Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 16. szám, 2022. április 22.
KOVÁCS ZOLTÁN
Nézem és olvasom a választási vereségről szóló elemzéseket, ezekből annyi derül ki egyértelműen, hogy nincs egyetértés, mi okozhatta elsősorban az ellenzék súlyos kudarcát. Vannak visszatérő elemek, mint például a kormánysajtó túlsúlya, a vidéki jelenlét hiánya, a kormányfő háborúval kapcsolatos hazudozása vagy a kormányzati osztogatás korábbi választásokhoz képest is esztelenebb mértéke. Ez valószínűleg mind igaz, más kérdés, hogy ezek az elemek – a háborúval kapcsolatos, alighanem a kegyeletet is mélyen sértő kormányfői kijelentések kivételével – várhatóak voltak. A minden korábbit meghaladó pénzszórás sem lehetett váratlan, a kormánysajtó túlsúlya pedig az elmúlt három Fidesz-ciklus alatt vált nyomasztóvá. Igaz, már az első négy év után sem lehetett vitás, hogy az egykor sajtópluralizmust követelő, független közmédiát meghirdető valamikori fiatal demokraták teletömik saját embereikkel a valami tragikus félreértés folytán még mindig köztévének és közrádiónak nevezett, amúgy szimpla pártközpontú agitpropszervezetekké süllyesztett csatornákat. Ezekről újabban igen nagy disznóságok kerülnek napvilágra, különösen a nevében még mindig közszolgálatiságot sejtető távirati irodáról, a kézzel irányítás napi rutinjától a szívességi kérésekbe bújtatott kormánymegrendelésekig.
Lássunk egyet: Havasi Bertalan e-mailjét szó szerint dokumentálja a Direkt36: a miniszterelnök sajtófőnöke 2019 novemberében e-mailt küldött a közmédiához tartozó állami hírügynökséget is igazgató Németh Zsoltnak: „Szia, ebből tudnátok írni egy hírt, forrásként rám hivatkozva? Köszi!” – írta Havasi. Arról kellett kiadni egy hírt, hogy Orbán Viktornak levélben köszönetet mondott egy európai zsidó ernyőszervezetet vezető rabbi (a Direkt 36 anyagát szemlézi a telex.hu). A portálhoz eljutott dokumentumok alapján az MTI három, egymást váltó vezető szerkesztője a felülről érkező utasításokat nem kérdőjelezte meg. Erre azonban nem is nagyon lenne terük: a hírügynökségnek ugyanis 2015 óta nincs meg a szervezeti önállósága. Ekkor olvasztották egybe a köztévét, a közrádiót és az MTI-t, és az egyesülésből létrejött a hivatalosan a közszolgálati médiaszolgáltatónak számító Duna Médiaszolgáltató Zrt. – erről bővebbet a 2. oldalon Lantai András írásában. Nyilván nemcsak a haveri és pártszolgálatos közszolgálat miatt nyert a Fidesz, de emiatt is. Ma már médiatörténeti kuriózum, nevezhetjük hungarikumnak is, hogy az ellenzék kormányfőjelöltje öt percet kapott a kampányban, a kormányerő különböző emberei pedig egymásnak adták a kilincset, azon túl, hogy éveken keresztül ott ücsörögtek a stúdióban. De hogy miként torzul az agy meg a személyiség, elgondolkodtató, és hogy miért kellett tizenkét év például egy igencsak sokat látott jobboldali sajtómunkásnak a közszolgálat obszcén méretű torzulásának felismeréséig, az beláthatatlan. Bencsik Gábor azóta többször idézett bejegyzésében így fogalmaz: „a magyar közszolgálati televízió politikai elfogultsága tarthatatlan”. Azt is írja, szerinte képtelenség, hogy az ellenzéki politikusok nem tehetik be a lábukat oda, „a hírmagyarázók és kommentátorok kizárólag a kormánypártok oldaláról érkeznek, a hírműsorokban hírként olvasnak föl hosszú kormánypárti publicisztikákat, miközben az ellenzéki vélemények legtöbbször a kormánypárti cáfolatokba csomagolva jelennek meg”.
