Miféle csőcselék

Több helyen olvasom, hogy szóbeli inzultus érte Ókovács Szilvesztert és lányát. Az Operaház főigazgatójának autója mellett egy férfi haladt el, a kocsiba kiabálva becsmérelte Ókovácsot, aki így részletezte az eseményt: „Ma reggel felugrom anyámhoz egy kulcs miatt, a lányom egyetlen percre egyedül marad a kocsiban, lehúzott ablakokkal. Egy férfi halad el a kocsi mellett, és azt sziszegi befelé: Mocskos igazgató! Húzzatok el innen végre!”

Bejegyzésében a főigazgató azt írja, elege van a sokadik incidensből, munkáját politikamentesen végzi, de magánvéleménye lehet. „Ki és mikor fogja visszatuszkolni a kartáccsal tüzelő agresszivitást a palackba? Miféle csőcseléket szabadítottak az országra?!” – összegezte az Operaház vezetője. Messzemenőkig megértve felháborodását, és határozottan elutasítva az effajta verbális agressziót, különösen, hogy egy gyermek is szenvedő részese volt, azért megkérdezem, hogy érti ezt: kik szabadították az országra a miféle csőcseléket? Ideidézhetném Szinetár Miklóst, épp Ókovács egyik intézményvezető elődjét: az országnak egy csőcseléke van, azon osztozkodik az egész politikai elit. Túlságosan egyszerű volna így megkerülni a kérdést.

Nyilván sorolni lehetne a politika más oldalain elszenvedett utcai sértegetéseket és megfélemlítéseket, de mintha ezek mennyisége nőne, durvasága pedig erősödne. Ennyi trágárság és ilyen-olyan erőszakosság emlékezetem szerint nem volt, bár lehet, hogy az ilyen összehasonlítás torzít. Az azonban, amit Ókovács állít, hogy ugyanis valakik – nyilván az utóbbi időben – csőcseléket szabadítottak az országra, az nemcsak értelmezhetetlen, de ebben a formában nem is igaz.

A közállapotok ugyanis évek óta romlanak, az ország valószínűleg a rendszerváltozás óta nem volt ilyen megosztott, és ez a megosztottság rossz általános lelkiállapotot teremtett. Családok esnek szét politikai ellentétek miatt, ugyanilyen okok következtében barátságok szakadnak meg. Lehet, hogy történtek ilyenek a kilencvenes meg a kétezres években is, de akkor ezek egészen biztosan ritkábbak voltak. A húszas évek elejére a társadalom szétesett. Így történt ez akkor is, ha a Fideszben észre sem vették. És a járulékos bajok: korrupció, infláció, térségek leszakadása. A kormányfő ezekkel érdemben nem foglalkozott, új kihívások, új magaslatok felé vágyott. Fejébe vette, hogy a nemzetközi politikai élet alakító személyisége lesz, amit Orbán környezetében sem gondoltak komolyan. Akik meg látták, hogy ez a nadrág bő lesz a magyar miniszterelnökre, nem szóltak, mert talán nem is mertek szólni. Ez önmagában súlyos arány- és szereptévesztés, de a legnagyobb baj, hogy mindeközben nem törődött a kormányzással: ezt az országot az utóbbi kormányzati ciklusban már nem irányította senki. Aki irányíthatta volna, az Brüsszelben vagy rosszabb esetben valamelyik szélsőjobboldali pártgyűlésen szónokolt. (Mellékesen, ha valaki a Fidesz-éra bukásának okait keresi, ezen a ponton sok elemet találhat: miért nem kormányozott Orbán azt utóbbi években?) A vége ismert, április 12-én bekövetkezett.

Tizenhat éve volt arra, hogy konszolidálja az országot. Szinte példátlanul sok, hatalmas lehetőség. Márpedig az nyer, aki konszolidálni képes, az az államférfi. Orbán nem volt az.

A konszolidáció a szavak köznapi és voltaképpen politikai jelentése szerint is a közállapotok helyreállását és az új uralmi rend megszilárdulását jelenti. Ez 2010 után nem lett volna teljesíthetetlen feladat, mert a pénzügyi válság utáni kegyelmi helyzetben soha nem látott mennyiségű pénz ömlött az országba, a kormány felhatalmazottsága pedig kétharmados volt. Az évtizedben számos jel mutatott abba az irányba, hogy Orbán a kedvező körülményeket hatalmának eszelős mértékű stabilizálására használja majd, de azt aligha hihette bárki is, hogy gazdasági és politikai súlyát nem konszolidációra fordítja, hanem ellenkezőleg: a folyamatos és beteges ellenségkereséssel állandó harckészültségben tartja majd szimpatizánsait, és ilyen helyzetben nyilván a vele szemben állókat is. Ma már elmondható, hogy nem a társadalmi nyugalmat és békét teremtette meg, hanem saját lelki és főleg mentális állapotára formálta az országot a parlamenttől a közterekig.

Ez nyilván nem válasz Ókovács keserves és indokolt panaszára: de ha a közállapotok romlásának okait keresi, meg zavarja az utcai hőzöngés, talán nem hiábavaló végiggondolni, mit mulasztott a másfél évtizedig regnáló kormány.