Igen nagy magyar világrekordok

Az elmúlt hónap egyik szombat délutánján Újvári László ötvenhét éves magyar ember fölmászott a Szabadság hídra és negyvenhat méteres magasságból a vízbe vetette magát. Ezzel megdöntötte az addigi világcsúcsot, ember ilyen magasból még nem zuhant a vízbe. Újvári László addigi csúcsa is csak harmincnyolc méter volt.

Bátor ember, most nyolc méterrel bátrabb, mint legutóbb volt, amit a Guinness rekordok könyve is honorál, amennyiben a legközelebbi kiadásban már az ő csúcsa szerepel majd. Hiszen pontosan ezért ugrott.

Hogy mikor lesz még további méterekkel bátrabb, azt nem tudni, mert ezen az utolsó szombat délutánon a nagy ütődéstől szilánkokra tört a combja, időbe telt, mire kihúzták a vízből.

Végre egy magyar siker.

— Zuhanás közben észrevettem, hogy a víz tetején egy állati tetem úszik, azt akartam kikerülni, ezért billentem meg az ugrás végén — magyarázta, miközben már biztonságban feküdt a ladik fenekén.

Igen nagy pech, mondhatnánk, pedig nem az. Helyesebb, ha térségspecifikus balszerencsét említünk, a kettő közölt óriási különbség van. A jókora pech és a térségspecifikus balszerencse között az a különbség, hogy míg az előbbi bekövetkezte egyáltalán nem biztos, az utóbbié az. (Összedől a híd, amikor mászik föl, a Duna vízhozama hirtelen csökken, esetleg föntebb elterelik a Dunát — Bősnél már jobb, ha nem is ugranak.) Mindezt az eset életszerűtlensége miatt hajlamos az ember kizárni, de mégis, rendre bekövetkezik. Mint látjuk, két kivételes esemény — Újvári mélybe ugrása és a tetem fölbukkanása — sem elégséges alap ahhoz, hogy a szóban forgó eset megtörténjék. Ahhoz ugyanis, hogy Újvári röppályája a 691 kilométeres magyar Duna-szakasznak éppen azt a pontját metssze, amelyiken egy döglött kutya lefelé húz — nos, ez nehezen mondható sima pechnek, az eset specifikus, sőt térségspecifikus.

Az ember nem talál szavakat. Kivált, hogy nem ez az egyetlen magvar ugrós rekord. Néhány éve az ügetőpályán egy Maruzsi nevű alkatrész-kereskedő Zsigulival tíz másik, egymás mellé helyezett Zsigulit próbált átugrani, ami különben sikerült is. csakhogy a keleti kocsikra jellemző rossz súlyelosztás miatt orral érkezett a földre, többször megpördült, a rekordert pedig vérbe fagyva szállították a Koltóiba.

Azért két ilyen magyar rekord már sejtet valamit a hazai lélek mélyrétegeiről, még ha most itt, ezeken a hasábokon nem is merülünk túlságosan alá. Azt azonban rögzítsük, hogy maga a rekord nem más, mint az emberi tevékenység egy szélső értéke, amit stopperrel, mérleggel vagy éppen mérőszalaggal lehet értékelni. Hogy milyen emberi tevékenységfajtában ér el egy nép különleges eredményeket, az nyilván függ a termettől, a vérmérséklettől, az általános ismeretek fölhalmozottságától és ki tudja, még mitől. Egyik nemzet fiai ebben jobbak, a másokéi meg abban. Mint azt látjuk, elugrásban például igen figyelemreméltó eredményekre vagyunk képesek, más kérdés, hogy ez nem párosul a talajfogás biztonságával, a hazai ugrórekorderek még mind egy szálig a műtőben végezték. Így ha egy vérbe fagyott embert látunk valahol, ne ítélkezzünk elhamarkodottan, hogy mit tudom én, részegen elesett, megverték, kifosztották: lehet, hogy be akart kerülni a Guinness-be, s ki tudja, milyen közel volt már hozzá.

De különben meg az a jó, ha az ember bátor.

Lehetne például rekordokat döntögetni abban, hogy ki tud a legtöbb madárhangon beszélni. Vagy kötelet időre csomózni, horgolni, főtt tojást hámozni, gólyalábon járni kilométereket, de a mi rekordjaink valahogy mind mások.

