Demokratikus génviszonyok

A kor magyar emberének alapvető szabadságélménye a kuratóriumok tartós fölbukkanása, azok masszív jelenléte, valamint a demokrácia élharcosainak határozott törekvése további kuratóriumok emelése tárgyában. Hogy ugyanis ne maradjon az életnek egyetlen olyan szeglete sem, amelyik fölé ne hajolna egy rendkívül okos kurátor, de legfőképpen ne maradjon az országban egyetlen olyan intézmény, szervezet, kivált meg média, amelyik fölött ne feszülne föl valamilyen ellenőrző bizottság, irányt szabó testület, kuratórium, a kuratóriumi székekben megfelelő számú és megbízható minőségű kurátorokkal.

Egybevetve mindent: rend lesz itt végre!

Egyik kuratóriumunk jobb mint a másik — arányosak, adekvátak, szakszerűek, egyik testületibb döntést hoz, mint a másik. Mind-mind a nép boldogulásán fáradozik. (Amúgy nekem a Magyar Ifjúságnál volt szerencsém megtapasztalni azt, milyen is, amikor kuratóriumok szabdalják föl az életteret, három is működött egy időben: egy drogellenes, egy művészetpárti és egy számítógépes. Kuratóriumi szempontból különösen fontos, alapítványi napokon az egyébként ijesztően csökkenő létszámú újságíró-állomány nézett szembe színtiszta kurátortömeggel, amelyik ezzel szemben napról napra nagyobb, erősebb és jól kivehetően okosabb is lett. Csapódó ajtó, traubis üveg halk szisszenése, lehúzott vécétartály sejtette újabb kurátor érkezett s az be is futott rendre, igen-igen erősen gondolkodva, miként juthatna még az addiginál is jobban felszínre a kollektív bölcsesség. Aztán még el sem mentek a drogosok (Demjén Rózsi, Nagy Feró), már a számítógépeseket vártuk, s mindeközben Sinkovits Imre (ellen-Spéter alapítvány) lépett ki valami szárítóhelyiségből. Gondolkodott ő is.

Ma ugyanez van, csak immáron nem makro-, hanem össztársadalmi méretekben.

Korunk hőse: a kurátor.

Elgondolkodtató azonban ennek a fölhevült, feszített ütemű kuratórium-alapítási munkának a létszámvonzata, ami — ha tartjuk a tempót, s a demokratikus élettér kialakítása föltétlen ezt követeli győzteseinktől — már most elgondolkodtató. Számolni kell a termelésből elvont erővel s ez a következő lehetőségek közti választást jelenti:

Vagy a kuratórium-emelés ütemét csökkentjük — átmenetileg, profilszempontok szerint, esetleg különböző területi bontásban stb. — ámde ez ellentmond a kivívott demokrácia szükségleteinek. Vagy pedig ami korszerűbbnek látszik: kisebb létszámú, a kor igényeinek jobban megfelelő, ütőképesen mozgósítható, bárhol bevethető, osztag-szerűen működtethető, úgynevezett rohamkuratóriumokat szervezünk. Rendkívüli előnyük abból fakad, hogy miután általános célra szervezettek (non-profil), akciókészségük úgyszólván optimális. A kuratóriumi központban (örs, kapitányság stb.) megcsörren a telefon, s az ügyeletes veszi az adást: valahol olyan állapotok alakultak ki, hogy haladéktalanul kuratóriumot kell fölébe emelni. Az ügyeletes tisztázza:

— mekkora létszámú és milyen speciális eszközszükségletű kuratóriumi egység induljon útnak. S azok kisvártatva neki is vágnak az arra rendszeresített kuratóriumi szállítójárművön. (Több ilyen jellegű jármű mozgatására irányadó a kuratóriumok oszlopalakzatban történő haladása, lásd szabályzat.)

