Magyar politikus vödörrel

Tokás férfi lépdel a hajnali szürkületben az utcaköveken, kezében meszesvödör, lábán saru, barna plüss-köntösét meg-meglebbenti a föltámadó kora reggeli szellő. Már ennyi is gyönyörű. Üvegcserepek, félig kiégett személygépkocsi, bezúzott garázsajtó, gondterhelt arra járók, föl-fölröhögő rendőrök. Az éjjel robbantás történt, jellegét tekintve politikai, ahhoz kétség nem férhet. Két nappal korábban is robbantottak volna, ha az éjszakában nem tűnik föl a portásnak egy utcai fóliaszatyor, de föltűnt: budapesti utcán elhagyott fóliaszatyor, nem mindennapos eset, ellenkezőleg, unikális látvány, ez ügyben szét lehet nézni a fővárosban.

A köntösöst később megszólítja egy riporter — mi történt? —, a köntösnek több se kell, beindul mint egy kibiztosított törpeautó és választási beszédbe fog. Arról közöl gondolatokat, hogy a politikai alvilág már a spájzban van, mondjon le a belügyminiszter, állítsák vissza a halálbüntetést, ha lehet azonnal és visszamenőleg. (Azt nem mondta, hogy ez vonatkozzék a kiskorúakra is.)

Az ember nézi a politikust, és azon gondolkodik, vajon az élet igazságtalan vagy a politikus tette ezt magával, de az biztos, hogy ezek a merénylet-ügyek meglehetősen rossz hatásfokkal működnek; ha az úgynevezett politikai elit folyton-folyvást hazudik és permanensen hülyének nézi az állampolgárt, akkor vajon annak bármelyik tagja mire alapozza azt, hogy egy hajnali robbantást majd kellő döbbenet fogad, és hogy ilyenből politikai tőke kovácsolható, amiként belpolitikai szakírók forgalmazni szoktak. A helyzet alighanem kilátástalan, ami a politikusi szavahihetőséget illeti — már úgy általában. És kilátástalan konkrétan is, mert ha hiszi ezt Torgyán József, ha nem, a közéleti hazudozás mára oda vezetett, hogyha őt ne adj isten széttépné egy robbanószerkezet, tízből öt magyar állampolgár még akkor sem hinné, hogy politikai merénylet történt. Ahhoz ma már egy haláleset nem elég, hol van ettől egy szimpla garázsrobbantás. És hogy a gondolatot befejezzem, ez nem Torgyán József szempontjából tragikus, hanem a magyar állampolgár szempontjából. Ezt a helyzetet magának köszönheti az ún. politikai elit, s ebből a sorból nem hiányzik egyetlen párt sem. Egyik helyen izomból történt — de ettől persze legitim és jogszerű — pártszakítás, máshol nyilvánvalóan leszámoló-jellegű, de mégis fegyelmi határozatba fogalmazott kizárások, emitt nem jó a koalíció, de nincsen jobb, amott sok-sok, ún. lakossági fórum keretében megfogalmazott proletár-igazság (tudom, ez tautológia), és hát a többi, amivel generálisan, szinte párthovatartozásra tekintet nélkül hülyítenek boldog-boldogtalant: az állam azért veszi meg a Postabankot, mert fantáziát lát benne, mindennek az oka az igazságszolgáltatás lassúsága, a bűnelkövetők nyolcvan százaléka külföldi állampolgár, az egészségügy egyetlen kitörési pontja a kórházi ágyak számának csökkentése, amit persze fokozatosan, úgy kell végrehajtani, hogy a lakosság ebből ne érezzen semmit, plusz túl sok a nyitott szívműtét.

Miegyebek.

Ugye, ennyi és ilyen szintű handabandázás után kellene most néhány héten belül valami normális kampányba kezdeni, de ennyi és ilyen szintű handabandázás után lehetséges-e a siker akármekkora reményében is — akárcsak néhány hétre is — de őszintén szólni a választópolgárhoz?

Hát bizony, aligha lehet Megjegyzem, a szándékok sem annyira tapinthatók (józan mértéktartás), ha ugyanis jól meggondoljuk, a politikusi gondolkodás jelentős figyelmét kötötte le a dávodi gyermekanya esetének minél gazdaságosabb kampánycélú kiaknázása, s akkor még nem is tudhattuk, hogy ez a művelet szimpla előjátéka lesz annak, ami a hazai politikai kultúra teljes gyalázatát mutatta be egy ennél sokkal nagyobb tragédia mentén: egy körmendi gyermekgyilkossággal kapcsolatban. Mert ilyenkor ugye, már levegője van egy rendkívüli parlamenti ülés összehívásának, de közben megint lehet nyomatni a halálbüntetést, a fölösleges idegeneket, a tetves-lassú bíróságokat, és általában mindent, ami belefér. Az állampolgárnak pedig mi jut?

Nos, az állampolgár egy gyakorlatilag megoldhatatlan feladattal néz szembe, ami persze mindig is osztályrésze, de talán nem ennyire, mint 1998-ban: először is ki kellene mosnia töméntelen mennyiségű hazugságból azt a maroknyi igazat, amit meggondolandónak ítél, és ezt valamiképpen egy párthoz kellene kötnie, s ha ez sikerül, akkor annak alapján leadnia szavazatát. Hangsúlyozom, hogy választások előtt minden időben, a Föld minden országában ez a feladat, de vajon nem hazudtak-e az elmúlt ciklusban államférfiaink a kelleténél is többet — tegyük föl a kérdést úgy: van-e olyan politikai erő Magyarországon, amelyiknek hinni lehet? Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy az a fajta politikai összezárás, ami a magyar közélet némely kapitális őrületét követi — például a Postabank-botrányt V-né robbantotta ki, amire rámozdul a teljes magyar központi bűnüldözés, de ezzel voltaképpen azonos megítélés alá kerül — ügynöktörvény ide, ügynöktörvény oda, számos érintett honatya ül a Házban, némelyik igen-igen magas közjogi méltóságként —, hogy a Történeti Hivatal a hivatalos szervek legnagyobb egyetértése mellett semmitmondó, aggályosan leegyszerűsített jelentéseket ad ki állampolgári megkereséseket követően, hogy továbbá mára alig maradt olyan parlamenti párt, amelyiknek ne lenne valamilyen formában fölemlíthető kapcsolata az alvilággal, ne volnának elvtelen médiaügyei —, tehát a föntebb leírt közéleti koszlottság lehetővé tenné, hogy az állampolgár a tisztánlátás legcsekélyebb reményével szavazzon majd májusban. Ez szinte kizárt, persze a választás majd legitim lesz, jogszerű és törvényes. És az is valami.