Melyik nemzet képes például fölmutatni olyan embert aki negyvenhat évig volt hadifogoly? Egyik se. Jobban mondva csakis egy, a magyar. Egy Kulcsár Antal nevű repülőtiszt 1944-ben esett szovjet fogságba, de mert örökké szökni próbált, újabb és újabb éveket varrtak a nyakába, mígnem 1990-ben ismét hazai földre léphetett. (Ami azt illeti, ennek a rekordnak egy másik oldala is van, szintén világcsúcs: melyik ország mondhatja el magáról, hogy a háború után negyvenöt esztendővel még mindig van hadifoglya? Csakis a Szovjetunió, ráadásul a rekord egyszer s mindenkorra megdönthetetlennek látszik, ha kiegészítjük az alapkérdést: melyik ország tartotta a vele katonai szövetségben álló másik ország állampolgárát negyvenhat évig hadifogságban? Ez már nem is térség-, de mondhatni zónaspecifikus rekord.) Vagyis kijelenthetjük, hogy térségünk rekordjai egyfelől valamiként rendre érintik élet és halál kérdését, másfelől viszont az ép ész fogalmai szerint egyszer s mindenkorra megdönthetetlennek látszanak. (Nem beszélve most arról az esetről, amikor az ember saját magát fegyverzi le, majd vasba veri és száműzi. Ez azonban nem ér, még akkor sem, ha a kelet-európai térségben egy ilyen magánakcióval bármikor számolni lehet, bár újabban már kisebb a valószínűsége.)

Az ember hajlamos volna a magyar rekordereket a produkció után nyomban hallhatatlanokká kikiáltani, csakhogy ez az, amit nem tehet: meg kell várnia még a heroikus orvosi küzdelem végkimenetelét, hogy tudniillik az újdonsült csúcstartó egyáltalán megéri-e a hajnalt.

A másik járható út a születő magyar demokrácia lehetőségeiből adódik. A fiatal magyar többpártrendszer a következő pártszervezési világrekordokat jegyzi: nálunk van a legtöbb szociáldemokrata párt, szám szerint hat. Egy: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Kettő: az ebből kiszakadt jobbszárny. Három: a függetlenedett balszárny. Négy: a Magyarországi Cigányok Szociáldemokrata Pártja, Öt: a magát szocdemnek valló MSZP, valamint Hat: az SZDSZ, amelyiknek több képviselője kijelentette, hogy ők és csakis ők képviselik az igazi szociáldemokráciát.

Ezzel a tömeggel szemben áll a legkisebb politikai párt: a Magyar Keresztény Demokrata Munkáspárt, amelyről újsághírből tudni lehetett, hogy kb. negyvenötezer tagja van, a kormánytól föl is vette a működtetéséhez szükséges kétszázezer forintot. A párt elnöke ezt a pénzt igencsak kevesellte, szerinte 4,8 milliót kellett volna kapnia, csakhogy kiderült: a börtönviselt politikus másodmagával alakította a pártot — és több tagja azóta sincs.

De nincsen hazánknak szégyenkeznivalója akkor sem, ha majd egyszer megkérdezik: melyik országban van a legnagyobb dorombzenekar?

Mert megkérdezhetik? Hát persze hogy megkérdezhetik, egy ilyen kérdés úgyszólván mindennapos ügy, csakhogy nekünk egy ilyen kérdés pont jól jön. Mert akkor azt válaszolhatjuk, hogy a legnagyobb dorombzenekar Magyarországon állt össze 1987-ben, mégpedig Kecskeméten, pontosan harminc piarista fiú dorombozott a rendi gimnázium dísztermében, amikor a világcsúcsot fölállították. Persze bármikor megeshet, hogy valahol harmincegy dorombozó áll majd egymás mellett, és akkor már az lesz a világ legnagyobb dorombzenekara, de kellő kitartással, az erők további koncentrálásával, új dorombozó keresgélésével visszaszerezhető a világelsőség. Meg különben is, van még egy száztagú cigányzenekarunk — nem akármekkora világcsúcs —, egy merész húzással akár átcsoportosíthatunk is. Bartók és Kodály országában nem okozhat gondot dorombozni tudó cigányok és hegedülni tudó piaristák arányaiban nem hivalkodó cseréje. Lényeg az, hogy adva van egy szilárd merítési bázis, maga a zenészek áramoltatásának ügye mindössze hangversenytechnikai kérdés.

És bármikor miénk ismét a legnagyobb dorombzenekar címe.

Én magam különben, ha szabad előhozakodnom, mindenki közt a legjobban tudok kocsmába lépni. Úgy értem, senki nem uralja oly biztosan a kocsmaküszöb átlépésének pillanatát, mint én. Az is mindegy, hogy melyik kocsma milyen küszöbét, a belépés erején, dinamizmusán olykor magam is elcsodálkozom. Ezt követően viszonylag jó hatásfokkal rendelek bort és — nem én mondom, hanem mások is —: megint csak kiváló vagyok töltésben.

És akkor én ott ülök és töltök a kelet-európai térség, sőt: az egykori orosz zóna legnagyobb dicsőségére.