Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 23. szám, 2026. június 5.
KOVÁCS ZOLTÁN
A magyar kormány a kettőezer-tízes évek elején Brüsszelben azzal érvelt a futballba irányítható társasági adókedvezmény (tao) ügyében, hogy a magyar futball annyira jelentéktelen és gyenge, hogy a nemzetközi piacon nincs értéke, tehát a közpénzek nyugodtan áramolhatnak bele, a piacra semmiféle hatása nem lesz. (Uniós szabály ugyanis, hogy piacorientált ágazatba állami pénzt csak külön engedéllyel lehet invesztálni.) Ez azt is jelenti, hogy amíg a magyar futball vezérkara meg a kormány (ez néha szinte ugyanaz) garantálja a hazai labdarúgás jelentéktelenségét, addig az Európai Bizottság engedélyezi, hogy a vállalkozók társasági adójuk egy részét közvetlenül a sportágba irányítsák.
Ez az amúgy beteg gondolat akkor lett volna elfogadható, ha van olyan záradéka, amely szerint a tao-támogatás a magyar futball színvonalának erősödésével arányosan csökken. Nyilván nem így lett, sőt! Valamikor tíz éve a korábbi magyar kormányfő már kijelentette, hogy hátiszen a tao-támogatást a magyar vállalkozók adják, tehát az magánpénz. Arra a felvetésre, hogy a vállalkozó az adója egy részét fordítja a futballra, ilyen értelemben szimpla adóelvonás, Orbán Viktor azt mondta, neki nincs beleszólása, a vállalkozó mire költi a pénzét. Nála tehát az adóelvonás kérdése már szóba sem került. Hogy ennek a tao-támogatásnak aztán a legnagyobb kedvezményezettje Orbán saját falujának a futballklubja lett, azt csak a megveszett liberális sajtó veti föl időről időre, elrontva a magyar drukkerek örömét. És ez a folyamat tartott volna a végtelen jövőben is, csakhogy időközben megbukott a kormány. Hogy ezután miként lesz, azt nem tudni, csak remélni, hogy másként: a rendelkezésre álló adatok szerint a 2011-es tao-indulás óta eltelt időszakban nagyságrendileg 509 milliárd forint társasági adó áramlott közvetlenül a labdarúgásba. A központi költségvetési támogatásokkal – beruházások, akadémiák, stadionok – és az állami cégek szponzorációival együtt a teljes összeg ennek a többszörösét jelenti. Annak pontos feltárása, hogy az egész rendszer hogyan működött, például hogy mekkora kár érte a magyar gazdaságot, az elsősorban a bűnüldözés feladata.
Bajban van a Fidesz-kormány cikk- és propagandaanyag-beszállító cége, a Megafon. Igaz, korábban – ahogy a hvg.hu írja – „ördögi szerencséje volt. A Megafon mögött álló cég tavaly a mindössze 16 milliós árbevétel ellenére 474 millió forintos nyereséggel zárt.” Ehhez azért kellett az a szerencsés körülmény, ami a Megafon Digitális Inkubátor Központ Nonprofit Kft. beszámolójában olvasható, hogy úgynevezett egyéb bevételek során a korábbi 5,8 milliárd helyett 8,6 milliárdos összeg szerepeljen. Hogy ez a pénz honnan jött, kitől származik, azt egyelőre jótékony homály fedi, a lap cikkírója mikroadományokra szavazna. (Ezt mondta sokáig a Fidesz menetelő szervezete, a CÖF is, míg nem derült ki, hogy a Villamos Művek nyomott beléjük több százmillió forintot.) A Megafon és társa cég most költözni szeretne. Ugyan ez nem lenne még időszerű, lévén hogy mindkét bérlő szerződése további egy évig tart, de úgy néz ki, hogy a Fidesz történelmi vereségét követő napokban mind a Digitális Központnál, mind a Megafonnál likviditási gondok vetődhettek fel.
Amint olvasom, Hont András újságíró médiacégével, az Öt-kontent Nonprofit Kft.-vel kapcsolatos legfőbb hír, hogy a vállalkozás nyilvánosan nem részletezett forrásból ötszázmillió forint támogatást kapott. Az ügy komoly visszhangot váltott ki, miután a cég mindössze hárommillió forintos értékesítési bevételt, ám több mint félmilliárd forintos „egyéb bevételt” könyvelt el. A telex.hu idézi Hontot, aki szerint „ne tőle kérdezzék, miért őt találták meg a tehetős, Fidesszel szimpatizáló üzletemberek a félmilliárdos támogatással”. Kis ellentmondás, hogy épp a Fidesz-érában nem szerették volna a Hont cégét támogatók, hogy a nevük együtt jelenjen meg az újságíróéval. Hont szerint az anonimitás miatt szerepel a félmilliárd egyéb bevételként. Szerinte „a támogatók azok közül kerültek ki, akiknek tetszik a mainstream médiával folytatott kritikus harca”. Lehet, bár ez utóbbit alighanem titokban csinálja, mert az elhangzó néhány nem túl szellemes odamondogatást kritikus hangnak nem mondanám. Ehhez elég lemenni mondjuk a Stáhly utcai borozóba, délelőtt tizenegykor már jobbakat hallani. Azért az érdekes, hogy az ötszázmilliót összedobó vállalkozók közül – legyenek azok mondjuk ötszázan – egy sem vállalta a nevét. Tiszta A walesi bárdok: Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani.