Nincs több kebel

A filmkockákat már ismeri mindenki, cseh újhullámba illő jelenet. Esetleg Örkény egypercese is lehetne: két ember ül a tovasiető vonaton, és lázasan integetnek az ablakon kifelé. Egy államfő és egy miniszterelnök. Azért hangsúlyozom, hogy kifelé, mert integethetnének befelé is, se itt, se ott nincs senki, nincs egyetlen ember. Még mosolyognak is hozzá, amint üdvözlik az üres tájat, ahogy intenek az elsuhanó építmény betontömbjeinek, és köszöntik a téli álomba zuhant szilvafákat. A semmibe vesző tél végi messzeséget.

Mentségükre legyen mondva, mindketten országos választásra készülnek, ez pedig a térségi közélet kegyelmi állapota. Az úgynevezett választási kampányban az induló jelöltek bármelyike minden további nélkül bohócot, sőt, mint látjuk, hülyét is csinálhat magából. A szerelvény két utasa amúgy Aleksandar Vučić és Orbán Viktor.

Látványos együtt utazásuk, mint azt korábban kijelentették, a két ország valamiféle sorsközösségét is mutatja. Néhány nappal ezelőtt Vučić Orbánnal tárgyalt Belgrádban, és a megbeszélésen – az orosz–ukrán háborúról, Európa biztonsági helyzetéről, a Nyugat-Balkán uniós perspektíváiról, valamint a szerb–magyar gazdasági együttműködés aktuális kérdéseiről volt szó – tájékoztatta az MTI-t Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője. Orbán és Vučić leszögezte: Magyarország és Szerbia is békét szeretne. „Országaink érdeke, hogy kimaradjunk a háborúból, mert háborúban nem lehetséges a gazdasági fejlődés.” Hogy ez a „háborúból kimaradás” mennyire üres szólam, és mennyire nem jelent semmit, ez a két ember pontosan tudja, ezért is találtak egymásra. Ami ugyanis a történelmi gyökereket illeti, a szerb–orosz barátságnak történelmi előzménye van, amely bár igen bonyolult, legalább annyira ismert, mint amennyire ismertek a magyar–orosz viszony negatív előzményei. Mivel a Nyugat többször is beavatkozott az időről időre fellángoló balkáni konfliktussorozatok során horvát és bosnyák oldalon, ez erősítette a szimpátiát szerb oldalon az oroszok iránt. Ami a magyar történelmet illeti, az oroszok gyakran játszottak negatív szerepet, akár 1848–49-ben, akár 1956-ban. Most azonban az orosz–ukrán háború összehozta Vučićot és Orbánt: a szerb elnök a történelmi előzmények ismeretében, mondhatni, magától értetődően áll közel Putyinhoz, míg az Európában – még V4-es szövetségesei körében is – magára maradt magyar miniszterelnök örömmel borult a szerb államfő kebelére. Amúgy más kebel Európában nemigen maradt számára. Ez még akkor is igaz, ha nyilván ez sem előzmények nélküli, hiszen Orbán már korábban erőfeszítéseket tett egy balkáni erőkoncentrátum megszervezésére, aminek – mint szándékai szerint mindennek – ő maga lett volna a vezető politikusa. Ezt szolgálta a Janša-féle kapcsolat, ugyanezt a menedéknyújtás az északmacedón Gruevszkinek vagy a most bűnügyi eljárás alá volt egykori bolgár miniszterelnök, Bojko Boriszov lelkes támogatása. Ha jól meggondoljuk, a kebelre ölelt Janša, Gruevszki és Boriszov hármas tagjai annyiban biztosan hasonlóak, hogy valamennyiüknek meggyűlt a baja a hatóságokkal, némelyik csak nehézségek árán keveredett ki ilyen-olyan köztörvényes ügyből. De ha már itt tartunk: érthetetlen, hogy a becsületességéről ismert, a tisztességes ügyek iránt elkötelezett Orbán miért épp ilyen fazonokkal kerül kapcsolatba. A fentieken kívül emlékeztetnék a nemzetközileg is körözött Naffa és Pharaon üzletemberek magyarországi fölbukkanására.

