert megkérdezte, miért drágulnak Magyarországon az uniós átlag felett az élelmiszerek. Ő egyszeri, statisztikai hatással magyarázta, hogy nálunk – az árstop ellenére – gyorsabban drágulnak az élelmiszerek, mint a tagállamok többségében: túlságosan alacsonyak voltak az árak tavaly, ezért nagyobb az infláció idén. Ezt sokan vitatták, a GKI elemzői is, de aztán megszólalt Parragh László, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, és mindent a helyére téve a sajtóra bökött: „Mindannyian tudjuk, hogy az inflációnak a fele várakozás, a másik fele pedig költségelem. A várakozási ágon pedig az önök felelőssége nem csekély, hogy ebben milyen üzeneteket sugallanak.”