Élet és Irodalom,
LXV. évfolyam, 43. szám, 2021. október 29.
KOVÁCS ZOLTÁN
Nemrégiben tartották a sárospataki Tokaj-Hegyalja Egyetem tanévnyitó ünnepségét, beszédet mondott a kormányfő. A főiskola amúgy idén augusztusban vált önálló egyetemmé Tokaj-Hegyalja Egyetem néven, miután levált az egri Eszterházy Károly Egyetemről. Az állam azonnal egy alapítványnak adta, ennek elnöke pedig az egyetemek kiszervezését kormánybiztosként irányító Stumpf István lett. Ráadásul a közalapítvány az ingatlanok mellé megkapta az állami Grand Tokaj Zrt. részvényeit is. Az alapítvány kormányzati juttatásból kötvényeket vásárol az államkincstártól, és azoknak a kamataival gazdálkodhat, ezen felül a következő 5 évben további 1-1 milliárd forintot kap évente. Ez az egyetem annak a gigantikus vagyonkiszervezésnek köszönhetően jöhetett létre, amit április végén szavazott meg a kormánytöbbség. „Most egyetemet is avatunk, adósságot is rendezünk” – mondta Orbán, majd rácsodálkozott az aktuális helyzetre: „Micsoda dolog az, hogy csak most létesül önálló egyetem azon a helyen, amit a Bodrog-parti Athénként is emlegettek egykor; szinte bűn, sőt egyenesen hiba, hogy eddig nem volt önálló egyetem abban a városban, ahol a magyar szellem oly régóta otthonra talált.”
Hogy ez bűn vagy nem bűn, ki tudja. Kétségtelen, hogy a városban 1531 óta folyik oktatás, de hát ez önmagában nem jelenti, hogy ma mindenképp egyetemi szintű kell, hogy legyen. Ez a gondolat inkább felvezeti Orbán aktuális politikai mondadóját, miszerint „a magyar vidék feladata a magyar létezés természetes és egészséges állapotának biztosítása. Ideje végre rendezni Magyarország tartozását a vidékkel szemben, helyre kell állítani azt a méltóságot és azt az erőt, amelyet elvettek a magyar vidéktől.” Sejthető volt, hogy még három lépés, és valahonnét valahogyan előrángatja a kommunistákat, így is lett. Hangulati előkészítésként elmondta, hogy az adósság felhalmozásának okait a múltban kell keresni. „Az elmúlt száz év magyar történelme – a száz év magyar magány történetének évei – alatt Magyarország megfeledkezett a vidékről” – panaszolta, rámutatva, kezdődött mindez a vesztes világháborúval és Trianonnal, a háborúban ugyanis megbomlott a főváros és a vidék közötti egyensúly, „Trianon pedig megadta a kegyelemdöfést, korábban egybetartozó térségek szétszakadtak és perifériákká váltak.” A miniszterelnök ezt követően tért rá arra, amire már az első mondat óta erősen vágyott: bemosni egyet a még ma is bujkáló komenistáknak, akik „erőltetetten iparosítottak, és a szocialista városiasítás a vidék kárára történt, falvak néptelenedtek el, szárnyaló szellemi központok váltak provinciálissá”.
Ez igen jól hangzik, bár erejét, ha belegondolunk, gyengíti, hogy olyan ember mondja, aki tíz éve lázasan államosít, kormányzása lassan harmadik ciklusának végére érve mindent beborít a párt- és baráti alapú korrupció. Kinek mondja ezt a miniszterelnök? Csak remélni lehet, hogy saját magának, mert pillanatnyilag tizenkettedik éve, hogy az általa emlegetett vidékkel szembeni tartozást saját kezűleg növeli. Az Egov.hu (Közigazgatás és informatika) című szakmai honlap megállapítása szerint „Az elmúlt évtizedekben a mindenkori kormányok költségvetési megtakarításainak jelentős célterülete a periféria, a vasútbezárásoktól a tömegközlekedés leépítéséig, az egészségügyi, képzési infrastruktúra »racionalizálásáig«”.
Nem tudom, hogy erről a tényről korábban tájékoztatták-e Orbán Viktort, de ha igen, az sem fogja vissza őt a lelkes bűnbakkeresésben: „A kommunistáknak az ország egyet jelentett a fővárossal, a vidékre pedig másodrendű Magyarországként tekintettek” – ezt mondta, lehetséges, hogy ezt így is tudja. A már idézett szakportál azonban azt is megállapítja: „A perifériák leszakadása előrevetíti egy új gazdasági Trianon bekövetkezését, ahol a határok mentén a volt magyar gazdasági központok jóval gyorsabban fejlődnek, mint a határon belüli városaink, amelyek így nem tudnak elégséges növekedési impulzust biztosítani a periferiális térségek számára. A perifériák települései a határon túli gazdasági centrumokhoz fognak kötődni.”
E túlhevült állapotban tette aztán föl – ahogy kedvenc sportszakírói írják – az i-re a koronát, amikor kijelentette: a vidéki levegő hazafivá tesz – majd ezt tovább boncolva hozzátette: „itt még él az a magyar észjárás, testtartás, habitus, amely megmaradásunk alapját képezi a jövőben. Innen táplálkozik a magyar küldetéstudat, amely értelmet ad életünknek, alapját szolgáltatja jogainknak, ránk rója kötelességeinket és kijelöli céljainkat.” Különösen érdekes lehet a magyar testtartás meg a vidéki levegő összefüggése, de ne vesszünk el a részletekben.
Arról is beszélt, hogy Hegyalja különleges térsége Magyarországnak, „itt a hely szelleme az, hogy ez a szellem helye. A közelben van II. Rákóczi Ferenc fejedelem szülőhelye, Sárospatak, a magyar reformáció rendíthetetlen bástyája, itt van a modern magyar nyelv bölcsője, és itt van a bor” – sorolta. Nem akarok kisszerű lenni, de ha már történelmi lépték, meg pláne, ha már tokaji bor: ne feledjük, épp ezzel kapcsolatban hangzott el Orbán ma már történelmi mélységű gondolata az állami pályázati rendszer lényegét illetően, ami aztán a továbbiakat tekintve mind a mai napig eszmei alapját képezi a hazai támogatási rendszernek. Később ez a gondolat szétterült a magyar gazdasági életben, az ideológiai szférában, a kormányzati élet alfája és ómegája lett. „Ne mi nyerjük a legtöbbet!” (Orbán Viktor konstruktív javaslata a felesége résztulajdonában lévő Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. nem-taggyűlésén, 2001. június 4.). Ma már persze ezt is túlhaladta az idő: visznek bármit, és a látszatra sem kell adni.
A miniszterelnök évnyitó beszédét követően ott helyben írta alá a Fidesz petícióját. „Ne hagyjuk, hogy visszatérjen a Gyurcsány-korszak” – jegyezte Facebook-oldalára az ünnepélyes eseményt megörökítő fotó mellé a kormányfő.