Hazai sárgapiac

Elterjedt a városban, hogy a Lehel téri piacon vietnami férfit árulnak.

Ez múlt hét végi hír, azóta öt nap telt el, könnyen lehet, hogy időközben megvette valaki, annál is inkább, mert néhány napja nem látták a környéken sem őt magát, de az eladót sem. Akkori tulajdonosa egy termény- és zöldségkereskedő volt, aki reggelente utasította az eladásra szánt sülttökmennyiség szabványméretű fölfűrészelésére, később rendszerint elküldte gázpalackot cserélni, a nap további részében pedig hátul, a ládák közt gyökeres terményt válogatott, néha káposztát levelezett. A hét elején látták utoljára, akkor kínálgatta megvételre a terménykereskedő, s minthogy a vietnami férfi általában jól ért a ház körüli teendőkhöz, emellett szerény és igénytelen, valószínűleg el is kelt.

Már egy közepes minőségű példány is megéri a pénzt, hisz többnyire jól kezelhető. Minden attól függ, hogyan bánnak vele, miként van bevezetve. Szorgalmasak, alig beszélnek valamit, úgyhogy ha például ezt eddig mégsem vitték volna el, várhatóan rövidest akad rá komoly vevő.

Mindenesetre érdekel az üzlet, indulok a Lehelre.

Alacsony, dróthajú fekete embert keresek, mert hiszen milyen is lehet a vietnami férfi? Valószínűleg két számmal nagyobb műszálas, sötét konfekcióöltönyben lesz, kitérdepelt nadrágban, hegyes orrú sárga, esetleg bordó félcipőben, félretaposott sarokkal, az elmaradhatatlan, gyárilag kötött nyakkendőben — nekik ezt hozta a tőkés iga lerázása, meg a keleteurópai világvárosokat; igaz, egyre kevésbé értik, mit keresnek errefelé. És telente mind fázik. Piros a fülük, kézfejükön bütykök lilulnak. Már csak mosolyogni tudnak.

— Eladó vietnami férfi? — fordul felém egy fáradt ócskás, palaszürke szemeit csak a nyakamig emeli.

— Az. Vietnami.

— Egy volt, most nem látni. De az nem úgy eladó ám. Munkája nem volt, éhen halt volna, ha nem veszi magához valaki. Most meg persze nem engedi ingyen a gazdája, csak ha fizetnek érte. Fizetni, vinni — már nem is ragoz, tekintetét eddig sem emelte az államnál följebb. Fizetni, vinni — ezt ismétli.

Csodálatos, tisztító világ. Ebben a társadalomban egyetemes örök kategóriák nyernek alapvetően új tartalmat. A rabszolgává tevés is karizmatikus tevékenység lesz, szociálpolitikai tett. A társadalom sajátos öntisztulása. Ezt a vietnami férfit például nem szolgasorba süllyesztették, hanem megmentették az éhhaláltól, az életért pedig természetesen fizetni kell. Minthogy a vietnami nem tud, majd fizet valaki helyette, miáltal nyilván tulajdont is szerez rajta.

Piac van, piacgazdálkodás!

— Saját célra? — lép közelébb egy férfi, könyékben hajlított karján vajszínű rakott szoknyák. Úgy áll, mint egy antik szűz.

— Mosás, takarítás.

— Nem érdemes, nagyon drága. Inkább nézzen körül az erdélyi asszonyok között — s lebbennek a rakott szoknyák: karjával a túlsó sarok felé mutat. — Bár megjegyzem, későn jött, kilenc-tízig az összes menekült elkél.

— A vietnami érdekel. Csak a vietnami.

Különben is: miért ne lehetne több eladó vietnami férfi? A helyzet kiválóan alkalmas arra, hogy ha nem is tömegméretekben, de csoportosan legalább megkezdődjék a személyiség gazdasági lebomlása. Mint az az ember például, aki a lengyel soron dioptriás szemüvegeket próbál. Hátha valamelyik jó lesz? Merthogy az, amelyik meghalt, és csak a szemüvege maradt utána, ki tudja, tán pontosan úgy látott rosszul, mint ő. Előbb-utóbb valaki befogadja — megmenti — na, ettől mentsen meg mindenkit az isten.

És akkor, az egytálételes bódé sarkánál föltűnik egy vietnami férfi. Sálát az ingnyakba tűrve, kacsázó léptekkel krumplisládát cipel, járomcsontjain pirosra fagyott bőr feszül, Ő lenne? Az emberek mindenesetre nem térnek ki előle, a vietnami kerülgeti őket a jókora ládával, olykor megtorpan, ha nagydarab zöldségesek húznak keresztül élénk taglejtések közepett, nagy hangon osztva, szorozva, erősen morfondírozva. Egy zöld bódé előtt áll meg, a ládát jókora puffanással ejti maga elé, válogatni kezd.

Ő az! Leguggol mélyre, lazán, ahogy csak ázsiaiak képesek, és rakosgatja a krumplikat, önfeledt, lendületes pakolásba kezd, aprók balra, nagyok jobbra, mintha mosolyogna is a krumpliszemeken, föl sem néz.

Ez lenne ő? Az áru? Akiért a fölerősítési és tartási költségeket kellene fizetni, meg persze használati értéket, és máris lehet vinni. Igen ám, de valahol el kellene helyezni, élelmet adni neki, szállást, ellátást

Mennyit ehet?

Fix fizetésből úgyszólván lehetetlen vietnamit tartani, valószínűleg az ember egész keresetét fölemésztik az alimentációs költségek, nem beszélve arról, hogy egy pesti bérlakásban lehetetlen neki helyet szorítani.

Persze az idén amúgyis csak erdélyi asszonyra futná, talán jövőre, ha ugyan lesz még eladó vietnami akkor is. Bár esély az van rá. Nagyon úgy néz ki, hogy eztán a város mind több elárusítóhelyén lehet majd kapni, vietnami férfiből folyamatos ellátás várható, kiegyensúlyozott felhozatal.