Orbán kapcsolatkeresései nyilván saját tizenkét éven keresztül tartó szakadatlan ügyeskedésével függenek össze: ma már tisztán látni, hogy az uniót fejőstehénként kezelő kormányfő, miközben Magyarország megkapta a történelmünkben sosem látott összegeket, energikus kísérleteket tett annak érdekében, hogy ezekkel a pénzekkel minél lazább elszámolási kötelezettségek járjanak, ráadásul az unió illetékesei olykor valóban a kelleténél lazábban intézték a magyar ügyeket. Az egykor általa lekezelt szomszédos országok szinte mindegyike élt a történelem adta lehetőséggel, gazdaságuk erősödött, a korrupciót ugyan nem szüntették meg, de többet tettek ellene, mint Magyarország, ahol, mint tudjuk, nem bűn, hanem a Fidesz hivatalos kormányprogramja – fejtette ki korábban Lánczi András Széchenyi-díjas magyar konzervatív filozófus, politikatudós, egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora és Politikatudományi Intézetének vezetője. De meg ezt mondja Nagy Feró is.

A Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból jelszó pontosan annyira üres és érték nélküli, mint hogy a szankciók azt jelentenék, hogy Magyarországnak kellene megfizetnie ezek árát. Mondja az a kormányfő, akinek tizenkét éve volt az orosz energiafüggőség enyhítésére, és aki – ne feledjük! – többek között azzal nyert választást, hogy megígérte: hatékony lépéseket tesz majd ennek az energiaügyi egy lábon állásnak a felszámolásáért. A továbbiakban aztán először vonakodott elfogadni az orosz földgázt kiváltó, Azerbajdzsánból érkező gázprogramot (a Nabucco-rendszert), majd, hogy biztos legyen az orosz energiafüggőség, 2014-ben megkötötte a kormány a Paks 2. megépítéséről szóló szerződést. Ilyen előzmények és döntések után Orbán nem hivatkozhat arra, hogy az ország nem fizetheti meg a háború árát. Vagy csak abban az esetben, ha belátja, tizenkét éven keresztül rossz és téves politikai döntések egész sorát hozta, perspektivikusan tévedett, és most ugyan valóban rossz helyzetbe került Magyarország, de ez jelentős részben a magát távlatosan gondolkodónak és korszakos jelentőségűnek tartó Orbán hibája. Ilyen azonban még nem hagyta el a száját, helyette ül egy vonaton, és lázasan integet a semmibe.

Választások előtt három nappal egyetlen célja van Orbánnak: nem mondani semmit, nem tenni semmit, csak jönni-menni a határon, és túl lenni a vasárnapon. Hogy ő maga egyedül maradt, az Orbán saját drámája, amit majd neki kell megélnie. De az ország is magára maradt, amit a kormányfőnek köszönhet. Bárki nyeri a háborút, Magyarország csak vesztes lehet. Putyin szétbombázhatja egész Ukrajnát, azzal csak a tragédia lesz nagyobb, győztes már nem lehet. És Orbán ott maradt mellette: a háború ötödik hetében még ki sem ejtette a száján, hogy Putyin agresszor. És hogy háborús bűnös. Orbán ide navigálta magát, és vele az országot is.

Az unióban már nincs partnere, egyszer s mindenkorra rajta a bélyeg: megbízhatatlan. Ezt már nemcsak a nyugati politikusok mondják róla, hanem az egykori V4-ek is: Szlovákia, Lengyelország, Csehország. És ha eddig nem tudott volna róla, a legutóbbi napokban saját fülével hallhatta, hogy a kárpátaljai magyarok készek harcolni Ukrajnáért. Nincs tovább.