A kuratóriumszervezés sine qua non-ja az, hogy a benne lévő tagok adekvátan, arányosan jelenítik meg a társadalomban föllelhető releváns politikai, vallási és nemzetiségi erőket, de úgy, hogy ne maradjanak képviselet nélkül az úgynevezett törpe kisebbségek, a szignifikáns rétegek és a hangoskodó csoportok sem. (Megjegyzendő, hogy ez utóbbiak a legutóbbi választásokon parlamenti többséghez jutottak.) Az arányos képviselet kötelező elve jelentékeny nehézséget okoz a föntebbiekben vázolt rugalmas rohamkuratóriumok további egyszerűsítését illetően. Pillanatnyilag szinte lehetetlen vállalkozásnak tekinthető ugyanis az egyszemélyes kuratórium, bárha tudjuk, ez már a kor nagy kihívása, a frissiben kivívott demokrácia záloga.

Mind a mai napig csupán esetlegesen tűnnek föl mégoly kiváló mutatókkal bíró kurátor-jelöltek, a tervszerű fölmérésnek is igencsak az elején tartunk. Ha például valaki sábeszdekliben túrós puliszkát rendel sztrapacskával s mindeközben legszívesebben sramlit hallgat, tudjuk meg: a kor embere foglalt helyet a vendéglői asztalnál. Erre az emberre úgy kell tekintenünk, mint vallási-nemzetiségi ügyekben potenciálisan szóba jöhető kuratóriumi megbízottra, génjeiben hordozza zsidó, székely, szlovák és sváb létét, minden lehetősége megvan hát arra, hogy egyszemélyes kuratóriummá nevezzék őt ki (káembéssé). Források följegyeznek olyan éttermi példát, amikor a sóletet rendelő vendég sábeszdeklijéből eleve hiányzott egynyolcadnyi cikkely (egyenes utalás a vallási arányállapotokra), majd később az araboknál kedvelt kusz-kusz levest rendelte — a légiközlekedésben erre az emberre kivált nagy szükség volna most, hogy a Ferihegyi repteret robbantással fenyegették meg.

Kiváló egyszemélyes kurátor lett volna még maga József Attila, akinek mint tudjuk anyja kun volt, apja félig székely, félig román vagy tán egészen az. Ereiben török, tatár, tót, román vér kavargott.

Sajnálatos, hogy ilyen, a kuratóriumi szempontból figyelemreméltó példányok csak százados fejlődés eredményeként jöhetnek létre, ami pedig a politikai hovatartozást illeti, a természetes szaporodás szóba sem jöhet. Mire megkapjuk azt az egyedet, amelyiknek a vérében negyvenegy százalék emdéefes, huszonnégy eszdéeszes, tizennégy kisgazda, stb-stb. lelhető föl, a politikai arányok egészen mások lesznek, mindent elölről kezdhetünk hát. Így ez nem megy, egyszerre kell, egy időben, ha lehet azonnal. Az ügy olyan embereket kíván, akik génjeikben is igazodnak a helyzethez, akiknek a demokrácia nem szólam, akik ahhoz alkalmazkodni is tudnak úgy, ahogy kell. Nem különcködnek, nem hágnak ki a sorból, teszik, amit kell, alávetik magukat a többség akaratának. Amennyiben pedig nem, az úgysem elég az eredményes ellenálláshoz, hiszen olyan nincs, hogy az egyén ne vegye tudomásul a kialakult állapotot. A kor parancsa szerint az egyén saját személyében is követi a politikai mozgást, ha erre nem képes, és nem hajlandó alávetni magát, akkor nem demokrata.

A kor embere hát: a politikai génsebész, aki túllép ezen az elfuserált nemzedéken, s tervezi a majdanit. Életmetszetek egymásra helyezésével, arányos génátörökítéssel alakul majd a jövő, ami tulajdonképpen a jelen, csak tudomásul kellene venni végre.

S akkor már kuratóriumokra sem lesz szükség.