Nehéz eldönteni, hogy ebben a választások után nem egészen egy héttel megjelent bejegyzésben van-e az orbitális cinizmuson kívül egyéb is. Valószínűleg nincsen. Annak, aki egész életében a sajtóban dolgozott, volt újságíró, szerkesztő, újságíró-szövetségi főtitkár éveken keresztül, miféle akadályokat kellett leküzdenie, hogy szembesüljön a keserű valósággal: torzít a közmédia? Mire mentek el a drága évek, mit nem látott a szakember?
Fodor Gábor nyilatkozik a televízióban. Ő is az okokat keresi, messzire ő sem jut. Elmondja a fent említett négy vereségelemet, és hozzáteszi, hogy a vesztes pártvezetőknek illett volna lemondaniuk, de legalábbis felajánlaniuk a lemondást. Ez igaz. Komolyabb politikai kultúrában választások után még azok is felajánlják lemondásukat, akik nyertek. Olyan meggondolás szerint, hogy a kampány és a kormányzás egészen más. Nálunk ez nyilván nem így történik, veszíthet a párt akármekkorát, a vezetőség nem mond le. Először is, mert úgy értékel, hogy nyert, másodszor, mert, ha szabad úgy fogalmazni, majd hülye lenne lemondani. De van harmadik ok is: az ellenzéki pártok vagy egyszemélyes pártok, mint a Demokratikus Koalíció vagy a Jobbik, vagy pedig egytömbű, egyrétegű pártok, ahol teljesen mindegy, kik a vezetők, mert a vezetők jóformán maga a tagság. Lemondásnak akkor volna értelme – bármilyen szervezetről legyen is szó –, ha lenne a szervezeten belül alternatíva. Ha nincs, akkor a lemondásnak legföljebb gesztusértéke van, ami fontos persze, de változást nem hoz. A rendszerváltás után történhetett bármekkora bukás, pártvezetői lemondás igen ritkán történt. Ha mégis, és új vezetőséget is választottak, megesett, hogy az előző héten lemondottak a következő hét első adásnapján már újraválasztott vezetőkként nyilatkoztak a tévéstúdióban egymás mellett ülve. Arról beszéltek, hogy a vidéki jelenlétet kell erősíteni.
Miről másról? A vidéki jelenlétet amúgy egyszer majd valóban újra kellene gondolnia az ellenzéknek, és ugyan nem vagyok választási szakember, az biztosan nem lesz könnyű menet. A választási jelenlét a mai ellenzéki vezetők fejében a nyilatkozatok szerint többnyire azt jelenti, gyakrabban kell majd menni vidékre. Ezt, ha jól látom, ellenzéki politikusok meg is teszik. Bolyonganak néhányan a pusztában, jönnek-mennek, és olykor, szerencsés esetben találkoznak emberekkel. Bizonyára akadnak helyi szimpatizánsok még, akik egybeterelik az ellenzékieket, sokan nincsenek, képileg is keserű, ahogy állnak egymás mellett: mint szelektált fogsor. Kevesen vannak, megviseltek, kicsik, nagyok, közepesek. Hogy az ilyen látogatásnak mekkora a hatékonysága, az kérdéses. A választás után sápadt hangon értékelő ellenzéki vezető sem vidám, annyit mond: pedig voltunk vidéken sokszor. Biztosan megterhelő ez is, de talán nem lemenni kellene, hanem ott lenni. Folyamatosan és aktívan. Ez nehéz, mert az évek, sőt évtizedek alatt a rengeteg vereség és slamposság felmorzsolta az ellenzéket, strukturálisan meggyengült, nincs már pártsejt, hát még pártiroda. Székház már Pesten se, legföljebb leválasztott tetőtér jó árfekvésben. Ez pillanatnyilag az ellenzéki háttér. Ilyen viszonyok között mélységekről, rétegekről, platformokról, hát még alternatíváról beszélni teljesen értelmetlen, viszont a látvány erős eligazítást ad, honnét kell elindulni, miután veszteseink egyszer majd végre eldöntik egymás közt, ki ülhet be a parlamentbe.