Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 16. szám, 2026. április 17.
KOVÁCS ZOLTÁN
A Fidesz és a vele szövetséges Kereszténydemokrata Néppárt egészen különlegesen nagy vereséget szenvedett a választásokon, ezzel párhuzamosan kiderült, hogy a két párthoz közel álló, állami pénzekkel jól kitömött közvélemény-kutató cég is csődöt mondott. Negyvennyolc óra telt el, de sem a pártokban, sem az összevissza mérő cégek vezetőiben föl sem vetődött, hogy lemondanak. Tizenvalahány, korábban nagyszájú, pökhendi, de vasárnapra már megroggyant ember állt késő este a Bálna színpadán, mindegyik úgy érzi, ő mindent megtett. A bukott kormányfő azt állította, soha ennyit nem dolgoztak kampányban. Így akkor még rosszabb a helyzet: ezek szerint azt sem tudták, mit csinálnak.
Orbán Viktor a választás délelőttjén újságírói kérdésre azt válaszolta, akkor mond le, ha nagy vereséget szenvednek, és bár ez megtörtént, egyelőre szó sem esett a távozásáról. Pedig a vereség a rendszerváltás utáni idők legsúlyosabbika. Semjén Zsolt – ugyancsak pártelnök – sem beszélt lemondásról, igaz, ebben a pártegyüttműködésben az ő szerepe jelentéktelen, mint ahogy pártjáé is. Ez akkor is igaz, ha a kormányfő időnként megveregette a vállát, még április 3-án is, amikor egy interjúban úgy nyilatkozott, „kormányzásunk horgonya a kereszténység, és az együttműködésben a KDNP a horgony szerepet tölti be”, és hozzátette, ő maga pedig a horgonykötélért felel.
Ezt a két, amúgy teljesen üres mondatot csak azért érdemes emlékezetbe idézni, mert a kormányfő az utolsó ciklusban rengeteg efféle gondolatot fogalmazott meg Európa védelméről, konnektivitásról, az unió elleni harcról, az infláció üstökön ragadásáról, repülőrajtról – mind-mind ahelyett, hogy kormányozta volna az országot. Folyamatos ideológiai harcokat vívott, olykor az volt az ember érzése, maga sem tudja már, kik ellen. Aztán jött a vég, a megmagyarázhatatlan Putyin-párti politika, ami nem egyéb, mint a szövetségesek elárulása, hűségeskü az orosz elnök mellett. Semmit sem érzékelt már maga körül: Vácott a szavazás előtti napon azt mondta, „akár a vártnál nagyobb arányú győzelmet is hozhat” a vasárnap.
De ha semmit sem érzékelt, saját szemével láthatta, milyen érzéseket szabadított fel bukása. Karnevál volt az országban, a rendőrök együtt táncoltak az ünneplőkkel. Ez sem mondott számára semmit? Akkora pénzeket fordítottak propagandára, amekkorákat Magyarországon soha egyetlen párt sem. Ehhez járult a nyomasztó médiatúlsúly. A lakosságra erőszakolt háborús félelemérzetről ő maga tudta a legjobban, hogy nem igaz, ennek ellenére kipróbálták az egyik fő mondanivalót: háborús veszélyhelyzetben legfontosabb a tapasztalat. Ilyen időkben nem kalandorokra van szükség – mondta Orbán –, hanem olyan vezetőkre, akik „szagoltak már puskaport”. És magára mutatott. Ez, bár logikusan valószínűleg igaz, a gyakorlatban nem működött. Nem éreztek háborús veszélyhelyzetet, legalábbis úgy, ahogy Orbánék szerették volna, ezzel szemben egyre többen látták úgy, hogy ez az ember a pártjával együtt leváltható.
Ami Orbán pártvezetői lemondását illeti, az nyilván a Fidesz belügye lenne, ha a vereség nem lett volna ennyire brutális, és ha Orbán történetesen nem kormányfő lett volna. Így azonban sokan megütköznek azon, hogy a vereségből a maga részéről nem sokat vállal, a győztesnek gratulál is, meg nem is. Magyarországnak ilyen miniszterelnöke volt. Kétségtelen, hogy rossz tanácsokat kapott: eleinte azt, hogy meg se említse Magyar Péter nevét. Tudomást se vegyen róla: ez vezetett a kínos brüsszeli kézfogáshoz, amikor Magyar az Európai Néppárt vezérszónokaként odasétált a kormányfőhöz, és kezet akart vele fogni, aki először nem nyújtotta a kezét, majd megtette. A Tisza Párt elnöke a beszédében először üzente, hogy Orbánnak vége van, és ezt ő is tudja. Ettől a pillanattól kezdve Orbán reflektív helyzetben volt, később már nem volt képes alakító lenni. Kettejük rivalizálása egyúttal európai összefüggésben is zajlott, ami most vasárnap a leghangosabb Patrióta-főnök látványos vereségével zárult. Ez egyrészt a szélsőjobb frakció szempontjából is borús perspektívát jelez, de Orbán számára a belpolitikai lehetőséget is korlátozza. Kérdés, ambicionálja-e őt egy középerőssé gyengült párt igazgatása, még akkor is, ha saját keze alatt zsugorodott össze. De most nem a legyőzött Fidesz a legnagyobb veszély, hanem a győztes párttal szembeni esetleges türelmetlenség. A leszámolási rohamok – még ha érthetőek is: tizenhat éven át folyamatos fideszes ügyeskedéssel összebuherált, alig átlátható építményt kell lebontani. Idő kell, meg türelem.